Milyen kisebbségpolitikára van szükség?

Fentieket egy erdélyi magyar politikustól idézem. A gondolatmenet így folytatódik: „Magyarországon azon nyomban bélyeget sütöttek ránk: »határon túliak« vagyunk. Mi pedig bevettünk az erdélyiek identifikációjába egy olyan elemet, amelyről tudjuk: a jelentősége a jövőben napról napra csökkenni fog. Ez egy olyan mechanizmus, amely arra utal, hogy a lebomló határokat valamilyen mentális síkon újraépítjük. Olyan határokat hozunk létre, amelyeket egyébként más folyamatok lebontanak.”

A kérdés az, hogy az elmúlt 16 évben élt-e a politika, éltünk-e mi magyarok a történelem adta lehetőséggel Magyarországon és a Kárpát-medencében, és melyek voltak azok az akadályok, amelyeket el lehetett volna kerülni, de ma már meghaladásuk semmiképp nem halasztható.

Először a magyarországi helyzetről lesz szó.

1989. december végén (a hivatásos nyugati elemzőkkel ellentétben) sokan gondoltuk, Kelet-Közép-Európában itt a nagy lehetőség, minden megváltozik. A térségben levő országok feladják hagyományos nacionalizmusukat, a bolsevik típusú hatalomgyakorlásnak vége, elindulunk egy modernizációs pályán, egy konszenzusos, együttműködő világba. (…) Másfél évtizeddel a rendszerváltás után viszont felmerül a kérdés: a magyar társadalomban érvényes-e még a modernizáció szándéka? Sajátossá vált ugyanis mára a helyzet. Míg a 19. századi nemzeti ébredés kezdeteitől közmegegyezés létezett konzervatívok és liberálisok között Magyarország modernizációja vonatkozásában, ma mintegy reneszánsza van a két világháború közötti időszakban kialakult új konzervativizmusnak. Ennek jellemzője, hogy a trianoni sokkra úgy kínált fogalmi kapaszkodót, hogy megteremtette az európaiság és magyarság dichotomikus elgondolását.

Sérelmi ideológiáról van szó, amely megkérdőjelezte a korábbi közös célt: a modern Magyarország létrehozásának addig közmegegyezésen alapuló szándékát. S ezzel párhuzamosan egyre fényesebbnek tűnt a múlt. Az új konzervativizmus ezt a politikai gondolkodást hagyta örökül az ezredforduló Magyarországának. Az új konzervativizmus, melynek eszközrendszerében a kettős osztatú (dichotomikus) gondolkodáson kívül megtalálható a múlt hamisíthatósága, a kollektív nemzeti létezésnek alávetett individuális élet eszméje, a társadalom átszervezése és mozgósítása, ellenségképek megfogalmazása és aktivizálása, melyek által hamis tudati tartalmakat generál és tesz elfogadhatóvá. Elutasít minden olyan törekvést, amely valós válaszokat keres a kor problémáira. Mutációi a rendszerváltás utáni Magyarországon és a szomszédos országok magyar közösségeiben – melyeket a 20. század végén elért a globalizációs kihívás – virulensekké váltak.

Ma tehát olyan társadalmi mentalitás tömeges jelenléte formálja, illetve deformálja modernizációs esélyeinket, melynek gyökerei a két világháború közötti időkig, sőt bizonyos elemeiben a kiegyezésig (1867) nyúlnak vissza.

Anélkül, hogy ezen 1867 és 1990 közötti időszak elemzésébe belemennék – nem feledve a tényleges sérelmeket –, csak arra utalok, micsoda karriert fut be a kölcsönös sérelmi ideológia. Vagy gondoljunk a panaszkultúra mindennapjainkban való dominanciájára, mely már-már bénítóan hat; a faji jellegű nemzetkarakterológiai identitáserősítésre, mely térségünkben mind a románokat, mind a magyarokat jellemzi.

Mivel a modernizáció – az európai centrum országokkal szemben – az anyagi javakhoz való hozzáférést csak a társadalom felső részének garantálja olyan színvonalon, mint Nyugat-Európában, sem a gazdaság, sem a társadalom modernizációja nem vált az egész társadalom ügyévé. A trianoni sokk máig tartó hatása pedig szinte kizárja, hogy szembenézzünk saját felelősségünkkel, akár az első világháborút megelőzően, akár a későbbi időszakokat tekintve. Arról nem is beszélve, hogy a nemzetfogyásért aggódók mind a mai napig lazán zárójelbe tudják tenni 600 ezer magyar zsidó, több ezer cigány honfitársunk, 200 ezer fiatal magyar férfi halálba (Don-kanyarba) küldését és mintegy 200 ezer német kitelepítését.

A hamis tudati tartalmak pedig olyan társadalmi mentalitást tömegesítenek, melyek lehetetlenné teszik a szembenézést saját múltunkkal. Ez a társadalmi mentalitás az, amely rendkívüli módon megnehezíti, hogy a rendszerváltás, majd a NATO-hoz és az Európai Unióhoz történő csatlakozás adta lehetőségeket kihasználjuk. Ez a torzult társadalmi tudat az, amely megnehezíti a 20. században húzott, mára már felbomlóban lévő határok lebontását önmagunkban is. Tizenöt évvel a rendszerváltás után sem nézünk szembe azzal a ténnyel, hogy Magyarország a 19. század végén a hamis kultúrfölény, „a magyar glóbusz nagyszerű, ostoba hitében” (Ady) élt, s ma sem igen kívánunk szembenézni 20. századi rossz döntéseinkkel. Sőt!

Magyarország és a magyar közösségek modernizációja pedig ma aktuálisabb, mint valaha – és a feltételei is adottak. Ennek a történelem adta lehetőségnek a jegyében célszerű újragondolni a Magyarország és a szomszédos országokban élő magyarság lehetséges együttműködésén alapuló stratégiát. Ennek legfontosabb előfeltétele: meg kell haladni azt a helyzetet, miszerint „elvált egymástól a politika és a kultúra, minek következtében aligha lehet a nemzeti azonosságot a maga komplexitásában megragadni, még akkor sem, ha egynéhány politikus nemzeti jelszavakkal díszíti szónoklatait.” Nézzük meg, minek a következtében állt elő ez a helyzet.

Végel László szerint a probléma „a kapcsolatrendszer intézményes formáinak kialakításakor kezdődött, amit csak toldoztak-foldoztak, de nem alakítottak át. Az élet gyorsabban változott, mint a kormányzatok kisebbség-szemlélete. Ennek következtében a magyar társadalom kizárólag a határon túli kisebbségi pártokban találta meg partnereit. Nem született gazdag és autonóm, plurális kapcsolati intézményrendszer.” A magyar társadalom és a kisebbségi közösségek jelenleg is szűk pártcsatornán kommunikálnak, amelynek csúcsa a MÁÉRT. Ez szükségszerűen eltorzítja a kapcsolatokat. A cél viszont, hogy egy fonal helyett egy egész szőttes kapcsolja össze a két entitást. A kisebbségi pártok saját vastörvényeik szellemében működnek, kiépítik klientúra-rendszerüket, állandósítják újraelosztási hatalmukat. Erről árulkodik a tény, hogy miközben az anyaországban a kormányzati hatalom változott – ugyanez történt azokban az országokban is, amelyekben a magyar kisebbségek élnek –, a kisebbségi közösség legszűkebb elitjének öszszetétele változatlan maradt, szinte feudális arculatot vett fel. A szlovákiai Hunčík Péter pontosan fogalmazta meg a jelenség lényegét. „Ha azt a kérdést tennénk fel, ki a szlovákiai magyarság legszebb nője, akkor is egy politikus nyerné a versenyt, aki természetesen nem nő.” Gondolatmenetét később így folytatja: „Miközben a kisebbségi elitek a magyar kormányzat szűkmarkúságát bizonygatták – és időnként nemzettudatból leckéztették az anyaországi kormányokat (előfordult, hogy a magyar társadalom többségét is) –, a magyar kisebbség tagjai a választásokon egyre kevésbé szavaztak a kisebbségi pártokra… Ergo: a jelenlegi válság okai nem anyagi természetűek, hiszen a nagyobb támogatást is el lehet pazarolni meddő tevékenységre. Egy nyugati alapítvány lehet bőkezű ugyan, de szigorúan ellenőrzi az eredményeket. Az euró felhasználása racionális, a forinté romantikus.” Ahogy egy felvidéki író, Grendel Lajos joggal jegyezte meg: „a kisebbségi polgárnak tele van a hócipője a romantikus nemzeti jelszavakkal. A kisebbségi polgár úgy válaszol, ahogy tud: nem megy el szavazni.”

A problémák eredete itt keresendő. Ahogy Végel László megállapítja: „Miközben az anyaország modernizálódik, a kisebbségek (elsősorban a versenyképtelen régiókban) retradicionalizálódnak. Miközben az anyaország egyre nyitottabb, a kisebbségi közösségek mind zártabbak.” Holott:

– Nyolc és fél évtized után a magyarság jelentős része először kerül újra ugyanazon politikai-gazdasági egységen, jelesül az Európai Unió keretein belülre. (Kérdés: mit kezdünk vele?)

– A szerencsétlen 2004. december 5-i referendumon Magyarországon megbukott az etnikai nacionalizmus. Ezt a határokon kívüli magyarság emancipációs kudarcként élte meg. (Kérdés: mit kezdünk magunkkal?)

– A rendszerváltás óta a kisebbségi kérdés többnyire a kulturális és etnikai identitás körül forog, miközben a hétköznapok komoly gazdasági és társadalmi problémákkal szembesítik a szomszédos országok magyar lakosságát (is). (Kérdés: kíváncsiak vagyunk rá, milyen állapotban vannak a magyar társadalmak?)

– A Vajdaság és Kárpátalja kivételével az új helyzetnek éppúgy vannak nyertesei, vesztesei, mint Magyarországon. Legitim érdekképviseletek jöttek létre szinte minden szomszédos országban; Romániában, Szlovákiában kormányzati szerepet töltenek be a magyar pártok, és miniszterelnök-helyetteseket adnak. Tehát a hatalom részei. (Kérdés: következett-e ebből újfajta együttműködés?)

– A magyar támogatáspolitika az előző időszakban nem választotta szét a közösségépítő és a politikai érdekvédelemre szánt forrásokat, ebből számtalan anomália keletkezett, de tisztázatlan volt a támogatáspolitika társadalompolitikai célja is. (Kérdés: ma tudjuk ezt a célt?)

– Az elmúlt másfél évtized hagyományos elosztó, paternalista támogatáspolitikája és az államigazgatásban kialakult struktúra létrehozta a kis redisztribútorok rendszerét és „állampárti” finanszírozást eredményezett. Ehelyett az elaprózott, gyakran kontraproduktív, demoralizáló támogatáspolitika helyett szerintem a közösségépítést az Európai Unió pályázati rendszerével kompatibilis módon kell kialakítani, kapcsolódóan a II. Nemzeti Fejlesztési Tervhez. Ezt a Szülőföld Program c. stratégiai tanulmány alapján lehet operacionalizálni. (Kérdés: érdekel valakit?)

– A szülőföldön maradás és a szabad költözködés jogát tiszteletben kell és lehet tartani. (Kérdés: mit teszünk érte?)

Ezen tények után tekintsük át egy korszerű, ütőképes fejlesztési stratégia korlátait: 1. Az együttműködésre való szándék és kultúra hiánya; 2. a civiltársadalom állapota; 3. a kölcsönös felelősség elve helyett a sérelmi politizálás kultúrája; 4. a panaszkultúra dominanciája; 5. a közösen kialakított cél(ok) hiánya (szülőföldön maradás?); 6. a többség(ek) rövidlátó önzése; 7. a centralizált nemzetállam eszménye; 8. a bezárkózó, kitartásra támogatást kérő nemzeti kisebbség nemzeti érdekként való megjelenítése; 9. sztereotípiák, a nemzeti romantika sémái a gondolkodásban Magyarországon és a határon túli magyar közösségekben (székely legény tartja a vártát a végeken); 10. a kialakult retorika miatt devalválódott szavak burjánzása; 11. a realitás figyelmen kívül hagyása, az (új) lehetőségek negligálása, éveken keresztüli ki nem használása, elszalasztása.

A tények és a korlátok után lássuk a lehetőségeket:

A lehetőségek megragadásának alapja a szembenézés. Mert azt, hogy milyen célt is szolgált és milyen eredménnyel az 1990 óta kialakult magyarországi és határon túli intézményrendszer és támogatáspolitika, azt a következő módon értékelik 2005-ben Kolozsvárott:

„A nagy dilemma, hogy mi a tulajdonképpeni cél? A szülőföldön való boldogulás tételét nyíltan kevesen vitatják, de hipotézisként megfogalmazható, hogy ami 1990 óta megvalósult, az ennek ellenében dolgozott. A pályázati rendszerek olyan identitás-szerkezetet termelnek újra, amely lehetetlenné teszi a romániai magyarság hatékony integrálódását a román államba, vagyis hogy képes legyen viszonyát rendezni a román társadalommal. A magyar identitás kizárólagos állítása a »meg nem hirdetett kiürítés stratégiáját« szolgálja. A romániai magyar közösség nem tudott létrehozni olyan nyilvánosságot, amely önálló volna: van, akinek a nap Budapesten kél és nyugszik, és van, akinek Bukarestben – a kettő között pedig nincs semmi. (…) a beteg intézményrendszerhez brutálisan hozzá kell nyúlni, mert támogatása személyes-politikai kapcsolatokra épül. A támogatáspolitika antimodern, lekezelő és nem EU-komform.”

Ne legyenek illúzióink. Ez a helyzetértékelés nem egyedi. Hasonló valamennyi határon túli magyar közösség körében. S hogy ez az értékelés mennyire igazságos, az tulajdonképpen érdektelen. Ami fontos, az annak a hiánya, hogy fel sem merül, hogy egyik és másik oldal – határon innen és határon túl – mit tett azért, hogy így érezzenek az emberek? Hogy mára olyan helyzet alakult ki, ami még soha nem jellemezte a Magyarország határain belül és kívül élő magyarság viszonyát: kölcsönös gyanakvás, elutasítás, reményvesztettség. Ezt meghaladni nem lesz könnyű. A tényekkel való szembenézés szükséges, de nem elégséges feltétele a lehetőségek megragadásának. Az „anya–gyermek”, az „elosztó–eltartott” viszonya helyett az együttműködésnek és közös felelősségvállalásnak kell előtérbe kerülnie mindkét oldalon, ami azt jelenti, el kell felejteni az eddigi szerepeket, ha úgy tetszik, szemléletváltásnak kell bekövetkeznie a magyarországi és a határon túli szerepformálók körében.

Az új feltételrendszer

Magyarországon és a Magyarországgal szomszédos országok többségében a NATO-tagság és az európai uniós integráció hosszú távú folyamatok elindítója, egyben felgyorsítója, még akkor is, ha a NATO és az EU története során gyakran – éppúgy, mint jelenleg – válságok során keresztül fejlődött. Nem mindegy, hogy a magyar kisebbségek passzív elszenvedői vagy tevékeny résztvevői lesznek a társadalmi-gazdasági folyamatoknak ezekben az országokban. Hogy felismerik-e lehetőségeiket, vagy bezárkóznak eddigi szerepeikbe. Ne adj’ isten, mi is hozzájárulunk – bár nem szándékoltan, de ha az eddigi gyakorlatot folytatjuk mégiscsak –, hogy zsákutcássá vált történelmükből továbbra sem látszik kiút?

Célszerű tehát – részben a magyar kormánynak, részben a szomszédos országok magyar közösségeinek reprezentánsaival egyeztetve – kialakítani egy hoszszú távú közös stratégiát. Ez az új stratégia segíthet abban, hogy ne sodródjunk a kihívásokra adandó válaszainkban, hanem kezdeményezően alakítsuk az új helyzetben sorsunkat. Mert mindenki – határon innen és túl – új, mondhatni váratlan helyzetbe került és kerül újra és újra.

A Kárpát-medence azon országaiban, melyek az EU-bővítés során Magyarországgal együtt kerültek az Európai Unióba, vagy várhatóan az évtized végéig kerülnek be, az ott kisebbségben élő magyarok és az adott országokban élő többség fejlődési lehetőségei, gazdasági érdekei egybeesnek. ĺgy azok a térségek, melyek az első világháború után létrejött államokban többnyire a központoktól viszonylag távoli, határ menti, periférikus területek voltak és gazdaságilag, kulturálisan az átlaghoz képest is leépültek, az új lehetőségek mentén revitalizálhatókká válnak. Verseny és együttműködés alakul ki egyszerre, és nem feltétlenül csak kisebbség és többség között, hanem az eddig határokkal elválasztottak között (is).

Mind a határokon túli magyarság, mind a magyarországiak gazdasági helyzetének és társadalmi kohéziójának alakulását ugyanakkor jelentős módon meghatározzák azok a változások, amelyek a posztszocialista országok státusában a huszadik század végén és a huszonegyedik század első évtizedében bekövetkeztek és bekövetkeznek. Le- és felértékelődhetnek térségek, ha az ott élők nem tanulnak meg közösen felkészülni az új, integrált munkaerőpiacra és a globalizáció egyéb kihívásaira. (Mert ki tudja megmondani ma, hogy például Békéscsaba–Arad, Szeged–Temesvár, Nyíregyháza– Szatmár, Debrecen–Nagyvárad esetében egy határok nélküli világban hogyan alakulnak a regionális szerepek?

Mint az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványban folytatott kutatások mutatják, megállapítható, hogy Magyarország gazdasági környezetére a differenciált felzárkózás a jellemző. A fejletlenebb környező gazdaságok, régiók, megyék, a piaci szerkezeti reformok, a nagyobb nyitás és az erőteljes kényszer hatására gyorsabban fejlődnek. Erőteljesebben fogalmazódik meg Magyarország elmaradott határ menti régióinak gyorsabb felzárkózása is. A határok lebontása mindkét oldalon nagy növekedési energiát indukálhat. A korábban elválasztott régiók újra integrálódhatnak. Ennek függvényében kell látni a magyar szülőföld-politika kereteit, amely kiegészítheti a szomszédos országok belső önfejlődését, segíthet kiaknázni a felzárkózási potenciált. A szomszédos országokban, ahol jelentősebb magyar kisebbség él, az utóbbi időben a gazdasági növekedés felgyorsult, a makrogazdaságokban erősödnek az egészségesebb, a fenntarthatóbb fejlődésre utaló tendenciák. Már nem helytálló a határon túli területeket egyoldalúan az elmaradottság, a hanyatlás, a kilátástalanság kategóriáival leírni. Sokkal inkább tapasztalható, hogy a megkésett fejlődésből adódóan az utolérési effektusok erősödnek.

A fentiekre tekintettel ezért Magyarország hosszú távú nemzetstratégiáját – a nemzeti fejlesztési terveknek, jelen esetben a II. Nemzeti Fejlesztési Tervnek mintegy meghosszabbításaként – határon átnyúló regionális fejlesztési programként foghatjuk fel. Az Európai Unió alapelvein túl a határokon átnyúló regionális együttműködés lehetőségeket biztosít a gazdaságban, az oktatásban, a regionális intézményfejlesztésben, az önkormányzatok együttműködésében ahhoz, hogy az eddig hosszú évtizedeken keresztül határokkal elválasztott térségekben élő közösségek tagjai – túllépve a röghözkötöttség állapotán – kihasználják az EU-integrációban rejlő dinamizmust és revitalizálják, modernizálják az adott térségeket – vagy egymás kárára kizárólagosságra törekedjenek.

A diszkriminációmentes helyzet, a szabadságjogok kelet-európai kiteljesedése feltétele a térség értéktermelő képességének, a lakosság jóléte növelésének. Csak egy gazdagodó társadalomban valósulhat meg az érdekérvényesítés és szolidaritás közötti egyensúly, és oldódhatnak fel a térség sok évszázados, örökölt, újra- és újratermelődő konfliktusai.

A közép-kelet-európai régióban a vállalkozások, intézmények közötti kommunikációt elősegítő különleges adottság a magyarországi és határon túli vállalkozások egy jelentős részének közös magyar nyelve, kulturális hagyományai, ezen vállalkozások kettős kulturális kötődése, ismeretanyaga. A nyelvi és kulturális közösségre épülő hálózatok, regionális jelentőségű vállalkozások és vállalkozói csoportok szervezése erősíti Magyarország regionális, valamint a régió európai és globális gazdasági pozícióit, ugyanakkor hozzájárul a térség integrációjához, a különböző csoportok közötti kapcsolatok erősödéséhez, a történelmi feszültségek oldásához, a magyar közösségek helyzetbe hozásához.

Magyarország európai uniós tagságával jogosulttá válunk az EU fejlesztési politikáját is befolyásolni. Ennek keretében nagyobb hangsúlyt helyezhetünk a magyar érdekeknek jobban megfelelő célkitűzésekre, egyebek mellett a magyarlakta térségek fejlesztésére. Tehetjük ezt annál is inkább, mivel az unió fejlesztési direktívái a kisebbségek támogatását a fejlesztési politika egyik céljaként jelölik meg.

Ezért a magyar fejlesztési politika egyik stratégiai prioritásának kell lennie azon szomszédos országoknak vagy azon szomszédos országok egy-egy régiójának, térségének a felzárkóztatása, gazdasági átalakulásának elősegítése, amelyekben magyar közösségek is élnek. Tapasztalataink, és az egyes országokban folytatott kutatásaink alapján úgy ítéljük meg, hogy a határon túli magyar fejlesztési, támogatási politikának alapvetően három területre kell összpontosítani erőforrásait – szem előtt tartva azon alapelvet, miszerint: nem a régiót kell etnicizálni, hanem az etnikumot regionalizálni:

az innovációs képességek fejlesztésére és kiaknázására,

a határ menti régiók, kistérségek EU-forrásokra történő közös pályázásának előmozdítására, közös fejlesztési térségek kialakítására,

valamint e régiók és kistérségek közös

ntézményfejlesztésére, új szerepek, munkamegosztás kialakítására.

A kötelezően kialakítandó régiók és kistérségek közös projektjeiben előnyben kell részesíteni a gazdasági fejlesztés, az oktatás és a munkaerőpiac kívánta szempontokat.

A határon átnyúló együttműködések hatékonyabbá tételének szempontjából a hasonló adottságú, de a határ két oldalán fekvő régiók közös fejlesztési térségekben való átgondolása, kialakítása sürgető feladat. Csak így válhatna elkerülhetővé az egymástól néhány kilométerre fekvő párhuzamos intézmények létrehozása. Ez az együttműködés kiterjedhetne a régió ipari átalakítására, a szolgáltatási szektor fejlesztésére, az oktatásra, a munkaerő-átképzésre, az infrastrukturális beruházásokra, a régió pénzügyi újjászervezésére. E célok megvalósításához a két- vagy többnyelvűség megvalósítását szolgáló oktatási intézmények megteremtése elengedhetetlen feltétel.

A kérdések megválaszolásához politikai, filozófiai és szemléletbeli váltásra lenne szükség, amely fokozottabban szem előtt tartaná az illető országok gazdasági, társadalmi, politikai berendezkedését, történelmét, politikai kultúráját. És keresni kellene a gyors, kevésbé bürokratikus és pragmatikus megoldásokat. Az EÖKiK-nél ezért hoztuk létre a CEUCOM-ot, amely egy interneten alapuló kapcsolatteremtő infrastruktúra a „hal helyett hálót” gondolat és elvárás jegyében.

Az itt ismertetett gondolatmenet hozzá kíván járulni ahhoz a vitához, amely az eddigiekben zsákutcás történelemnek érzett, minősített, megélt állapotból, a kisebbségi létből keresi a továbblépés lehetőségét. Meggyőződésem szerint a nem szándékoltan kialakított helyzet meghaladása mindnyájunk közös érdeke. Erre akkor van esély, ha elsősorban nem a politikai piac pillanatnyi szereplőiben gondolkodik a mindenkori magyar kormány; ha nem az egymásról tudomást nem vevő, párhuzamosan létező intézmények és redisztribútorok seregét növeli, hanem ha olyan hosszú távú stratégiában és feltételrendszerben gondolkodik, amely a társadalom és a gazdasági élet szereplőinek sokasága számára teremti meg a viszonylag kiszámítható, biztonságos jövőt. Ez a határok mindkét oldalán élőknek közös érdeke.

Egy többnyelvű, több kultúrájú Közép-Európa sokkal versenyképesebb, mint az önmagukba zárkózó, önmagukkal és egymással leértékelődési versenyben álló szomszédságpolitikák és belpolitikák. Csak így képviselhetjük ütőképesebben érdekeinket például a multinacionális cégekkel folytatott játszmákban. A kormányok számára pedig – a magyar, a szlovák, a román kormány számára egyaránt – ez a koncepció akár politikai stabilitást is teremthet, mert közös felelősségre és együttműködésre épít a szimbolikus, sérelmi politizálással és az osztogató, klientúraépítő, retradicionalizáló politikával szemben.

A feltételeket a történelem, ha úgy tetszik, megteremtette, viszszaadta. Élni kell vele.

(Budapest, 2005. november 10 – 2006. január

Zsákutcás politika és illúziókeltő, megtévesztő, vagyis hamis politika, ha valaki azt hiszi, hogy egyoldalú kinyilatkoztatásokkal, elfogadható, értelmes kompromisszumokra képtelen követelésekkel el lehet bármilyen eredményt érni, és nincs szükség folyamatos, kitartó tárgyalásokra… Hatékony, alkalmazható és érvényesíthető jogok rendszere nélkül a kisebbségvédelem és a kisebbségi léthelyzet elképzelhetetlen. Ezt pedig, úgy vélem, nem lehet szembeállítani, esetleg vagylagossá tenni a közösségi autonómia különböző formáival, ahogy erre volt már próbálkozás… Úgy láttatni, hogy csak kérni kell és megadatik, netán minél többet, hogy bár a kevesebbet megkapjuk, ez politikai szűklátókörűségre vall… A reálpolitikai tény nem az, hogy a román politikai mezőnyben és közgondolkodásban paradigmaváltás történt volna a nemzeti kisebbségek vonatkozásában, hanem sokkal inkább egy külső kényszerítő erő hatására hajlandók bizonyos szabályozásokat elfogadni, melyek révén biztosított lehet Románia EU-tagsága. Ugyanakkor látni kell, hogy az uniós intézményrendszer számára csak egy részelem a kisebbségek helyzete.” (Varga Attila: Észrevételek A nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló romániai törvénytervezet kapcsán)