Mindent Harabinról – az igazságszolgáltatás legmélyebb és legbűzösebb bugyrai

Ahogy Marián Leško írja: mindent megtudunk róla, amit tudnunk kellene, sőt azt is, amit nem is akarnánk tudni. 

Veronika Prušová még a Sme újságírója volt, amikor 2013-ban, a Legfelsőbb Bíróság elnökének választása előtt elkezdte írni a könyvet, amely az eredeti elgondolás szerint 2014-ben jelent volna meg. Ugyanabban az évben azonban a Sme munkatársainak nagy része elhagyta a szerkesztőséget, és megalapította a Denník N-t, Harabint pedig nem választották meg a Legfelsőbb Bíróság elnökévé. Úgy tűnt, egy róla szóló könyv már senkit sem érdekelne, amíg ki nem derült, hogy indul a köztársaságielnök-választáson. A könyv akkor félig volt kész, befejezését már az inspirálta, hogy Harabin főnixmadárként készül feltámadni, és a legmagasabb posztra tör.

Munkamódszere a zaklatás

Štefan Harabin bírói pályafutása a Poprádi Járási Bíróságon kezdődött, a rendszerváltás után a Kassai Kerületi Bíróságra, onnan nagyon gyorsan Pozsonyba, a Legfelsőbb Bíróságra került. Akkoriban így ment ez, kevés bíró volt, a lehetőségek végtelenek, és Harabin élt is velük. A középszerű, jelentéktelen figura, akit a saját kollégái is alig vettek észe, 1996-ban a büntetőjogi szenátus elnöke, 1998-ban pedig a Legfelsőbb Bíróság elnöke lett, és amint hatalomhoz jutott, azonnal kimutatta foga fehérjét. Folyamatos harcban állt az igazságügy-miniszterekkel, valamennyi kollégájával, aki szembe mert szegülni vele és a sajtóval.

Beosztottjait kizárólag annak alapján kezelte, ki mennyire volt szervilis. Aki bírálni merte, annak pokollá tette az életét, a zaklatás volt a legfőbb munkamódszere.

Voltak, akiket csak kisebb, levegőtlen irodákba helyezett át, másokat a szakosodásuktól eltérő szenátusba (például büntetőjogászokat a közigazgatásiba), nem kaptak jutalmat, vagy a fizetésük egy részét is megvonta, némelyek ellen fegyelmi eljárást indított. Az övéinek mindig juttatott, nem is keveset, az ellenfeleit pedig állandó félelemben tartotta, megalázta, ellehetetlenítette. Jozef Majchrákot öngyilkosságba kergette, az őt depresszióval kezelő pszichiátert, aki egy nyilvános beszélgetésen kijelentette, hogy betege és Marta Lauková bírónő halálát is a Harabintól elszenvedett üldöztetés okozta, beperelte. Százezer eurós kártérítést követelt tőle, de miután a tárgyalásokon orvosi jelentésekből nyert adatokat használt fel ellene, a doktornő elnézést kért a kijelentésért. 

A mieink alibizmusa

Nem mindenkinek volt ereje ahhoz, hogy szembeszálljon a gátlástalan főbíróval, és nem is mindenki akart. Akik a kezére játszottak, azoknak évente akár 30 ezer euró jutalom ütötte a markukat, külföldi szolgálati utakra járhattak és a szakmai előmenetelük is garantált volt. Ezért hallgatott a többség, és ezért voltak mindig elegen, akik Harabint támogatták és kiszolgálták. Nem csak féltek tőle. Nekik is megfelelt ez az állapot. Amint Peter Hrnčiar zsolnai járási bíró fogalmazott: „A mieink nem szeretik a személyiségeket, akik túltesznek rajtuk. Elégedettebbek az ismert, egyenrangú környezetben. A tagok (a bírósági tanács – a szerk. megj.) tudják, hogy az inkorrekt ellenfél tud bántani, és képes kimeríteni a feljelentésekkel és perekkel. Tudják, hogy az alibizmus és a jogi purizmus kényelmesebb.”

Ugyan 2003-ban nem választották meg újra Štefan Harabint a Legfelsőbb Bíróság elnökévé, de nem sokáig maradt hatalom és befolyás nélkül.

2003-ban Mečiar kérésére igazságügyi miniszterként tért vissza, és első dolga volt, hogy minden bírósági elnököt, aki valaha fellépett ellene, leváltott.

A hátralevő hivatali idejét azzal töltötte, hogy elődjét, Daniel Lipšicet támadta, és a Speciális Bíróság megszüntetésén fáradozott. A legemlékezetesebb miniszteri ötlete az volt, hogy a bírák százait bírta rá: pereljék az államot, amiért ők kevesebbet keresnek, mint a Speciális Bíróság tagjai. A taláros testület így önmagát járatta le az egész ország előtt, és nem kellett sokáig várni, hogy Harabinról is kiderüljön: nemcsak a kollégáit, hanem a törvényt sem tiszteli.

Kártérítésekből gazdagodott

2008-ban legnagyobb ellenfele, Daniel Lipšic hozta nyilvánosságra azt a hangfelvételt, amelyen Baki Sadiki albán drogbáróval csevegett igencsak barátságos hangnemben. Később Dobroslav Trnka főügyész is igazolta a felvétel valódiságát. Harabin cáfolt, hazudott és fenyegetőzött, majd 150 ezer eurós kártérítést követelt a főügyészségtől, amiért megsértette a hallgatási kötelezettséget. A pert meg is nyerte, még a saját hibáján is tudott keresni. 

Az évek során több tízezer eurót voltak kénytelenek kifizetni neki azoknak a lapoknak a kiadói is, amelyek a túlkapásairól írtak. Harabin ugyanis mindig szívesen perelt, és mindig meg is találta azokat a bírókat, akik a javára döntöttek.

„Ahogy ti fogtok írni, úgy fogok én lakni” – üzente meg az újságíróknak.

Nemcsak önmagától, hanem a családjától sem tagadott meg soha semmit. Felesége és fia rendszeresen használta a miniszteri szolgálati autóját, neje a külföldi szolgálati utakra is elkísérte, később a minisztérium alkalmazottja lett. Harabin pedig azzal érvelt, hogy a legközelebbi hozzátartozóinak jár ennyi kompenzáció, amiért kénytelenek nélkülözni őt. Amikor már úgy tűnt, végérvényesen lejáratta magát, újra megpályázta és meg is nyerte a Legfelsőbb Bíróság elnökének posztját, és a politikából visszatért az igazságszolgáltatásba. Utolsó hivatali ideje kész ámokfutás volt, újra elkezdődtek a fegyelmi eljárások és a kritikusai ellehetetlenítése, de valami megváltozott. Már a bírák jelentős része is fellázadt ellene, összefogtak és nyíltan beszéltek a bíróságokon uralkodó viszonyokról.

A politikai szörnyszülött

2014-ben a szobránci kultúrházban ért véget a nevével fémjelzett botrányos időszak – ott tartották azt a választást, amelyen a bírósági tanács senkit nem választott meg a Legfelsőbb Bíróság élére, és Harabin már nem indulhatott a következő választáson. Egyszerű bíróként továbbra is ott ártott, ahol tudott, ezért veszítette el a Smer támogatását, és kezdődött a mélyrepülése. De nem Harabin lenne, ha nem tudott volna a kudarcból is előnyt kovácsolni.

Az az ember, aki évekig a politikusok szövetségese és a rendszer embere volt, a legnagyobb rendszerellenes harcos pozíciójába keült.

Először a közösségi oldalakon, majd különböző konspirációs sajtótermékekben hirdette a nézeteit, ami egy bírónál nemcsak érthetetlen, hanem megengedhetetlen is. Mint kiderült, ez volt az előkampány, mert tavaly bejelentette, hogy megpályázza a köztársasági elnöki posztot.

Ésszel ugyan fel nem fogható, de esélyes arra, hogy bejusson a második fordulóba, és ott akár győzzön is, ezért Veronika Prušová könyve a legjobbkor jelent meg. Kitűnő, minden részletre kiterjedő és az összefüggésekre is rámutató szakmai munka, igazi mélyszonda a hazai igazságszolgáltatás legmélyebb és legbűzösebb bugyraiba. Marián Leško kommentárjai a rá jellemző tömörséggel foglalják össze az egyes fejezetek lényegét és mutatnak rá, hogy Harabin valódi politikai szörnyszülött. Régen kényelmetlenné és veszélyessé vált ugyan, de azért lehetett olyan sokáig olyan magasan, mert akik oda juttatták, függő viszonyba kerültek tőle.

Érdekes módon a szerzőket nem perelte Harabin, és sehol nem is kommentálta a könyvet. Jogászként beláthatta, hogy támadhatatlanok, mert a könyv tényeken alapul, és úgy ítélhette meg, hogy neki jobb, ha nem csinál reklámot a műnek. Talán abban is bízik, hogy meggyőződéses választói így nem szereznek tudomást róla, mert az nemigen feltételezhető, hogy sűrűn járnának könyvesboltokba. Nem is nekik szól ez a könyv, hanem azoknak, akik még gondolkodnak és hajlandók felidézni, ki is ez az ember, aki most mindenkivel szemben az igazság és törvényesség bajnokának állítja be magát. Reméljük, a kiadványnak nagyobb sikere lesz, mint annak, akiről szól. 

A szerző a Vasárnap munkatársa