Mi történik a halálunk utáni napon?

Valljuk be: üres óráinkban néha eljátszogatunk a gondolattal: vajon mi fogtörténni a halálunk után…, a halálunk utáni órában, napon? Ezt teszi könyvében (Bp., Magyar Napló, 2001) Monoszlóy Dezső is. A kisregény több síkon is a játék eszközéhez nyúl. Alapötlete a lehető legegyszerűbb — a földi létből való távozásunkat követő idő eseménytörténetére vonatkozó elképzelések egyikének-másikának taglalása —, főhőse közvetlenül meg sem jelenik benne, szorosan vett története szinte nincs is. Meghal egy ember — történetesen író (volt) az illető, de Monoszlóy Dezsőt látszólag a legkevésbé sem az ő alakja, története érdekli. A könyvben arról olvashatunk, mit tesz, mire gondol közvetlenül a főalak halála után a felesége, mit vált ki a halálhír egykori (fiatal) szeretőjéből, hogyan fogadja azt két fiatalkori osztálytársa. Mégis, csakhamar nyilvánvalóvá lesz számunkra: Monoszlóyt mi sem érdekli jobban, mint a halott, a megszólalók szavai az ő arcképét, az ő jellemvonásait vázolják föl, az ő élettörténetét villantják elénk. Magukat mondják, de egy másik emberről beszélnek; a maguk életében próbálnak rendet rakni, de minden mozdulatuk egy másik emberhez viszonyítottan értelmeződik, s nemcsak az olvasó, hanem saját maguk számára is. Játék tehát ez a könyv; játék — szerepekkel, személyiségekkel; alakjai, bár sosem lépnek ki önmagukból, minduntalan valaki mást értelmeznek.

De kicsoda A halálom utáni napon halottja, Koncz Gábor író? A könyv írójának, Monoszlóy Dezsőnek az alteregója, aki a saját halálhírének lehetséges fogadtatása fölött töpreng el kegyetlenül őszinte hangnemben? Megható/heroikus önélveboncolás lenne ez a könyv? Jóllehet a regényben, mint említettem, nem jelenik meg közvetlenül annak főalakja, nem ő beszél, hanem mások beszélnek róla, a cím egyes szám első személye mégis a könyv íróiönvallomás-jellegére utal. Az sem kerülheti el figyelmünket, hogy bár a könyv negyedik fejezete nem más, mint szemelvénygyűjtemény a regény íróhősének (hősének?) munkáiból, ezek az idézetek, ha emlékezetem nem csal, egytől egyig korábban megjelent Monoszlóy-írásokból valók. Ha tehát Koncz a műveiben nem Monoszlóyt plagizálta, akkor ez a fejezet egyértelművé teszi a Koncz—Monoszlóy azonosságot. Vagy mégsem? Hiszen miért ne volna lehetséges az — s olvasatomban ez a játék is benne van a kisregényben —, hogy eddigi életművében tulajdonképpen Monoszlóy plagizálta műve íróhősének, Koncznak a munkáit, illetve — továbbvive a gondolatot — Monoszlóy az alteregója Koncznak; vagyis miért ne lehetnénk mi, írók, a hőseink megfelelői csupán, akiket az általunk megálmodott-megteremtett regényalakok írnak?

Mert ez a könyv a viszonylagosságról is szól. Arról, hogy nincsenek biztos pontok, fogódzók, értékek, az életben minden viszonylagos, még az életünk is az. Illetve, elsősorban a viszonylagosságról van itt szó, A halálom utáni napon ennek a felismert — végletes és végzetes — viszonylagosságnak a torokszorító drámája. Itt van például az egyik osztálytárs: Élet Mihály is. Monoszlóy írásainak egyik korábbi, vissza-visszatérő figurája, akit eddig okkal vélhettünk az író novellákbeli megjelenítőjének is. A mostani regényben régi osztálytársa ugyan Koncz Gábornak, s jóllehet Életet a lehető legteljesebb mértékig hidegen hagyja Koncz halála, minden porcikájával, minden gondolatával szembeszegül neki, s a legkisebb gyászt, a legcsekélyebb megérintettséget sem érzi eltávozta fölött, a regény mégis mintha minduntalan azt sugallaná, hogy a halott Koncz Gábor tulajdonképpen vele beszélteti el magát, mintha a szócsövének használná Életet, akinek alteregó volta itt is megőrződik, csak itt éppen Konczé, vagyis, továbbmenve, mégiscsak Koncz—Monoszlóyé.

Játszik Monoszlóy szinte mindennel: a regénytér és a regényidő teherbírását próbálgatja, s példátlan távlatokat képes nyitni mindkettőt illetően — hol a világ egyik, hol a világ másik szögletében találjuk magunkat, oda-vissza csúszkálunk az időben, a reálisból az irreálisba, a lehetséges lehetetlenből az elképzelhetetlen valóba lépünk sorozatosan; magyarán, ez a kis könyvecske egyszerre rész és egész, beszél a jelenről, s már utal a jövőre is. De próbára van téve itt a nyelv teherbírása is: az író a szövegben nem különíti el írásjelekkel, tipográfiai megoldásokkal az írói narrációt könyvbeli figuráinak emlékezésétől, nem jelzi külön a közvetlen beszédet, egymásba érnek könyvében a különböző nyelvi és stíluselemek, -rétegek, a személyeset a személytelentől, a lírait az iróniától mi sem választja itt el, a szavakkal könnyűszerrel megragadható a szavakkal megfoghatatlanra nyit folyton-folyvást ablakot. Ez megint a mű tömbszerűségét emeli ki, mely a kozmikus hidegséget és az életteli televényt, a konstruktivista célra törést és a szabad burjánzást szintén egyszerre egyesíti magában, megnehezítve az értelmezést, de hát — mintha ezt is sugallaná a könyv — emberi világunkban amúgy sincsenek tiszta és pontos, egyértelmű olvasatok.

Csupán egyetlen bizonyosság van: az életé, s minden egyes új művünkkel tulajdonképpen azt hosszabbítjuk meg, s a halálunk utáni napot odázzuk el. Tóth László