Miroslav Kusý: az elfogultság felülírja a tényeket

Most, fél évvel az újabb, összetételében eléggé meglepő Fico-kormány hatalomra kerülése után, miként látja: ez a kabinet is az indulatoknak való behódolással, vagy a szolid közép keretében kormányozza az országot? És a parlamenti ellenzéknek politikusai vagy inkább csak aktivistái vannak?

Professzor úr, 2016 kora őszén Szlovákiát ön továbbra is erősen megosztott országnak tartja?

Igen, bár ez a helyzet lényegében már a ’89-es rendszerváltás óta fennáll. Talán csak 1998-ban, Mečiar leváltásának idején volt egységes a lakosság zöme. Sőt, nálunk általában nemcsak megosztottságot tapasztalni, hanem feszült politikai légkört is, amit a nyár elejétől tovább fokoztak a közvéleményt foglalkoztató, még az előző egypárti Fico-kormány idejéből származó kázusok. De úgy tűnik, az új kormány állja a sarat, bár az eredetileg négypárti koalíció augusztusban hárompártivá karcsúsodott.

A jelenlegi megosztottság legfőbb forrása, hogy a márciusi választások után szabad volt-e újra kormányzati pozícióba engedni a Smert, vagy egy sokpárti, ráadásul az egyszerű parlamenti szavazásoknál is Boris Kollár csapatának jóindulatára szoruló Fico-ellenes koalíciót lett volna tanácsos összekovácsolni? Esetleg hivatalnokkormányt felállítani.

Szinte megjósolhatatlan, hogy ez utóbbi miként működött volna, hiszen az efféle kormányzással Szlovákiának a legcsekélyebb tapasztalata sincs. Véleményem szerint, legalábbis a választási eredmények tükrében, egyszerűen nem mutatkozott egyéb reális megoldás, mint Robert Fico úgynevezett húsvéti kormánya, a maga rendhagyó összetételében.

Sokak szemében a Richard Sulík vezette jobbközép, a Híd pártot és az SNS-t is magába foglaló, így a Smert félreállító megoldásmód ígért húsvéti „feltámadást”.

Meggyőződésem, hogy ez az út hamarosan kormányzati kataklizmát hozott volna. Elég csupán arra gondolni, hogy a választások előtti parlamenti oppozíció – a szlovák pártok, élükön Sulíkkal, Matovičcsal, Procházkával és Figeľlel – képtelen volt hiteles ellenzéki programot kínálni a Smerrel szemben, amelyet a választók jelentős része elfogad. Ki-ki kincstári derűlátással bizakodott a választási sikerben, de nem mutatták föl, miért érdemes rájuk és pártlistájukra szavazni. Fél esztendő múltán pedig még világosabban látni, hogy közülük bizony senki sem karizmatikus egyéniség. És mert a sikertelenségtől a nevetségessé válásig keskeny palló vezet, a kormányalakítás jó lapjai Robert Fico kezében maradtak.

Önt meglepte, hogy végül is a Sieť a saját „hálóján” is átszivárogva zuhant a politikai süllyesztőbe?

Ez a párt egyszer használatos és különös képződmény volt. Sebesen felívelt, de Radoslav Procházkát közben hazugságokon csípték, felelőtlenségeken kapták, kapkodó intézkedéseken érték. A párt szimpatizánsairól is kiderült, hogy az csak amolyan tessék-lássék támogatói kör. Procházka megpendített ugyan új témákat, többnyire azonban konkrét tartalom nélkül. Ő akart a „gazda” lenni, de a trón kicsúszott alóla.

A mostani ellenzék megtesz minden tőle telhetőt, hogy növekedjék a társadalmi beágyazottsága?

Boris Kollár és pártja egyelőre kevés vizet zavar a törvényhozásban, a Marian Kotleba vezette Mi Szlovákiánk Néppárt pedig bemasírozott a parlamentbe, ám az ott végzett munkája értékelhetetlen. Elgondolkodtató viszont, hogy akárcsak a választások előtt, az OĽaNO-NOVA frakció és az SaS most is halványan teljesít. Egyelőre se ötletük, se erejük, hogy ellássák a társadalmi tekintéllyel bíró ellenzék szerepét. Az igaz, hogy a pozsonyi Bonaparte lakótömb előtti tiltakozások helyénvalók, de egy oppozíció valós küldetéséhez mérten ez pusztán pótcselekvés. Még ha ez a tüntetéssorozat érzékeny pontján érinti is mind Robert Fico, mind a kormány önbizalmát; Robert Kaliňák pedig százszorosan kínos szituációban érezheti magát. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy az ellenzék elnyerje a választók jelentős hányadának rokonszenvét. E programnélküliség miatt az ellenzék sem vízióiban és szándékaiban, sem a megoldásmódokban nem tud versenyre kelni a kormánnyal. Legfeljebb önhittségben. Ebben főként az euroszkeptikus és exhibicionista Richard Sulík meg a politikai performanszokban jeleskedő Igor Matovič tűnik ki.

És a kormányzat? Annak teljesítményét szintén fenntartásokkal fogadja? Irányítja, vagy csak menedzseli az országot?

Ami indokolt kérdés, hogy a kabinet minden tekintetben a helyes irányba tart-e. Az viszont látható, hogy teljes fordulatszámon „üzemel”. Jó lépés például, hogy az ország leszakadó régióiban szinte zsinórban nyolc-kilenc kihelyezett kormányülés volt. Robert Ficót természetesen nem kötelező szeretni, de elfogultság nélkül leszögezhető, hogy dologszerető ember, aki a tavasszal megélt súlyos egészségi gondjai dacára sem vett/vesz vissza a tempóból. Őszintén szólva, az ellenzéknek jelenleg nincs ennyire strapabíró politikusa. Ehelyett inkább a tényeket rendre felülíró elfogultságra épít. Nálunk ezért több objektivitásra, nyitottságra, a realitások és a józan érvek tárgyilagosságára lenne szükség.

Apropó, tárgyilagosság! A Kaliňák-ügyben Bugár Bélának nem „illene” többet kellemetlenkednie Robert Ficónál? Gál Gábor, a párt parlamenti frakcióvezetője egy lapinterjúban már kijelentette: Kaliňák úr helyében ő bizony lemondana.

Bugár Béla kellemetlenkedni kellemetlenkedhet, de a Híd számára nyilván sokkal fontosabbak azok a célok, amelyek a Szlovákiában élő kisebbségek demokratikus és állampolgári jogainak bővítését, az elhanyagolt Dél-Szlovákia gazdasági fejlesztésének kérdéseit, illetve a szlovák–magyar viszony kölcsönös javításának szorgalmazását érintik. Szerintem Bugár Béla és pártja parlamenti képviselete – a magyarok kormányzati szerepét elutasító két előző Fico-kormány tapasztalatai nyomán – felismerte, hogy a jogaiban deficites és gyakran a peremre szorított szlovákiai magyarságnak nemcsak parlamenti jelenlétre, hanem kormányzati beleszólásra is szüksége van. Márciusban erre reális és demokratikusan adódó esély kínálkozott, amit vétek lett volna kihagyni. És mert a Smer ezúttal koalíciókötésre kényszerült, így Bugár Béla és Robert Fico szemmagasságban tárgyalhatott, míg az öntelt és 2011-ben a saját kormányát hiúságból megbuktató Richard Sulík személyében nemigen volt garancia a Híd kormányzati célkitűzéseinek megvalósítására. Arra viszont máig keresem a választ, hogy márciusban, a Smer szorult helyzetének tudatában, Bugár Béla miért nem követelt a Híd számára nagyobb „jussot”?! Igaz, miután a Sieť hamvába holt, helyrebillentek a dolgok, és kiegyensúlyozottabbá vált a politikai egyensúly a Smer, a tavasszal újra koalíciós párttá avanzsált SNS meg a Híd között.

Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter szeptember 10-én szokatlanul terjedelmes interjút adott az Új Szónak, amelyben címbe emelhetően kijelentette: „Az SNS megváltozott”. Gondolom, ebben az arculatváltásban önnek is érdeme lehet, hiszen Andrej Danko, a Szlovák Nemzeti Párt ambiciózus elnöke az utóbbi két-három évben éppen öntől kapta a politikai szalonképességet meghozó fontos leckéket.

Hiba lenne túlértékelni az én szerepemet az SNS belső átalakulásában. Mindössze annyi történt, hogy Danko úr 2012 novemberében megszólított, a pártjáról szeretne velem párszor elbeszélgetni. A következő három évben azután úgy tíz alkalommal találkoztunk. Zokszó és ellenvetések nélkül elfogadta a véleményemet, míg ő az akkoriban szétesőnek mutatkozó SNS szétziláltságáról, a tagság megnyugvásának fontosságáról, a pártban rejlő tartalékokról és saját ambícióiról beszélt. Elmondta, hogy a politika magasabb szintjeire szeretne följutni, de előítéletek és nacionalista görcsök nélkül. Fokozatosan az ismerősök közti bizalom alakult ki köztünk, azonban nem tartom magam Andrej Danko mentorának. Nincs is rá szüksége, hiszen tehetséges, nyitott gondolkodású politikus.

Professzor úr, elérkezettnek látja az időt, hogy a szlovák parlament szlovák elnöke és magyar alelnöke – a szlovák–magyar megbékélést segítendő – egy közös nyilatkozatot fogalmazna?

Szép és célszerű gesztus lenne. Természetesen, Andrej Dankónak és Bugár Bélának ehhez illő időpontot kellene találnia, és pártjuk, de elsősorban a közvélemény támogatását is elnyernie. Viszont az érem másik oldalát nézve: mikor szülessen egy ilyen gesztus, ha nem olyan időszakban, amikor az SNS elnöke és a Híd elnöke Robert Ficónál is népszerűbb a hazai politikusok toplistáján.

Fontosnak tartja a szlovákiai magyar pártok jelenlétét az ország különböző politikai színezetű kormányaiban?

Határozottan igen. Elvégre szinte félmillió lélekszámú és öntudatos lakossági erőről beszélünk, amely tudatában van erősségének és nyilvántartja a céljait. A szlovákiai magyarság kormányzati szerepvállalása lényeges volt már a rendszerváltást követő első szabad választások után is; de Mikuláš Dzurinda döntése 1998-ban szinte történelminek tartható, hiszen 2006-ig az akkori hazai magyar politikai képviseletnek mind kormányzati, mind parlamenti szinten tagadhatatlan szerep jutott abban, hogy Szlovákia a NATO és az Európai Unió tagországa lett.

Ön a szlovákiai magyarság kitartó pártfogója s egyben kitűnő ismerője. Meglátásai szerint az MKP 2010 óta miért maradt harmadízben is parlamenten kívüli párt?

Talán még jelentősebb és szélesebb körű generációváltásra lenne szüksége. Emellett, eltávolodva saját korábbi árnyékától, itt lenne az ideje kissé ellépni a szigorúan csak etnikai politizálás elvétől. Ez a társadalmi és közéleti nyitást hozhatná magával, hiszen minden párt számára lesújtó, ha eljelentéktelenedik és kiszorul a politika fő sodrából, ráadásul az egyre ismétlődő sikertelenség a törzsválasztóit is elriasztja. Az MKP-t mindig is tisztelő külső szemlélő jóindulatával vetem föl: milyen a párt júniusban választott új elnökének országos ismertsége? Új elnökként mennyire sikerült bevinni személyét országosan is a köztudatba; mondjuk Trencsénben ki tudja, hogy ki is Menyhárt József? Vagy legalább a dél-szlovákiaiak sejtik-e, miben különbözik a régi és az új pártvezetés programja? Pozitív jelzésekre van szükség, manapság már nem elég a Hidat és Bugárt kritizálni. Tárgyalni velük viszont tanácsos, hiszen parlamenti és kormánypártként most a Híd van előnyösebb pozícióban. A két párt közötti párbeszéd fontosságáról úgy két éve elmondtam a véleményemet az MKP székházában is, ahová akkor Csáky Pál hívott meg. Előadásom után a telt házas rendezvény közönsége egyetlen szóval sem jelezte, hogy más véleményen lenne.