Merre araszol Európa?

A valóságot cáfolja, aki az Európában erősödő populizmus és nemzeti egoizmus, gyakran a nyílt unióellenesség térhódítását tagadja. A jövő tavasszal esedékes európai parlamenti választások előtt még nyugodt szívvel elmondható az Európai Unióról, hogy minden tekintetben a demokratikus jogállamok értékközössége?

Minden kétséget kizáróan igen. És mert az államok szerkezeti berendezkedése nyilvánvalóan különböző, az egyes tagországokban a populizmus mértéke szintén eltérő. De az azért mégsem állítható, hogy alkotmányt szegnek, hogy valahol alapjaiban megrendült a jogállam. És ha az EU több tagországára kritikusan tekintünk is, a jogbiztonság teljes hiánya sehol sem tapasztalható.

Az euroszkepticizmus miért került felhajtó ágra?

Ennek rengeteg oka lehet, de hadd említsek csupán egyetlen indokot: a sablonos propaganda szerint ami egy-egy országban siker, az rendre a kormányzat dicsősége, ám ha probléma akad, az Brüsszel és az Európai Unió bűne. Kevesen sejtik, hogy ez régi nóta, még a 2004-es nagy bővítés előtti időkből származik. Igaz, az ilyen lózungok napjainkig tartó „szavahihetőségéhez” az unió nehézkes adminisztrációja, komplikált működési mechanizmusai vagy a már régen elavult „banán- és uborkagörbületi” normák oktalan idézgetése is hozzájárul. Mindezt a populista politika előszeretettel fölfújja, s azt hajtogatja: meg kell állítani Brüsszelt!

Elsősorban a V4-ek körében azért ennél jóval nyersebb, nemritkán gyűlölködő és kirekesztő szólamok is elhangzanak Brüsszel címére; a pökhendi, populista frázisokról nem is szólva. A visegrádi négyek, a koppenhágai kritériumok szerint, ma ugyanúgy zokszó nélkül bekerülnének az EU-ba?

Ez megint egy más történet, bár úgy gondolom, hogy igen. Nemsokára például Szerbia szintén csatlakozni fog, pedig a háta mögött hagyott friss történelmével aligha lesz az Európai Unió konform tagja.

Még a 2000-es évek legelején, tehát a csoportos bővítés előtt, a kompetens döntéshozók nem tartottak annak kockázatától, hogy az újonnan belépő posztkommunista államok lehetséges önzése, alternatív demokráciák iránti hajlama akár az Európai Unió bontókalapácsa lehet?

Ez a gondolat akkoriban föl sem merült. Egyrészt minden ország többé-kevésbé önző, és nyilván a saját érdekeit követi, ami az egyiknél jobban kitűnik, a másiknál kevésbé. Másrészt a fenti aggodalmakat fölülírta az az alapelv, hogy az Európai Unió eleve közös kulturális gyökereken álló jóléti társadalomnak épült. Ezért is hivatkozik minden meghatározó dokumentumában a közös értékekre. Valószínűtlen tehát, hogy a (közel)jövőben fölmerülne egy kizárási eljárás komolyabb terve. Tudniillik bármilyen szigorításhoz, netán komoly következményekkel járó büntetéshez jelenleg is az egyhangú határozathozatal szükséges. Inkább az az elképzelés látszik reálisnak, hogy a tagországok – újszerű megoldásmódokat találva – túllépnek az egész nehezen funkcionáló döntési rendszeren. Ehhez az Európai Bizottság tavaly publikált és közvitára szánt Fehér könyve öt kibontakozási formát kínál. E javaslatok egyike, hogy az uniós fejlődés egy-egy következő fokára csak olyan tagország lépjen, amelyik akarja is ezt. Van már erre jól működő európai minta több is, így például a schengeni térség vagy a valutaövezet. Hasonló kezdeményezésből kötött mostanában védelmi szövetséget az EU kilenc tagországa. Európa jövőjét tekintve ez újabb fontos mozzanata annak a célkitűzésnek, hogy a tavaly volt hatvanéves unió pragmatikusabban, hatékonyabban működjön.

A nagy bővítésként számon tartott nyitás jelentőségteljesen megváltoztatta Európát?

Kétségkívül, bár nekünk az Európai Unió 2004 előtti működéséről nincs közvetlen tapasztalatunk. Kétségtelen viszont, hogy az Európai Közösséget, azaz a mai uniót alapító hat ország mind értékekben, mind kultúrában sokkal közelebb állt egymáshoz, mint a mostani huszonnyolc tagállam.

Mondjuk Szlovákiában az idősek nosztalgiából, a fiatalok tudatlanságból választják számottevő arányban az euroszkeptikusokat meg a populistákat? Ahelyett, hogy azokat a pártokat támogatnák, amelyek a demokratikus érdekeiket képviselik!

Ebben közrejátszik a nagyfokú csalódottság, hiszen eléggé naivan sokkal többet reméltünk az Európai Uniótól. Másfél évtizede még mindenki azt hitte, hogy röpke öt éven belül elérjük Ausztria színvonalát, holott még ma sem tartunk ott. Akadt vezető politikus, aki Svájcot ígért Szlovákiának! Az ország tele volt efféle népbutító hamis illúziókkal, ezért szükségszerűen jött a csalódás. Pedig a világ negyedszáz legbiztonságosabb országából tizenöt az Európai Unió tagja; az EU-tagállamok jóléti indexe sem alacsony; a jövedelemkülönbségek elfogadható szinten mozognak, úgyhogy Európában még mindig jó élni. Persze, a tőlünk fejlettebb, gazdagabb országok nem fognak megállni saját fejlődésükben, hogy mi utánuk ballaghassunk. A populizmus térhódítása egyébiránt kiterjedt témaként foglalkoztatja az Európai Uniót. Számos elemzés is született róla, és közös következtetésük, hogy nem vezethető vissza pusztán egyetlen előidéző indokra. Én a komoly ürügyek egyikét abban látom, hogy minden politikus csupán egy-egy parlamenti ciklusban gondolkodik. Arra a páréves időszakra meglehetősen felelőtlenül – meg hát az emberek feledékenységében bizakodva – megígérnek fűt-fát, de hogy mi történik később, illetve melyek lesznek/lehetnek a társadalom életét meghatározóan befolyásoló fő irányok, azzal a politikusok döntő többsége már nem foglalkozik mélyebben.

Ráadásul az Európai Unióban bővül azon vezető politikusok köre, akik számára a nacionalizmus, a kirekesztés, az idegengyűlölet is „érték”, ami erősíti a populizmus lábra kapását.

Jelenleg több tekintetben valóban dilemma, merre halad Európa, milyen széljárás lesz uralkodó a közelgő európai parlamenti választásokat követően. Hozzáférhetők érdekes és szakmailag beható előrejelzések, melyek szerint a jövőben némelyest visszalépünk a társadalmi értékek és eszmények becsben tartásában, az integráció is inkább diffúz lesz, mint rendezett, Európa pedig a mindennapi kompromisszumok irányába araszolgat. A világ ugyanis állandóan változik, és az EU akarva-akaratlanul előre menekül. És hát nemcsak a körülmények módosulnak, hanem mi sem vagyunk egyformák. Így a politikusok között is vannak, akik szeretnek borotvaélen táncolni, de ha kenyértörésre kerülne sor, akkor mégiscsak a józan ész felé hajlanak. Mifelénk egy politikus annyira talán mégsem felelőtlen, hogy nem pillant a térképre, hol is élünk!

Ennek dacára épp a migrációs válságon meghiúsulhat a közös Európa szándéka?

Ma már azt mondom, hogy nem. Az állam- és kormányfők június végi csúcsértekezletén olyan egyezség született, amely tíz nappal korábban még lehetetlenségnek tűnt. Egyebek mellett arról, hogy kiiktatják a kvótarendszert, ami a válság kezdetétől fogva nem működött, mert több tagállam szemét szúrta és elzárkózott a megvalósításától. Gondolom, az Európai Unió mégiscsak felülkerekedik a migrációs krízis napjainkban már három esztendő bonyodalmaiban mérhető problémáin, ami nem csökkenti annak felelősségét, hogy mind Brüsszel és Strasbourg, mind a tagállamok alábecsülték a migrációs nyomást. Pedig ez reális folyamat, és valószínűleg erős marad. A sok egyéb ok mellett legyen szó „csak” az egyre fokozódó humanitárius válságokról vagy a klímaváltozás egyre fenyegetőbb veszélyeiről. És ha a migrációból adódó gondokat minden ország a saját szakállára fogja akarni, úgymond, megoldani, akkor abból sohasem lesz európai megoldás. Ezt ma már, nézetem szerint, az Európai Unió tagországai is tudatosítják. Jelentős eredmény, hogy megegyeztek az EU külső határai védelmi rendszerének kiépítésében, vagy abban is, hogy a folyamatos migrációs nyomás tudatában uniós szinten kell megváltoztatni az arra vonatkozó törvényhozást. Mert ha egy-két évtizeddel ezelőtt az Európába irányuló migráció évente nem haladta meg a pár ezer főt, 2015 óta tíz- meg százezrekről beszélünk.

Tévedek, ha úgy vélem: az európai gondolkodás kétpólusú lett? Egyesek az EU-fóbia elleni harc legjobb módjának az integráció fokozását tartják, mások még a schengeni rendszer bedőlését is valószínűsítik.

Az Európai Unió már jó párszor került válsághelyzetbe, és ez a mostani helyzet is ilyen átmeneti állapot. A schengeni rendszer sem forog veszélyben, ha Európa elfogadható mértékben tudja megvédeni külső határait. És erre most jó esély mutatkozik. Mint ahogy talán arra is, hogy az utóbbi két-három esztendő tanulságai alapján az EU ne csak a szóvirágok szintjén, hanem a közös megoldások keresésével kialakítsa saját menekültpolitikáját. Mert egyelőre a kérdés több, mint a világos válasz arra, hogyan alakul például Afrika sorsa; mit hoz a klímaváltozás és az egyre gyorsuló globalizáció; milyen irányt vesz Amerika és Európa viszonya; mivel jár majd, hogy már 2050-ben lakosságának életkorát tekintve Európa lesz a legöregebb kontinens.

Mindehhez képest szinte már csak mellérendelt kérdés, hogy a többsebességes vagy a többsávos Európáé a jövő? Mert amíg ezt a dilemmát sem tudjuk lezárni, a jeles politológus Georg Friedmannak lehet igaza, miszerint az EU egy délibáb, amely rossz időjárás esetén nem működik!

Egy kis emelkedett humorral talán tényleg valahogy így van... Ám ha hasonló fantáziával és derűvel az Európai Uniót közös csónaknak tekintjük, akkor viszont kulcskérdés, hogy egyfelé evezünk-e? Vagy mindenütt kikötünk, és mindenki ott száll ki, ahol bármi okból jólesik.

Ebből a most még 28, a brexit után 27 evezőből hány húz egy irányba?

Attól függ, miről van szó. Megegyezés esetén közös az irány, aztán előfordul, hogy se megegyezés, se közös irány. Ez egyelőre témánként és célként változik.

Mikósi Péter