Miről beszél a felőrölt idő?

MIKLÓSI PÉTER

A hazai társadalomnak erről a bántó emlékezetkihagyásáról, illetve a túlélők hallgatásba merülésének lelki indítékairól Lang Tamással Érsekújvárott, a Szlovákiai Zsidó Hitközségek helyi közösségének irodájában meditálunk.

Évtizedekre visszanézve, de főként társadalomlélektanilag mekkora mulasztás ez az érzéketlenséggel elegy történelmi adósság?

Bár a kérdés jogos és indokolt, mégsem könnyű a dolgok gyökeréig ásni. Elsősorban azért, mert még manapság is kevés szó esik arról, hogy hazatérésük után a holokauszt túlélői egy barátságtalan, sőt idegenkedő közegben találták magukat. Nemegyszer azzal az epésen cinikus szemrehányással fogadták őket, hogy „többen jöttetek vissza, mint elmentetek!” Számos helyen zsidóellenes atrocitások történtek, amelyek hátterében azok aggályai álltak, akik attól tartottak, hogy az árjásítással szerzett zsidó vagyont vissza kellene adniuk. Ebben a hideg légkörben a lágerek túlélői magukba zárkóztak, hiszen „otthon” személyes ellenszenvvel találkoztak, és a társadalmat sem érdekelte, hogy elhurcolásuk napjától mit kellett megélniük a halál torkában. Ezzel még az a gyötrő szomorúság is párosult, hogy az esetek többségében az egész családjukat elveszítették. Sokan egy-két évig naponta szinte minden vonathoz kijártak a vasútállomásra, abban a reményben, hogy a legközelebbi hozzátartozóik talán mégiscsak hazajönnek... Akkoriban a túlélők egyre zárkózottabbá váló közössége ezért inkább csak egymás között beszélte meg a lágerek borzalmait. Később, 1948 után, majd az ötvenes években ha burkolt formában is, az antiszemitizmus a hivatalos politikai kurzus része lett. Kiáltó példája ennek a Slánsky-per, amelyben a 13 vádlott közül 11 személyt ítéltek halálra, s közülük kilenc zsidó volt. Az antiszemitizmust követően az Izrael-ellenességbe rejtett anticionizmus jellemezte a politikai propagandát, nem kevésbé azonban a politika hétköznapjait. Ma már tudjuk, hogy az ŠtB évekig vezette az ország zsidó származású polgárainak listáját tartalmazó „Pavúk” nevű aktát. Csehországban ehhez a Gestapo korábbi jegyzékeit, míg Szlovákiában az egykori ÚŠB-nek a háborús szlovák állam idejéből származó nyilvántartását használták. Ebben a rosszindulatú légkörben a zsidó közösség számos, a lágereket is megjárt tagja kivándorolt Csehszlovákiából. A közbeszédben egyre-másra az antifasisztákról, a kommunistákról, az ellenállókról esett szó, viszont a holokausztban elpusztult zsidók tízezreiről jobbára csupán általánosságokban, a második világháború kiüresedett emlékű üldözötteinek sorában szóltak. Ha egyáltalában! Az 1945 után itt született első két nemzedék alig jutott a valós tényekhez, az első kézből kapott információkhoz a holokausztról; arról így a ma már lassan nyugdíjas, illetve az őt követő generációnak kevés történelmileg hiteles tudomása van.

Miért volna mégis fontos a múlt pontosabb ismerete? Az emlékezés, a szembenézés?

Mert a történelmi tények folyamatosságának ismerete nélkül nem lehet biztos jövőt alkotni, új generációkat nevelni. Nem is olyan régen még azt hittük, hogy a szélsőjobb, a rasszizmus, a többi őrült ideológia a múlté. Sajnos, manapság elég körbepillantani akárcsak a régiónkban. Olyasmit tapasztalni, ami kísértetiesen hasonlít a korai harmincas évek Németországára, illetve a húszas évek második felének olaszországi fasizmusára. Sokan megdöbbenve látják ezt, és nem tudják, mitévők legyenek és hogy hová vezethet ez. Viszont éppen ezért kellene szembenézni az élet kellemetlen dolgaival is, hogy az emberek megtanulják feldolgozni azok tapasztalatait.

A túlélők számára milyen érzés egy életen át a holokauszt emlékeinek terhét viselni? Ha közvetve is, de ez önt szintén megérintette, hiszen Strba Sándorral közösen írt, az érsekújvári zsidóság történetét összefoglaló könyvben Lang Tamás a szülei, nagyszülei, valamint a Lang, Frankfurter és Neubrunn családok holokausztban elpusztult 16 tagjának címezte a kötet előzéklapján közölt ajánlást!

A holokauszt túlélői közül már egyre kevesebben élnek, és ők, érthető módon, képtelenek szabadulni saját akkori szenvedéseik emlékezetétől. Én pedig – nyilván azokkal együtt, akikkel még az ő háború utáni beszélgetéseik tanúja lehettem – úgy cipelem tovább ezt a terhet, mintha személyesen éltem volna meg a transzportok és lágerek poklát.

Valójában mennyire megrendítő belepillantani a holokauszt túlélőinek életébe, ha valaki őszintén érdeklődik a haláltáborokba került zsidók sorsa iránt?!

Nézze, „csak” annyira, amennyire megrendítő tudatosítani, hogy például a nagykátai bevonuló központ parancsnoka, Muray alezredes a munkaszolgálatosokat azzal búcsúztatta: ne számítsanak rá, hogy még valaha is hazajönnek; a keretlegényeket pedig keményen figyelmeztette: vegyék tudomásul, addig nem jöhetnek szabadságra, amíg „emezek itt meg nem döglenek!” Ennyi könyörtelen brutalitáshoz talán elegendő annyit hozzáfűzni, hogy csupán Kassán át 137 transzportban 401 ezer embert deportáltak, akiknek 85-90 százaléka rövidesen a halálát lelte. Ezért is bántó, hogy a haláltáborokba küldött zsidók sorsára nálunk érdemben évtizedekig szinte senki sem volt őszintén kíváncsi.

A társadalom közönyére nincs mentség, noha része az igazságnak, hogy a holokauszt túlélői jobbára valóban csupán egymás között beszéltek a poklok pokláról, ugyanakkor a gyermekeiket sem avatták be életük szörnyűségeibe...

Valószínűleg meg akarták őket kímélni a zsidóüldözés borzalmainak rémképeitől. Esetleg abban is reménykedtek, ha ők sem beszélnek róla újra meg újra, akkor idő múltán talán önmaguknak sem kell már elhinniük mindazt, amin a gázkamrák között keresztülmentek. Ez a feltételezés azonban helytelennek bizonyult, hiszen későbbi életük mindennapjainak döntési helyzeteit a lágerekben megélt tapasztalatok is befolyásolták. És akarva-akaratlanul a gyermekeiknek is ebbe kellett belenőniük. Hogy valaki napról napra a sorsnak ilyen emlékeivel tudjon élni, ahhoz hallatlan lelkierőre van szükség.

A túlélőknek ebben a harminc-negyven évig tartó szűkszavúságában nem volt csekélyke lelkifurdalás is? Hogy ő túlélte a holokauszt borzadalmait, másvalaki nem?...

Konkrét esetekben nehéz ilyesmit föltételezni. Ugyanakkor számos túlélővel beszélgetve tapasztaltam, hogy a hangjukban ott lappangott az önmarcangoló kételkedés: miért éppen őneki sikerült a poklok tornácán is életben maradnia, ha a szüleinek, a feleségének vagy férjének, a gyermekének, az arra érdemes jó emberek sokaságának nem... A lágerekben az élet és a halál kizárólag a teljes véletleneken múlott. Hogy ezt átérezze valaki, s azután egy életre belevésődjön ez a szorongás, ahhoz ott kellett állnia Mengele előtt az auschwitzi rámpán, ahol pillanatok alatt örökre elszakítottak egymástól anyát és gyermekét, feleséget és férjet, testvért és szomszédot.

Ön a téma avatott értőjeként miként vélekedik: a holokauszt megszámlálhatatlanul sok egyéni és családi tragédiája ellenére miért kell az utókornak felnyitnia a fájó emlékek Pandora szelencéjét? Egyáltalában jogunk van-e évtizedek múltán föltépni az akkori idők sebeit?

A történelmi tanulságokat keresve az nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is, hiszen több millióan estek a holokauszt áldozatául. Az utókornak, beleértve napjainkat is, egyszerűen tudnia kell, hogy ezek az emberek agyafúrt módon és ipari-szervezési módszerekkel megvalósított népirtás áldozatai lettek. Tehát nem az a kérdés, hogy jogunk van-e az elmúlt évtizedek függönye mögé pillantani, hanem az, vajon tudunk és akarunk-e okulni a történelem tanulságaiból. Mert figyelmeztető jel, hogy manapság újra és egyre többször fölüti fejét a másság gyűlölete, amiért elsősorban a hazai oktatási rendszert hibáztatom. Lehet ugyan választani a vallási vagy az etikai-erkölcsi nevelés között, de ez utóbbi tantervéből hiányzik, ami számos országban bevált gyakorlat: a vallástörténelem tanítása. Ugyanis annak keretében lehet a legjobban rámutatni, hogy az európai kultúrában mi az, ami közös az egyes vallások s népcsoportok között. Nálunk inkább a különbözőségekre helyeződik hangsúly, így aztán ami más, az gyakran taszít és negatív emóciókat kelt. Ha olykor középiskolásoknak előadásokat tartok, akkor igyekszem a legmélyebbre, egészen a judaizmus gyökereihez visszanyúlni, és innen az összehasonlító vallástörténelem révén eljutni a kereszténységig, a másság tiszteletének fontosságáig. Ahhoz, ami Európa szívében összeköt bennünket.

Miért akadnak még mostanában, a tények ismeretében is holokauszttagadók?

A kérdés lényege nagyon mélyen keresendő. Legyen szó egyénről, csoportról vagy nemzetről, senki sem szembesül szívesen korábbi rossz tetteivel. Különösen, ha azoknak tudatában is van. A másik szempont pedig a történteket relativizáló általánosítás. Hogy például az áldozatok száma nem ennyi, hanem „csak” amannyi... A Talmud szerint ha csupán egy embert mentek meg, az ő lehetséges utódai révén az egész világot megmentem! A szórványban élő töredék zsidó közösségnek itt és ma pont ezek az utódok hiányoznak. Természetesen egy társadalomban nem lehet bűnös mindenki, viszont jóval könnyebb nagy általánosságban rálegyinteni dolgokra, mint szembesülni a történelmi igazsággal és egyenesen ki is mondani. Nagyon veszélyes út a tények látszólagossá tétele.

Idén januárban az Érsekújvári Zsidó Hitközség nyilatkozatban utasította vissza a Magyar Kormány Civil Alapjának másfél millió forintos támogatását. Végül is miért határoztak így?

A zsidók deportációja 70. évfordulójának igazán komoly jelentőséget tulajdonítottunk, a politika részéről pedig objektív és méltó visszaemlékezést vártunk. Konkrétan viszont úgy láttuk, hogy Magyarországon ez az emlékév a napi politika, az ott zajló választási kampány tárgya lett. Annak pedig még akkor sem akartunk a szereplőivé válni, ha a mai Dél-Szlovákia 1938-at követően a háború végéig ismét magyar fennhatóság alá került; és 1944 tavaszán-nyarán erről a területről 40 ezer személyt hurcoltak a haláltáborokba. Nézetünk szerint ugyanis a történtek után hét évtizeddel sem lehet pusztán azt csúsztatni, hogy jöttek a rút németek, és ők tehetnek mindenről. Nem lehet, elvégre Eichmann épp a Svábhegy szállodájának egyik szobájából küldte elégedett jelentéseit Berlinbe, mely szerint a magyar hatóságok buzgalma túltesz a német precizitáson is! Vagy a magyarországi zsidók tömeges legyilkolását idegenrendészeti intézkedésnek mondani, miként tette ezt a fülem hallatára a történész Szakály Sándor professzor egy, az elpusztult munkaszolgálatosok ezreinek emlékére tartott rendezvényen. Egyszerűen bántó tiszteletlenség a magyarországi holokauszt 600 ezer áldozatáról a történelemhamisítás nyelvén beszélni.

A kérdést élére állítva: a mai képmutató és kiüresedően közönyös világban nem idealisztikus elvárás az emberek megértő őszinteségében, a múlttal való nyílt szembenézés hajlandóságában bízni?

Nem genetikai adottság, hogy valaki jónak vagy rossznak születik. Az a nevelésen, a társadalom légkörén és belső rendjének határain múlik. Ezek fényében bizakodhatunk az emberek józan ítélőképességében, a toleranciájukban.

És a lágerek halálgyáraiban történteket meg lehet bocsátani?

A holokauszt szándékos népirtás volt. És bár a felelősök ma már nem élnek, még így sem lehet megbocsátani nekik. Ahogy feledni sem szabad, hiszen a holokauszt örökre beíródott a zsidó nép történetébe. Éppen úgy, miként a babiloni fogságban töltött évek; vagy az is, ahogy Flavius Titus római császár Krisztus után 70-ben elfoglalta és lerombolta Jeruzsálemet. Az idő hiába őrli a múltat, a holokauszt emléke sem közömbösíthető.