Megírt gondolatok

Amikor néhány héttel ezelőtt elvállaltam, hogy bemutatom Vágvölgyi B. András Eörsi Istvánról a Kalligram Kiadó sorozatába írt monográfiáját, akadt ismerősöm, aki elcsodálkozott ezen: mi jó sülhet ki ebből? Eörsi nagyszerű elme, villámgyors debatter, remek publicista, de egyenetlen író; Vágvölgyi kiváló ember, a B kategóriás filmekben otthon lévő, elsőrangú kiküldött távol-keleti, azon belül is hongkongi tudósító, de nem irodalomkritikus, pláne nem irodalomtörténész — mire vezethet egy ilyen vállalkozás?

Nos, azon túl, hogy az elmúlt időben újra felfedeztem magamnak a vadonatúj könyv utcára kerülése előtti birtokbavételének izgalmát (s hozzá kell tennem, ez a típusú örömöm az április elején megesett felkérés után alig másfél órával e kötetben meg is találta tárgyát), túl továbbá azon is, hogy a könyv szerzőjével és főhősével egyaránt közeli munkakapcsolatba kerültem az utóbbi években, engem éppenhogy izgatott a fenti furcsa kettősség, amelynek egyes elemeivel nem is mindig értek egyet.

Azt gondolom ugyanis, hogy az íróságnak az a határtalan akarása, ami Vágvölgyi András könyvének tanúsága szerint Eörsi Istvánt pályája kezdetétől fogva mind a mai napig folyamatosan jellemzi, ebben a speciális esetben már önmagában is minőségi irodalmi cselekedet. Szorosan ide tartozik, hogy — és úgy tűnik, 1989-ig ez egyértelműen így is volt — Eörsi pályafutásának különféle elemei, a nyilvánosságban artikulálódó és a nyilvánosságtól eltiltott megnyilatkozásai, mivel irodalmi formát öltöttek, a szélesebb közvélemény számára az íróságot mint olyant testesítették meg, s ez még akkor is bekövetkezett, ha adott körülmények között az „irodalmi” címke olykor bagatellizálhatta, olykor éppenséggel felmagasztosíthatta ennek a tevékenységnek, életműnek az ilyen vagy olyan tényezőit. Eörsi ezt a státust akarva és egyáltalán nem akaratlanul 1989 után is fenntartotta és ambicionálta, újabb és újabb híveket, újabb és újabb ellenségeket szerezve magának. A rendszerváltozás utáni években fokozatosan kikopott vagy az újabb generációk belépésével éppen radikálisan, egyik napról a másikra eltűnt a kortárs szépirodalomból a politikum, ő azonban gondosan ügyelt rá, hogy politika és írói lét együttesét a maga számára feltétlenül megőrizze. Az én nézőpontomból nézve hitelesen, az ő író mivolta felől nézve pedig eredményesen; aligha akadna ma bárki, aki másként válaszolna arra a kérdésre, hogy micsoda is ő — Eörsi István természetesen író.

Ám van itt egy komoly probléma, amiről mindenki tudomást szerezhet, aki tíz percnél hosszabb időre szóba elegyedik Eörsivel, s ami életművének a mostani könyv tanúsága szerint is egyik legsarkalatosabb és legintenzívebben kommunikált kérdése: a mindenkori kánonhoz való viszonya. Egyáltalán nem állítom azt, hogy ennek a problémának az evidenciában tartása a két szerző, akár Vágvölgyi, akár Eörsi részéről ebben a formában indokolatlan lenne — nagyon is jellemző, hogy a sorozat köteteiben szokásos tételek közül ezúttal hiányzik az íróról szóló válogatott bibliográfia listája. Ám mostantól azt is mindig visszakérdezhetjük, ha e panasz felhangzik, és ebben az értelemben a könyv fölszámolja alapvető beszédhelyzetét, hogy a kanonizálásnak vajon létezik-e erőteljesebb mozzanata annál, mint hogy egy íróról monográfia jelenik meg a Kalligram immár huszonvalahány kis kötetet számláló sorozatában?

Mindenesetre rendhagyó monográfia ez egy rendhagyó emberről. Vágvölgyi András nem szabályos életrajzot rekonstruált Eörsi Istvánról — persze nem kerülhette ki választott tárgyának zaklatott biográfiáját, e történet fő fordulatait és legfontosabb mellékszereplőit. Nem is egyetlen irodalomtörténeti korszak áttekintésére szegődött el, történetesen annak a korszaknak az áttekintésére, melyben főhőse élt, jóllehet számtalan, a korra vonatkozó reflexiót oszt meg olvasójával. Nem is az életmű recepciótörténetének feldolgozására szorítkozott, noha főként az inkább szépirodalminak tekintett műfajokról szóló fejezetek bővelkednek az ilyen mozzanatokban, és meg merem kockáztatni, ha Vágvölgyi az Eörsi-líráról szóló részekben nem pusztán a reprodukcióra, és ebből következően az apológiára korlátozta volna magát, vagyis a kritikai megjegyzéseknek nem csupán ellenfeszült volna, hanem szép sorban kibontotta volna őket, ugyanezzel az energiával feltárhatta volna ennek a költészetnek az esztétikai, de legalább a kortörténeti érdekességeit, újdonságait. Ilyen módon az alapvető kép Eörsi Istvánról nem változik vagy fordítódik meg, Vágvölgyi nem revideálja Eörsit, a hangsúly költészete helyett a közvélekedésnek megfelelően végső soron itt is értekező prózájára kerül, melyben Vágvölgyi szemmel láthatóan otthonosabban is érzi magát, a könyv azonban az előbb felsorolt eljárásmódok sajátos ötvözete révén mégis méltányosan és eligazítóan vezet be az Eörsi István elnevezésű univerzumba.

A forma szabálytalansága abban is tetten érhető, hogy Vágvölgyi főszövege mögé függelékként odakerült az a hatvan nyomtatott oldalt kitevő magnós interjú, amit Vágvölgyi két éven át folytatott Eörsivel, és ami alighanem az egész munkának kiindulópontja lehetett — a fő tézisek ismétlődéséből mindenesetre erre lehet következtetni. Afféle szolid allúzió ez a Megélt gondolatokra, a Lukács Györggyel Vezér Erzsébet társaságában folytatott magnós beszélgetésre, ifjúkorunknak még a régi Új Symposionban folytatásról folytatásra végigbújt olvasmányára: Eörsi ugyanolyan vitriolos önéletrajzmondónak bizonyul ezeken a lapokon, mint mestere amott. Megírt gondolatok lesz így a monográfia, mert kétségtelen, hogy Vágvölgyi irodalomtörténetileg vagy műelemzőként akkor a legszabatosabb, amikor az interjúban nyilatkozó Eörsire hagyatkozik, bizonyítva a munkának azt a másik fő tézisét, hogy Eörsi a kortárs irodalom egyik legtudatosabban önértelmező alkotója. Ám amellett, hogy korrekt eljárásnak tartom, hogy Vágvölgyi ezt az anyagot nem rejtette asztalfiókjába, rávilágít Vágvölgyi munkájának legfontosabb, a főszövegből is rendre kibomló motivációjára, nevezetesen arra, hogy önálló könyvben örökítse meg nagyra becsült barátjának alakját. Ha Vágvölgyi Eörsi-könyvét ebből a szempontból olvassuk, akkor annak minden apróbb vagy nagyobb mozzanatában, megfogalmazásában átsüt a fiatalabb ember generációkon átívelő érdeklődése idősebb kortársának élete és tevékenysége iránt. Vágvölgyi minősítései, megjegyzései persze jeleznek egyfajta nemzedéki távolságtartást, de jelzik azt is, hogy semmilyen értelemben sem akart meszsze kerülni attól az embertől, akiről könyve szól, és aki, ismétlem, történetesen: író.

Az „idősebb” jelző persze csak egy viszonyt, és nem állapotot ír le — bizonyos, hogy a könyv nem született volna meg, mert írója soha nem akarta volna megírni, ha a nyáron, épp június 16-án hetvenkettedik évébe lépő Eörsi Istvánban nem őrződött volna meg oly sok abból a tizenegy-néhány éves kisfiúból, aki a könyv 259. oldalának csoportképén a második sorban a jobb szélen ezután már örökre ránk fog vigyorogni.

Csuhai István

(Elhangzott április 24-én a budapesti Szlovák Intézetben, a könyv bemutatóján.)