Mondjátok el majd...

Ennek az 1980-ból származó versnek Kövek hűsége hívogat a címe. Aligha van sok köze az akkor még szinte ismeretlen, ám újabban slágerré vált Wass Albert-vershez (A kő marad), mégis alighanem ugyanaz az indulat munkál a hátterében, mint amannak. 2003 szeptemberében ünnepelte fennállásának fél évszázados jubileumát a tornaljai magyar gimnázium, s ennek az alma maternek egyik diákja, Kövesdi Károly szinte napra egyidős e gimnáziummal, lévén, hogy az iskola, mely első évfolyamának diákja volt e sorok írója is, tehát tanúsítom, hogy a kezdet zűrzavara miatt e gimi sem szeptember elsején indult, hanem október közepe táján, talán ugyanazon a napon, október 15-én, amikor protagonistánk éppen megszületett. S ha már így belekeveredtünk a számmisztikába, tegyünk hozzá egy harmadik ötvenet is, jelen írásunk egyik apropóját, ti. a Lilium Aurum Kiadó szerencsés társvállalkozásának, az Ötven év — ötven vers sorozatnak a legújabb kötetét, Kövesdi Károly Testamentumát.

„mindenki mást csinál

mákvirág jómadár

mellen a féltégla

ó karaván

karaván mást csinál

mellén a mindenki

féltégla mákvirág

ó jómadár

féltégla mást csinál

mellén a mákvirág

jómadár karaván

ó mindenki”

Nem tévedés, ezt a szinte Weöres Sándor-ihlette verset (Felépítmény) ugyanaz a költő írta, aki az előbbi, Wass Albert-ihlette költeményt. Kövesdi előző, 1996-os válogatásában (Az utolsó szoba) az idézett két vers a kötet elején és végén van — e mostaniban is, csak megfordítva —, talán nem véletlenül. Zalabai Zsigmond, a szerző kritikusa és köteteinek utószóírója („Mondjátok el majd, írtunk verset is.”) szerint Kövesdi „nagyot lépett előre: szervesen, átgondoltan építkezik, s létrehozott közben vagy másfél tucat erőteljes tehetségre valló, számtalan esetben hibátlan, érett, esztétikailag magas fokon megvalósított költeményt...” ĺgy igaz. S ami igaz volt 1996-ban, még inkább igaz ma, 2003-ban.

ĺródott pedig mindez úgy kb. egy hónapja. Lévén, hogy az Ötven vers... megjelenése késett, Kövesdi előző válogatásából dolgoztam, befejezetlenül hagyva a naplót, vélvén, hogy az új válogatás jelentős új versekkel gazdagítja az életművet. S minő tragikus tréfája a sorsnak, hogy mire itt a Testamentum s hozzáfognék a folytatáshoz, lecsap a ménkű, s ízzé-porrá zúzza mindazt, amit eddig a kritikus gondolt. Az utószót író Zalabai Zsigmond tragikus haláláról beszélek ugyanis, hisz e nélkül hogyan is fejezhetném be recenziómat ma, december 30-án, egy nappal Zsiga szilveszteri temetése előtt? Zalabairól, sajnos, a túlsó oldalon külön is kellett írnom, most csak a Kövesdi-kötet s utószavának ürügyén szóljunk az egész nemzedék s benne Kövesdi és Zalabai, tehát a mai ötvenévesek bonyolult sorsáról. Mert a tragikus halál éles reflektorfényt vetett mindannyiunkban például Zalabai fényes tehetségének hosszan tartó megtorpanására. Zseniális esszéi, Tűnődés a trópusokon című monográfiája után ugyanis az alig negyvenéves Zalabai megtorpant és elhallgatott. S azóta sem tudott továbblépni. S most, hogy e tragikus reflektorfényben olvasom a Kövesdi-kötetet, megdöbbenek. Majd tíz év után szinte egyetlen verssel sem bővült a hajdani válogatás! Mi történt itt ezekkel a mai ötvenévesekkel, Uramisten? S ha meggondolom, és utánanézek a többi ötvenesnek? Az Egyszemű éjszaka s a Fekete szél gárdájának, Zalabai Növekvő nemzedékének? Nem itt a helye, hogy ezt elemezzük, most csak protagonistánkról, Kövesdi Károlyról:

„Kövesdi Károly mára besorakozott, méltó helyet kérve magának, a szlovákiai magyar líra középnemzedékének azon képviselői közé, akik »lélektől lélekig« szólva a Vers nyelvén, odafigyelést és rábólintást várva, okkal és joggal kérnek bennünket arra: »Mondjátok el majd, írtunk verset is.«”

ĺrja, írta Zalabai Zsigmond 1996-ban, s a Testamentum újraközli az egykori utószót. ĺgy igaz, ismételhetem meg magam is. Az utóbbi hetekben-hónapokban módom volt elég gyakran foglalkozni e — sajnos — nem növekvő, inkább megtorpant nemzedékkel, s magam is úgy látom, hogy Kövesdi az egyik legjobb képviselőjük, beleértve az Egyszemű éjszaka s a Fekete szél gárdáját (Grendel kivételével, természetesen). Még inkább ezt mondanám, mármint hogy Kövesdi az egyik legjobb képviselőjük, ha e színvonal nem állt volna meg 1996-ban, s az új válogatás legalább annyi új nagy verssel gazdagodott volna, mint amennyit Zalabai tíz éve felsorolt. Ez, sajnos, nem következett be. A Testamentum utolsó nagy verse, a kötetcímet adó, 1996-ból való:

„Mondjátok el majd írtunk verset is

ti hátrahagyott lélektelen tárgyak

éledjetek fel és folytassatok

vakogjátok el sorban az imákat

suttogjatok és káromkodjatok

úgysem lesz aki hallja

megvakul aki látja”

Miért? Miért? Miért?