Médium plusz

Mondták róla többek között, hogy zseniális szöveg, ügyes hagyománytörténeti fikció, minden idők egyik legproduktívabb krimije stb., és persze ezeknek az ellenkezőjét is: plágium, népbutítás, jogi értelemben vett csalás stb. Gondolom, már kitalálták: ez A Da Vinci-kód. Most, hogy a film bővített, duplalemezes változata megjelent DVD-n, ismét összecsaphatnak az indulatok. Mielőtt a produkcióval kapcsolatban felhívnám egy igen egyszerű, de korántsem jelentéktelen tényre a figyelmet, idézném a kiadvány ajánlószövegét, mivel ez szorosan hozzátartozik a következő gondolatmenethez: „Olvastad a regényt, láttad a filmet, de a teljes élményt a DVD nyújtja!”

Vagyis itt van mindjárt három médium, melyek között érdemes különbséget tenni. (A továbbiak megértéséhez elég annyit tudatosítani, hogy – Kittlert idézve – „minden technikai médium jeleket tárol, továbbít vagy feldolgoz”.) No persze nem abban az értelemben, hogy a film helyesen követi-e a regény cselekményvázát, hanem egy ennél sokkal fontosabb kérdés mentén. Nevezetesen, hogy a képi látásmód önállósulni tud-e a szöveg utasításait maga mögött hagyva. A válaszhoz idézzük fel a parádés szereposztású film egy jelenetét. Mikor a klausztrofóbiás professzor (Tom Hanks) és a kriptográfus hölgy (Audrey Tautou) kényszerből a páncélautó rakterében utazik, a férfinak fájni kezd a feje. A beszélgetés közben Sophie masszírozni kezdi Langdon halántékát, és a párbeszéd végére – mit tesz isten – elmúlik a kellemetlen fejfájás. Valószínűnek tartom, hogy eme jelenetnek az átlagnéző nem tulajdonít túl nagy jelentőséget. A film vége felé azonban, mikor már kiderült, hogy Sophie Jézus Krisztus leszármazottja, a két szereplő visszautal erre a jelenetre. Innen nézve viszont a hölgy teljesítménye pluszjelentést nyerhet: a fejfájás megszüntetése a kézrátétellel való gyógyítás megfelelőjeként értelmezhető.

Miért fontos ez? Természetesen azért, mert maga a film nem konkretizálja ennek a jelenetnek az értelmét (a két főszereplő nem kommentálja a dolgot az autó rakterében), hanem „csak” vizuálisan mutat rá. Itt lehet megérteni a szöveg és a látványvilág közti mediális különbséget: amit az egyik képes volna elmondani, azt a másik csakis a saját technikai apparátusán belül tudja megjeleníteni (átalakítani), szavak nélkül, a látványelemek érzékeltetésén keresztül. Pár héttel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kiemelkedően fontos kérdésre A Da Vinci-kód érvényes válasszal szolgál. Márpedig így van, és innen kezdve érdemes eltöprengeni azon, hogy – már csak az ilyen megoldások miatt is megéri újranézni az opust – a DVD-változatot megtekintve véget érhet-e egyáltalán a jelektől jelekig vezető nyomozás...