Milyen volt (magyarként) a „ludákköztársaság”?

Hogyan emlékszik erre a napra?
Gimnazista voltam. De már abban a korban, amikor a felnőttek beszélgetéseiből többnyire mi sem maradtunk ki. Így tudtuk, mi volt a véleményük a történtekről. Meglepődtek, hogy a szlovákok az önállóságot választották, és szinte egyik napról a másikra megutálták a cseheket, noha sokat köszönhettek nekik. Ugyanakkor a németektől sem vártak sok jót. Többen arra is gondoltak, hogy itt hagyják a Szlovák Államot – amelynek neve nyáron az új alkotmány elfogadása után Szlovák Köztársaság lett –, és kiköltöznek innen. Különösen a szórványterületek magyarjaira várt nehéz sors, hiszen az 1938-ban visszacsatolt területek határai fölött, Pozsonyban és a nagyobb városok zömében továbbra is 60-70 ezer magyar élt. Az okvetlenül Esterházy János javára írandó, hogy ezt a magyar közösséget amolyan nagy családként igyekezett összefogni s megóvni a kellemetlenségektől. Ő emellett a németek felé sem mutatott különösebb rokonszenvet. Több ízben kijelentette, hogy azt a bizonyos horogkeresztet nem tartja érdemesnek semmire, szemben a kereszténység igazi keresztjével. Esterházy helyzetét nehezítette, hogy a március 14-ei fordulatnak köszönhetően Pozsony volt az egyetlen központja az akkori szlovákiai magyar közösségnek. Ráadásul az államhatalom átmenetileg megszüntette például a Toldy-kört és több más intézményt, a Szlovákiai Magyar Pártot pedig csak hosszas huzavona után 1941-ben engedélyezték.

A szlovák állammal kapcsolatban a legellentétesebb értékelések Tiso személyét érintik. Egyesek szerint áruló, mások szentként tisztelik. Ön, hetvenöt esztendő távlatából, miként vélekedik róla?
Számos dologban volt bűnös. Túlzottan törleszkedett a németekhez, amit nem is lehet lemosni róla. A szlovákok ellenérve, hogy más esetben a szlovák népközösség helyzete sokkal rosszabb lett volna. Merthogy így Szlovákiának a frontra csak egy kisebb egységet, az úgynevezett gyorshadosztályt kellett küldenie; bár Lengyelországba a szlovák haderő megszállóként vonult be. Persze, az „önállóságnak” is megvoltak a korlátai. Az idő előrehaladtával egyre erősödött a német befolyás. A közigazgatási intézményekbe, a fontosabb hivatalokba beültették a „Berátereket”, magyarán a tanácsadókat. A szlovák sajtó németpárti része nemcsak hogy dicsérte a nürnbergi törvényeket, hanem az újságok még avval is büszkélkedtek, hogy az új szlovák törvények azoknál is szigorúbbak. Jozef Tiso és a szlovák állam egyik legfőbb bűne azonban a zsidókkal szembeni intézkedések voltak, aminek első lépése a kisemmizés, a gazdasági tönkretétel volt. Mint ahogy az úgynevezett zsidókódex is, amely sohasem volt a parlament előtt, azt a teljhatalommal felruházott kormány állította össze.

És amelyet gyakran összecserélnek azzal a kitelepítési törvénnyel, amit Esterházy János 1942. május 15-én nem szavazott meg!
A hlinkások ezért kigúnyolták azt híresztelve, hogy „előrelátásból és alibizmusból vezettetve” cselekedett; meg hogy úgysem számított az az egy szavazat. Vagy olyasmit mondogattak, hogy Esterházynak nem volt vesztenivalója, hiszen úgyis „rosszul volt beírva”. A német Grezbote és a szlovák lapok pedig gunyorosan azt írták, hogy „a gróf úr nem szavazott”. A valóságban Esterházyt a zsidókérdés megítélésében is keresztény humanista meggyőződése vezette.

Az első Szlovák Köztársaságban élő magyarokra vonatkozóan nem körvonalazódtak kitelepítési törekvések?
Állítólag igen. De ez azért ennyire nyíltan, a zsidósággal szembeni gyűlölködés, megfélemlítés és jogszűkítés szintjén akkoriban nem hangzott el. Bár például a németek oldalán serényen buzgólkodó belügyminiszter, Alexander Mach – aki Szalatnai Rezsővel még korábban, szanatóriumi kezelésük közben a Tátrában ismerkedett meg és azután egymással magyarul leveleztek –, a szlovák állam idején nem volt éppen magyarbarát. Talán azért sem, mert a fasizmus elsőszámú üldözöttjeit, a zsidókat, a szlovákiai magyarok a lehetőségeikhez mérten kezdettől fogva támogatták és mentegették. Ahogy a Szlovákiában maradt csehekkel szintén együtt tartó, szívélyes viszonyban álltak. Mindez összhangban volt Esterházy Jánosnak azon törekvésével, hogy az itteni magyarok ne vegyenek részt semmiféle náci és fasiszta mozgalmakban, szervezkedésekben, ne ünnepeljék a háborút, ne vállaljanak részt a szlovákiai zsidóság kifosztásában és üldözésében. Mindezt a szándékot egy olyan társadalmi hangulatban kellett megvalósítani, amikor az új szlovák állam sokáig nem nagyon akarta tudomásul venni a félszázezernél jóval nagyobb létszámú magyar kisebbség jogait. A kormányzat a reciprocitás elvét szorgalmazta, mondván, az itteni magyarságnak csak az és annyi jár, amit a magyar kormány megad a Magyarországhoz került szlovákoknak.

A szlovákiai német kisebbség helyzete nyilván már 1939 tavaszától egészen más volt...
Alapvetően más. Azt például még Tiso is fölhozta egyik beszédében, hogy „azt üzenjük a kevesebb jogaikra panaszkodó magyaroknak, nekik is akkor lesz meg mindenük, ha majd ők szintén velünk együtt fognak menetelni, mint a német testvéreink!” Ez így hangzott el. Az itteni német párt elnöke, Franz Karmasin pedig államtitkári rangban volt tagja a szlovák kormánynak. Egy nagyon piszkos alak volt, olyannyira az, hogy a stószi-mecenzéfi szórványnémetek, a „mánták” ottjártakor szabályszerűen elkergették őt. Mint ahogy a pozsonyi németek többsége sem volt annyira oda Hitlerért; viszont az is tény, országszerte sokaknak tetszett, hogy ők itt olyan nagy urak.

A hadköteles korba lépett magyarnak és németnek egyaránt be kellett rukkolnia a szlovák hadseregbe?
A német nem lépett be. Nekik saját egységük volt, az FS, azaz a Freiwillige Schutztruppe, magyarul az önkéntes védelmi alakulat. És voltak, akik közvetlenül az SS-be jelentkeztek.

Milyen volt a hétköznapi élet? A piac vagy a feketepiac volt jellemző?
Eleinte minden bőven volt. Még a németek is nálunk vásároltak, mert Németország hadban állt, az áruellátás ott már nem volt zavartalan, és jegyrendszerre működött. De ahogy egyre jobban dühöngött a háború, az általános helyzet itt szintén nehezebbé vált. Akkoriban úgy mondtuk: ez még nem feketepiac, csak szürke. A kiváló műépítész, Szőnyi András, a pozsonyiak népszerű Bandi bácsija rebesgette, hogy egyszer majd hálát adunk az ismeretlen feketekereskedőnek, aki nem hagyott bennünket éhen halni a Slovenský štát vége felé...

A hat esztendő során tartott választások mennyire voltak igazán szabadok?
Az egyik ilyen szavazás kérdése így szólt: Akarsz-e önálló és szabad Szlovákiát? A szavazóhelyiségekben gárdisták felügyeltek, az urnákat pedig ügyesen az ablakok elé pozicionálták. Szavazni az igenlő válasszal, vagy üres borítékkal lehetett. Ha az utóbbit dobta be valaki a fény felé álló urnába, akkor hátulról máris megszólalt a gárdista: „Prázdna!”

A Hlinka-gárda miként tekintett a magyarokra?
Rossz viszonyban álltunk egymással, mert az soviniszta társaság volt. Az egyik fő céljuk velünk szemben az volt, hogy egy-egy rendezvényen, egyéb eseményen el lehessen fogni, őrizetbe lehessen venni valakit. Utóvégre egy rövid időre Szalatnai Rezsőt és Peéry Rezsőt is leültették. Szalatnaiéknál házkutatással kezdődött az ügy. Az író felesége úgy mesélte, hogy éjszaka jöttek, fölkutattak mindent, Móricz Zsigmond képére bökve pedig azt kérdezték, hogy ki az a zsidó?!... Hát szóval mindenféleképpen viselkedtek.

Miként emlékszik vissza Vojtech Tuka személyére és szerepére, aki 1939-től 1944-ig volt a szlovák állam kormányfője?
Azt a szerepet, amit ő vállalt abban az egészben, sohasem fogom megérteni. Egy gazember volt, egy extra figura, aki jobban tudott magyarul, mint másképp. 1918-ig magyar egyetemeken tanított és cseh felesége volt, aki a professzor úr kedvéért magyarul tanult meg és nem szlovákul! Tuka a húszas években a Slovák című lap főszerkesztője lett, viszont 1929-ben Magyarország érdekében folytatott kémkedésért tizenöt év börtönre ítélték, ahonnan nyolc esztendővel később amnesztiával szabadult. A szlovák ifjúság ekkor a nemzet mártírjaként tisztelte, ő pedig eleinte Szlovákia önállósodásának radikális híve, majd a németekkel való szoros együttműködés prókátora, a nácizmus és az antiszemitizmus szószólója lett. Vehemens zsidóellenessége még a Tisóén is túltett, aki pedig a hírhedt holicsi beszédével szintén elárulta, hogy mi motoszkál a fejében...

A közéletben, a közhangulatban volt-e, és ha igen, mennyiben szembehelyezkedés a ludák rezsimmel, a német befolyással? Ma azt mondanánk: akadtak-e másként gondolkodók?
Igen. Voltak, akik nem is titkolták a rezsimmel szembeni ellenérzésüket, a fasizmussal és a zsidóüldözéssel szembeni averziójukat. Elsősorban a szlovák értelmiség köreiben, noha az efféle ellenkezés távolról sem volt általánosítható. A hitleri fennhatóság elleni szembeszegülés csak később, a csehszlovák érzelmű demokraták szervezte szlovák nemzeti felkelésben mutatkozott meg. Ez a fegyveres ellenállás akkor erőteljes volt, s nagyon sok magyar is részt vett benne. És azok a zsidók is, akik például a nyitranováki gyűjtőtáborból szabadultak. Őszintén szólva, én 1944 őszén nagyon zokon vettem Tisótól, hogy megjelent Besztercebányán, és kitüntette a felkelés német elnyomásában segédkező bitangokat.

Milyen volt a Szlovákiai Magyar Párt helyzete? Szabadon tevékenykedhetett, beszélhetünk pártéletről?
Figyelték a hétköznapjait. A szlovák állam ha nem is szólt bele, de ellenőrizte a párt munkáját. Az egyik fő hangsúly a szociális tevékenységen volt, lehetett gyűjtéseket szervezni. Külön terv volt a magyar házak létesítése, ami például Iglón sikerült is. „Hatalma” a pártnak csak annyi volt, hogy tagokat vehetett fel, tagdíjakat szedhetett tőlük, a gyűléseit és a rendezvényeit viszont csak hatósági felügyelet alatt tarthatta meg. Még egy táncmulatságon is ott rostokolt valamilyen rendőr, akit jól megitattak és elcsevegtek vele, ő meg nem csinált semmit.

Az ominózus évek szlovákiai magyar sajtója miként él az emlékezetében?
Az Esti Újság betiltása után a Magyar Hírlap jelent meg, ami egy nagyon derék újság volt. A főszerkesztője Somos Elemér maradt, a címlapon „lapvezér”-ként Esterházy volt feltüntetve. Néha a cenzúra is beleszólt a tartalmába, az érintett oldal ilyenkor fehéren jelent meg. Ez a lap egészen a nyilas társaság föllépéséig létezett. A jeles irodalomtörténész, Turczel Lajos írta a múlt század nyolcvanas éveinek derekán a Szlovákiai Magyar Párt sajtójának hangjáról, hogy azt keresztény-humanista szellemiség és azzal összefonódó pacifista háborúellenesség jellemezte. Gondolom, ez a vélekedés önmagáért beszél.

Az itt élő magyarság miként fogadta a második világháború végét, az első Szlovák Köztársaság bukását?
Hogy mi lesz utána, elképzelni sem tudtuk. És főleg nem számítottunk a kassai kormányprogramra, amely jogfosztó intézkedések tucatjával sújtotta a csehszlovákiai magyarokat. Azt sejtettük, hogy ide majd az oroszok fognak bevonulni, de hogy mindent elözönlenek, arra nem számítottunk. Magyarokként pedig 1945 után még csak a megtűrtek kategóriájába sem tartoztunk.

És a szlovák állam hat esztendejére most, sok évtized távolából miként gondol vissza?
Hát istenem... Az ember még fiatal volt. Élni nemcsak kellett, de azért lehetett is. És nemcsak élni, túlélni is megtanultunk.