Miről ír az Ouhua legújabb száma?

Péter épp a mellékletet tördelte, megnjegyezve, hogy még hiányzik a „vezércikk”, én meg a korrektúrára (meg egy tudósításra) készültem, amikor az asztalán feltűnt egy korábban sosem látott újság. Az aznapi, november 5-ei Ouhua hevert ott, amint azt a fejlécből kiolvashattam. Ugyanez a kisbetűs szöveg adta hírül, hogy a lap nem egyéb, mint az Ausztriában élő kínaiak sajtóterméke. Még a kiadó bécsi címe volt föltüntetve rajta, legalábbis a mi betűinkkel és németül, meg egy szám, a 304-es. Az aznapi Új Szó a 254. számú volt, amiből azt a következtetést vontam le, hogy az ausztriai kínaiak újságja talán napilap, s ünnepekkor is megjelenik. Vagy mégse. Hogy hányan lehetnek az ausztriai kínaiak, nem tudom, erről a nyelveket illetően minden lényeges nyelvi és geopolitikai kérdést megbízhatóan összefoglaló, Viktor Krupa-féle Jazyky sveta v priestore a čase (A világ nyelvei térben és időben) sem tájékoztat; számuk ezek szerint elenyésző.

Akárhányan vannak is, a kínaiaknak Bécsben tizenhat oldalas, Új Szó méretű, fekete-fehér (talán napi)lapjuk jelenik meg. A képekből ítélve az Új Szóhoz hasonlónak tűnő tartalommal: belföld, azaz ausztriai események, külföld, Kína, gazdaság, szórakozás, oktatás, kultúra, szabad idő, sport és reklámok, hirdetések. A fényképek közt Putyint és Sharon Stone-t ismerem föl. Az orosz elnök 2008-ra ígérhet valamit, mert a miniatűr pagodákra emlékeztető egyik betűsorban ez a dátum áll. A színésznővel kapcsolatos cikkben pedig, az általam jól ismert betűkkel: Vogue. A negyedik oldal híreinek egyikében olvasom: NATO, a tizenkettediken: MP3 és ugyanitt négy sorral lejjebb: OK. Ez lehet a Zenezóna. A sportrovatban: F1 és BMW. Az összes többi: számomra ismeretlen írásjegy, kicsi képek tömött sorokban: kottatartó, háromosztatú ablak, összecsukható kempingszék, fogas, jobb oldalán nekitámasztott görbebottal, két barbecuekészlet, felfelé mutató nyíl, háromfokú létra, kereszt, ablak, kút, gyertyatartó, újabb kottatartó, sátrak, sapkák, szoknyák egymás hegyén-hátán…

A kultúra oldalán, sajnos, semmi fogódzó, a háromhasábos írásban mindenesetre meglepően sok a felkiáltójel és a kérdőjel. Párbeszédben gazdag szöveg, annyi bizonyos. De nem novella, mert szerzője szignót használ a végén: zárójelek közt egy görög pi betű, igen, pontosan olyan, mint amilyennel a Ludolf-féle számot jelöljük, rajta kis lapos sapka, nyilván barett, tetején a nudli enyhén balra dől. Hacsak nem elütés, gépelési hiba — nem szeretnék az Ouhua korrektora lenni.

Több mondat kezdődik ugyanazzal a, leginkább kottatartónak beillő jellel. Meglehet, ez a kínaiak határozott névelője. Föltéve, ha van a kínai nyelvben határozott névelő. Azt sem lehet kizárni persze, hogy az ausztriai kínainak (a nyelvnek vagy az irodalomnak) van ilyen sajátossága. Vagy az Ouhuának. Egy tapasztalt újságíró kollégám mesélte, hogy a régi világban (ezen belül is a régi Új Szóban) arra is ügyeltek, hogy ne kezdődjék az újságcikk, a sort nyitó mondat határozott névelővel. Merthogy úgy könnyű mondatot indítani, gondolkodni sem kell rajta. És ha gyakran azzal (vagy a-val) kezdődött, szóltak a szerzőnek. Rászóltak. Teszem azt, a főnök, kezében a korrektúrára kinyomtatott szöveggel odalépett a szerzőhöz, s így szólt: „Ludolf, cseszd meg, megint az utolsó pillanatban írtad ezt a vezércikket!?” Mire a szerző: „Én, főszerkesztő elvtárs? Honnan veszi ezt?” Mire a főnök: „Agyamra mennek a kottatartóid! Cseszd meg, mikor jegyzed már meg, hogy kerüljük a kottatartót?! Ugrott a prémiumod!”

Ebben az iramban sorjáznak a párbeszédek az Ouhua kulturális rovatának „vezércikkében”. Persze, már amennyit a nyomdatechnika a dialógus hevéből átenged, hiszen említett könyvében Viktor Krupa is arra figyelmeztet, hogy a kínai beszélt nyelv és a jelekből álló írott között nagy a különbség. Az írásban gyakoriak az olyan jelek, szófordulatok és összetételek, melyeket a beszédben sosem használnak. E rendkívül bonyolult, több ezer jegyből álló írás, noha összetett, mégis sterilen leegyszerűsítő, mert bár erre is kiterjed figyelme, csak részben közvetíti a hangos nyelv sajátságait, gazdagságát.

Miről is ír hát az Ouhua november ötödikei száma? Miről is írhat? Meglehet, az Új Szóhoz hasonlóan beharangozza a dunaszerdahelyi Tóth László-estet. Zalán Tiborostul, Vida Gergelyestül, Dunaszerdahelyestül. Három hasábon, mert talán kiküldött tudósítója már ott is volt, s megírta, mi történt, idézte a költőt, mind a hármat, Barettes Pi tán még a bennem rekedt kérdéseket is beleírta a szövegébe, avagy ezt a lehetőséget ő is kihagyta, de belekomponálta a cigarettafüstöt, a kávét, a mikrofont, mind a hármat és Tóth László Kiküldött tudósítónktól című versét. Megírta, mi mindent kérdezett Zalán Tibor Tóth Lászlótól a könyvbemutatón, hogy mire mit válaszolt Tóth László, azt is, hogy miről beszélgettek Budapesttől Dunaszerdahelyig az autóban, hogy miről nem, hogy én miről Pozsonytól Dunaszerdahelyig, elolvasta Tóth László verseit, elolvasta az Új Szót, és megírta a Vámbéry Kávéházban történteket, azzal, ahogy ott ült, kávét ivott, mondatokkal foglalkozott („kitenni őket a pontok elé”), önmagát írta, rótta a jeleket, a jelek meg őt rótták, jeleket róttak rá, a Barettes Pire, aztán zárójelbe tették, de csak miután megírta a kottatartót, utána a háromosztatú ablakot, az összecsukható kempingszéket, a fogast, jobb oldalán nekitámasztott görbebottal, két barbecuekészletet, felfelé mutató nyilat, háromfokú létrát, keresztet, ablakot, kutat, gyertyatartót, kottatartót, Tóth Lászlót írta, a Korrektúra után című versét, aláírta, aztán kihúzta a nevét, szignóval helyettesítette, letette az asztalra, Péter elé, aki épp a mellékletet tördelte. (csg)