„…minduntalan az időbe ütközöm…”

Lassan már nem marad — a szó tiszta értelmében vett — olvasó, mindegyikünkben egy-egy potenciális kritikus rejtőzik — mondja Jorge Luis Borges. Nem volna meglepő, ha a Halódó parasztvilágot olvasó potenciális kritikus-olvasó e mondatot átköltve így sóhajtana fel: lassan már nem marad — a szó tiszta értelmében vett — író, mindegyikükben egy-egy potenciális kritikus rejtőzik, vagy ha nem is mindegyikükben, ennek a könyvnek a szerzőjében bizonyosan. Valóban, Duba Gyulától sosem állt távol a kritikai reflexió, mindazonáltal nem megszokott jelenséggel találkozunk, ha könyvét felütjük. Hiszen egyáltalán nem elterjedt gyakorlat, hogy egy író saját (élet)művéhez viszonyul kritikusan. Az ilyen fajta, nem kevés iróniát rejtő viszonyulás már csak azért is erény, mert nem szükségszerű. Akadnak írók szép számmal, akik sosem érezték szükségét annak, hogy időnként megkérdőjelezzék saját előfeltevéseiket. A visszatekintés önmagában nem jelent értéket, gondolják sokan, hiszen az idő előbb-utóbb mindenkire rákényszeríti e terhet, s alaposan tévednénk, ha úgy vélnénk, hogy Duba visszatekintését nem az idő könyörtelen múlása motiválta.

Csakúgy, mint sok korábbinak, az idő az egyik főszereplője ennek a Duba-regénynek is. A másik az elbeszélő (egy idős író), aki hosszú évek után visszatér szülőfalujába, hogy rendezze „a földek dolgát”. Találkozik édesanyjával, testvérével, régi ismerőseivel, s döbbenten tapasztalja, hogy az ismerősök már nem azok, akik valamikor voltak, a világ (a falu) teljesen megváltozott, elveszítette régi arcát. Ez a szembesülés és a belőle származó felismerés számvetésre készteti. Hűtlenséggel és hiteltelenséggel vádolja önmagát, mondván: „Talán semmi sem igaz, amit eddig elmondtam!” Feltehetően nem a legsikerültebb részei a regénynek ezek a bekezdések.

A fentebb említett „kritikai viszonyulás” hozadékát egyáltalán nem a saját életét utólagosan felülbíráló elbeszélő folyamatos vajúdásában látom. Sokkal inkább abban az erőfeszítésben, amellyel Duba igyekszik kedvelt műfajainak (az irodalmi szociográfiának és a klasszikus-metonimikus regénynek) a határait tágítani, illetve ezeket ötvözni. Érdemes legalább röviden szemrevételezni, milyen poétikai következményekkel jár ez a szándék. Mindenekelőtt megnő a reflektáltság szerepe. Itt nemcsak az elbeszélő életét és a művészi elveit célzó megjegyzésekre kell gondolnunk (főleg nem azokra!), hanem a bölcseleti ihletettségű eszmefuttatásokra, amelyek az idő és az emlékezés témakörében hangzanak el. Továbbá (főként) azokra a nyelvfilozófiai reflexiókra, amelyek kételyeket ébresztenek a nyelv eszközjellegű használatával és uralhatóságával kapcsolatban, s ezáltal nemcsak a Halódó parasztvilág jelentésstruktúráját tartják folytonos lebegésben, hanem Damoklész kardjaként függnek a korábbi Duba-művek fölött, amelyek nemegyszer nyíltan elvetették ezt a tendenciát.

A Halódó parasztvilág sajátos egyvelege az irodalmi szociográfiának, a bölcseleti reflexiónak és a modern regény „emlékező” válfajának. Az elbeszélő kíméletlenül pontos leírását adja a „parasztvilág” (vagy ahogy ő nevezi: a „Nagybene-kozmosz”) átalakulásának, eltűnésének, annak a „sajátos szellemi tartománynak”, amely identitást ad neki, önmaga „lényegére ébreszti”. Az „én” és a „világ” kapcsolata a regény egyik alapkonfliktusa. Ezt metszi keresztbe egy másik konfliktus, az életé és az irodalomé. Az e témakörbe utalható eszmefuttatások többsége nagyon érdekes kérdéseket vet fel, finoman ügyelve arra, hogy e kérdések nyitottak maradjanak. Az elbeszélő arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy a bölcselet nem holmi művi spekuláció, hanem a mindennapi ember életének is elválaszthatatlan része. A környezet nyomására azonban a spekulatív gondolkodásra hajlamos elbeszélő olykor lemond a filozófiai igényről, ilyenkor okfejtése naivitásokba torkollik. Ez történik a regény végén, ahol a könyv egésze által felvetett problémára meglehetősen lapos megoldást talál.

Borgeshez visszatérve: kritikusi vélemény sokféle van: van az íróé, van az olvasóé és van a kritikusé. Bizonyára nem baj, ha ezek nem fedik egymást minden ponton, hiszen az egyet nem értés a vita egyik feltétele. Arra ugyanis, hogy megtudjuk, hogyan vélekedik Duba Gyula regényéről minden műalkotás legfőbb kritikusa, az idő, még egy kicsit várni kell. Keserű József