Miért rosszak a köztéri szobrok?

A köztereken gomba módra szaporodó politikusok, királyok és más neves személyiségek ugyanolyan szájbarágósak és unalmasak – tisztelet a kivételnek –, mint az előző rendszer partizánjai, munkásai és szabadságnemtői.

Miért gyengék a köztéri szobrok? A kérdést a dunaszerdahelyi nyári művésztelep vendégeinek, köztük Wehner Tibor művészettörténésznek tettük fel, de megszólaltattunk művészetszociológust is. Wehner Tibor a köztéri szobrászat specialistája, erről tartott előadást Dunaszerdahelyen is, itt említette a millecentenárium alkalmából Magyarország-szerte felállított 175 Szent István-szobrot, amelyek sűrítve mutatják a köztéri szobrászat minden gyengéjét. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az egész régió jelenkori köztéri szobrászatának gyengéit, mert hazai példákat is bőven említhetnénk.

Rácz Edit szobrász, Budapest

Ez alkalmazott szobrászat

Az utóbbi évtizedben Szlovákiában is, Magyarországon is gomba módra szaporodnak a köztéri szobrok, ám sok köszönet nincs bennük, mert művészi kvalitásaikat tekintve zömével nagyon gyengék. Mi lehet ennek az oka?

Tulajdonképpen egy szakmai kérdést érintett: a grafikában ez teljesen nyilvánvaló, úgy hívják, hogy alkalmazott grafika. A jelen esetben ez egy alkalmazott szobrászat. Arról szól, hogy a köztérre kiállítanak egy olyan szobrot, amely egy bizonyos konkrét személyt ábrázol, úgy, ahogyan az a hétköznapi életben megjelent. Olyan feladata ez a szobrászatnak, amelynek meg kell tudni felelni. Ez nem jelenti azt, hogy ez maga a szobrászat. Egy része a szobrászatnak. Sajnos, azt tudom mondani, hogy mostanában a legfontosabb.

Ez a legfontosabb?

Erre adnak pénzt. Hogy ikszipszilonnak szobrot emeljenek. És itt van egy nagyon nehéz feladat. Egy példát mondok, Mikszáth szobrát a budapesti Mikszáth Kálmán téren. Ott áll szegény tetőtől talpig két és fél méteres nagyságban kőből, hatalmas pocakkal, meg ott van a kis óralánca, a cipője és a többi. Az ember elgondolkodik azon, hogy a Mikszáth-írások bájának, szépségének az égvilágon semmi köze sincs ahhoz, hogy milyen a cipőfűzője, meg mennyire volt él a nadrágján. Ez a fokú illusztrálás kiábrándító.De lehet, hogy a megrendelők nem fogadnák el a szobrot, ha nem lenne rajta még az óralánca is, hanem a Mikszáth-írások hangulatát igyekezne megjeleníteni…

Arról van szó, hogy a szobrász mélyedjen el az illető szellemi nagyságában, és próbálja megtalálni azt a szimbólumot, amely ezt a nagyságot kifejezi. Azt jelenítse meg. Sajnos, olyan szobor, amely szimbolikát hordoz, és esztétikailag egy autonóm alkotás, kis hazánkban és a környéken nincs. Nyugaton vannak ilyen szobrok.

Például?

Egy világhírű magyar szobrászművésznőt mondok, Pán Mártát, Marta Pant. Az egyik szobra úgy néz ki, hogy egy nagy tavon úszik egy hófehér műanyagból készült, gyönyörű szép madárszerű tünemény, amelynek nincs fix helye, folyton fújja a szél, hol itt, hol ott, hol amott van.

Pán Mártának szerencséje volt, hogy ez a szobor nem egy konkrét személy emlékművének készült. Habár el tudnám képzelni, mint Erzsébet királyné emlékművét.

Pontosan.

Önt nem kérték fel emlékszobor készítésére?

Megkérdezték tőlem, hogy miért nem indulok a József Attila pályázaton? Azért nem, mondtam, mert József Attila számomra a legnagyobb költő, akármelyik versét tudom idézni, vele élek. Nem fogom az ő ellentmondásos fizimiskáját odarakni, hisz köztudottan nagy feje volt, pici, vékony kis teste, állandóan éhezett, majd elfújta a szél. Van egy példám erre, sajnos, negatív: Ferenczy Béni Petőfi-szobra. Ábrázoltatik egy olyan ember, akibe hálni jár a lélek, és őrületesen úrrá lesz a nyomorult kis testén, mint az őrült, rohan kifelé, de hogy hová, miért, nem lehet tudni. Ez a szobor nevetség tárgya lett. Nagyon-nagyon nehéz szimbólumot csinálni. Ezért nem szoktak.

Pálffy Katalin szobrászművész, Budapest: A szocreál ma is él

A millecentenárium alkalmából a magyarországi településeken 175 Szent István szobrot állítottak fel. Ön tagja volt a millecentenáriumi zsűrinek. Hogyan látja ezt a szobordömpinget?

Meg kell, hogy mondjam, elképesztő dolgokat kellett lezsűrizni. Ilyenkor azért az ember mégis ad egy mércét, hogy ezt már nem. A zsűri azonban nem joghatóság, egyet tehet csak, hogy nem írja alá a szobor felállításának engedélyezését. De valójában akié a pénz, az dönt, és lefütytyentheti a zsűrit.

Nem arról van szó, hogy az a közösség, amely megrendeli a saját Szent István szobrát, határozza meg még a stílusát is, azt a bizonyos szocreált azzal, hogy még az utolsó szőrszálat is ott akarja látni Szent István szakállán?

Nagyon szomorú, de a szocreál egy élő, eleven dolog ma is, ha másnak is hívják. Az a fajta tagadás, amely aztán kialakult a magyarországi szocreálból, az ún. nonfiguratív művészet ugyanoda jutott el, mint a szocreál szobrászat. Hogy termeli ki magából a rengeteg tehetségtelen pénzkereső művészt. Ezek csinálják azt a 175 Szent Istvánt, aminek csak a töredéke jó munka. Én úgy látom, hogy kevés a tálentummal megáldott szobrász, miközben borzasztóan sokan vagyunk. Az a művész, akinek kevesebb a tálentuma, gyorsan növeszt egy harmadik lábat. Ez az erőszakosság és a különböző technikák, amelyeket én pénzszerzési technikáknak nevezek, hisz nála csak az a fontos. Minden területen hígul fel az élet. A szakmai felkészültség területén is. Amiről itt beszélünk, az arról szól, hogy van szobrász, aki nem tanulta meg a szakmát. Nem tud megcsinálni egy figuratív szobrot.

Lehet, hogy meg tudja csinálni, csak nincs benne lélek.

Akkor nem tudta megcsinálni, az nem jó szobor. Épp azok a tulajdonságok, amelyek a jó szobor készítéséhez kellenek, az alázat, a tisztelet azok, amelyeket levet az új kor embere, és azt mondja, csak én vagyok, csak az van, amit én akarok, enyém az igazság. Nagyon szeretem az úgynevezett modern szobrot. De ezek most nagyon diktált utak. Most csoportok vannak. A csoportosulások arról szólnak, hogy együtt erősebbek, és a művészettörténészek nagyon szeretik az ilyen csoportokat. De a képzőművészet individuális terület. Biztos, hogy Lőcsei Pál sem egyedül dolgozott, de az egész arról szólt, hogy neki volt egy ideája, amelyet megvalósított és megvalósíttatott a segédeivel.

Talán azért is olyan sok a felemásra sikeredett köztéri szobor, mert miközben eleget akar tenni a megrendelő kívánalmainak, folyton ott van a szobrászban a félsz: jaj, nem leszek elég modern.

Ez az illető szobrász baja, filozófiai problémája és a karrierjének a kérdése. Mert ugye most be akar tagozódni minden művész, modern akar lenni, ami ostobaság. Kinek van jelentős látása? Ez itt a kérdés. Az emberek nem bontják ki magukat, hanem mennek egy csapáson, mint az ökrök. Terelhetők. Számomra az a jó művész, aki pályakezdéskor rájön, hogy nem akar olyan lenni, mint ők. Önmaga akar lenni. Ez a kulcsa az eredeti, jó műnek. És még egy: legyünk büszkék az európaiságunkra, a kultúránkra, ne akarjunk amerikai szobrokat csinálni, ráadásul olyanokat, amilyeneket ott ötven évvel ezelőtt csináltak. Hozzuk vissza az életünkbe azt a szellemiséget, lelkiséget, amely Európát létrehozta. Ne dobjuk el, mert nincs helyette jobb.

Wehner Tibor budapesti művészettörténész: Leállni, megteltek a közterek!

Miért rosszak a köztéri szobrok?

Azért, mert nem művészeti programok szellemében készülnek, hanem elsősorban politikai és hatalmi meggondolásokból. A szobrok tulajdonképpen nem is szobrok, hanem emlékműszerű objektumok, programművek, nem az autonóm művészet megnyilvánulásai. Európa keleti felében ez a köztéri szobrászat legalapvetőbb problémája.

Pozsony közterein gomba módra szaporodnak az olyan szobrok, mint a „Pihenő lányok”, a „Paparazzo”, a „Kukkoló” vagy a Hans Christian Andersen-szobor. Egyiknek sincs semmi köze a politikához, de ugyanolyan szocreál, ugyanolyan giccses és hamis, mint az előző rendszer politikai töltetű szobrai.

Nemcsak a szocreál szempont játszik szerepet ezeknél a monumentális műveknél, hanem az is, hogy nem kizárólagosan a művész alkotásai, hanem tulajdonképpen közösségi művek, hisz felállításukban nagyon nagy szerepe van a megrendelőnek, a finanszírozónak. Amennyiben a megrendelő és finanszírozó önkorlátozza magát, akkor is jelen van a megrendelésben, a program kidolgozásában, hiszen a művésznek valamilyen igényt kell teljesítenie, és ez – akár rejtetten, akár kimondottan – mindig nagyon erőteljesen befolyásolja a művészt. Nem mindenki Michelangelo és II. Gyula pápa, ritkán jön létre a megrendelő és a művész között olyan harmonikus munkakapcsolat, amely remekműveket eredményez. Itt a művész nagyon sok elvárást próbál megvalósítani, amikor kap egy feladatot. Mérlegelnie kell, hogy hova kerül a szobor, mennyi pénz van rá, milyen méretben és anyagból kivitelezheti, milyen lesz a befogadói közege, mennyi ideje van a megvalósításra, kik a kivitelezők, tehát rengeteg olyan szempont játszik szerepet, ami küzdésre vagy problémákkal való szembesülésre kényszeríti a művészt. Ezért ez egy nagyon kényes terület, és nagyon távol van az autonóm művészettől. Nagyon érdekesnek tartom, hogy a szobrász alkotótelepeken készülő monumentális művek tulajdonképpen köztéri jellegű műalkotások, de esetükben nincs jelen semmiféle megrendelő. Ezek általában nyári alkotótelepek, ahol a művész a monumentális elképzelését tudja megvalósítani. Magyarországon számos alkotótelepi gyűjtemény jött létre, pl. Villányban, Nagyatádon, Dunaújvárosban, ahol a nagyméretű, köztéren felállítható műalkotásokban fantasztikusan érdekes törekvések, eredeti szobrászati ötletek valósulnak meg, azért, mert nincs megrendelő, illetve nincsenek jelen a társadalom által megfogalmazott elvárások.

Tehát a közízlés annyira rossz értelemben véve konzervatív, hogy a szobrászokat silány művek létrehozására kényszeríti?

A közízlés is, meg a megrendelő. Ez a kettő nem esik mindig egybe. Ezek nagyon súlyos konvenciók, különféle megfelelési kényszerek, amelyek bénítóan hatnak. Ha megnézzük az emlékműszobrászatot és a köztéri művészetet, azt látjuk, hogy ezen a területen több száz, több ezer szobrot állítottak fel, és művészeti, esztétikai érték alig született. Nagyon kevés az olyan új kezdeményezés, amely a szobrászat ágazatát, vagy egyes műfajait, műtípusait megújította volna. A nóvumok, a felfedezések, az új törekvések soha nem a monumentális köztéri művészetben jelentkeznek, hanem mindig a kisplasztikában, az éremművészetben, az objectben, az installációban, a környezetalakításban, a performance-ban, az akcióban. Az elmúlt évtizedek műalkotásait áttekintve ez világosan kirajzolódik. Magyarországon is, az elmúlt 50–60 év köztéri művészetét nézve, egy kezünkön megszámlálhatjuk azokat a műveket, amelyek újító szelleműek, maradandó értékűek és kivételes esztétikai teljesítmények.

Furcsa jelenség, hogy ha egy kiváló absztrakt szobrászt megbíznak egy emlékmű elkészítésével, azonnal átcsap szocreálba.

ĺgy van, ez egy általános tendencia.

Bizonyára a megélhetési szempont is nagy súllyal közrejátszik abban, hogy az absztrakt szobrászok elfogadják az ilyen típusú megrendelést.

Nyilván. Meg ilyenkor a mesterségre hivatkoznak, hogy megcsinálják, mert szobrászok, teljesítenek egy szakmai feladatot. Ez cipészek vagy szabók esetében rendjén is lenne, de ők művészek, akiknek nem szabad termelniük, és nem szabad elvárásokat teljesíteniük.

Van kiút, vagy tele leszünk csúnya szobrokkal?

Van kiút: az államnak, a hatalomnak ki kell vonulnia a köztéri szobrászatból, és ezt úgy teheti meg, hogy önkorlátozza magát, és kimondja, hogy emlékmű jellegű és politikai jellegű alkotásokat nem állít fel. És kimondja, hogy átadja az egész területet a szakmának, egy szobrászkamarának vagy egy általános országos szobrásztársaságnak, amely csakis művészi igényű, esztétikai jellegű alkotások felállítását indítványozza és támogatja, és a saját szakmai zsűrijével valósítja meg a programokat.

És ha egy közösség, mondjuk, egy település ragaszkodik ahhoz, hogy Attila király szobra álljon a főterén?

Ezeket kell azonnal leállítani. A mindenfajta politikai, történelmi vonatkozású, emlékmű jellegű munkákat. Megteltek a közterek, tele vagyunk emlékművekkel, nem kell minden egyes településre ugyanolyan jellegű szobor, nem kell állandóan a történelemre hivatkozni. A jelenre kellene már összpontosítani és a művészetre, akkor sokkal gazdagabbak lennénk annál, mint amilyenek most vagyunk. Természetesen lennének konfliktusok, hisz a művészek gondolkodásmódja és a jelenkori vizuális kultúra között óriási szakadékok vannak. De ezt vállalni kell, ahogyan minden kor művészete vállalta, és mindig az újító művészek alkotásai lettek az értékek, váltak a haladó hagyomány megtestesítőivé.

S. Nagy Katalin, a budapesti Műegyetem Szociológia és kommunikáció tanszékének vezetője:

Ne tiltsuk be a vasárnapokat is?

Egyrészt mint húsz éve tanító egyetemi oktató, másrészt mint művészettörténész és szociológus, harmadrészt mint nagymama határozottan az a véleményem, hogy az emlékműszobrászat hozzátartozik a köztéri kultúrához, a mindennapok kultúrájához. Én a legteljesebb mértékig a történeti tudat erősítésének a híve vagyok, mert az individualizmus, a személyiség maga elképzelhetetlen történeti ismeretek nélkül. Rossz köztéri szobrokat nem kell felállítani. De Wehner Tibor általános tiltása olyan, mintha a vasárnapokat akarná megszüntetni. Nem kell rossz vasárnapi ebédeket főzni, hanem jókat, nem rossz, hanem jó családi légkörben kell megülni a vasárnapot. Egyébként a közterek egyáltalán nem teltek meg szobrokkal. Sokat járok Nagykanizsára, látom, mennyi üres tér van ott, de Budapesten is, a XI. kerületben, ahol lakom. Azon kell gondolkodni, hogyan kerülhető el, hogy sematikus, ízléstelen vagy oda nem illő emlékművek készüljenek. Rá kell szánni az időt, oda kell menni, beszélni, érvelni kell, megmutatni más változatokat.