Martin Booth: Az ópium története

1898-ban történt: a német Bayer gyógyszergyártó cég piacra dobott egy új fájdalomcsillapítót. A kis dobozokban forgalmazott tabletták minden addiginál erősebb nyugtatónak bizonyultak. Gyorsabban hatottak, mint a morfin, ráadásul légzőszervi megbetegedések kezelésére is ajánlották az orvosok. A forradalmi gyógyszer neve a német heroisch (hősies) szóból származott: heroin.

Az új szer elárasztotta a világot, főleg a köhögés elleni szögletes herointabletta volt rendkívül népszerű, s még az is felvetődött, hogy morfinistáknak is segíthet a leszokásban. Az orvosi szakma rövid időn belül belátta tévedését, de a hibát már nem lehetett jóvátenni: a heroinfüggőség az egész világra kiterjedt, és gyilkos járványként szedte áldozatait.

Kolumbusz feladata

A mákgubóból nyert ópium története azonban sokkal régebbre nyúlik vissza. A mákot már az ókori Mezopotámiában is az „öröm növényének” nevezték, a görögök borral keverték az összetört mákgubót, Homérosz pedig az Odüsszeiában fájdalom- és haragűzőként említi, ami „feledést hoz a bajra”. Az ópium a római orgyilkosok kedvelt mérge volt, hiszen könnyű volt nagy adagban ételbe vagy italba keverni, s az áldozat boldog mosollyal az arcán aludt el – örökre. Avicenna, a középkor leghíresebb muszlim tudósa, a Canon Medicinae szerzője függő volt, csakúgy, mint az okkultista kézikönyvekből ismert Paracelsus, aki a legmagasabb rendű gyógymódnak az ópiumkúrát tartotta. Az újvilág felfedezésére induló Kolumbusz Kristóf egyik feladata az ópiumszerzés volt, s hasonló parancsot kapott Magellán és Vasco de Gama is; a holland Kelet-Indiai Társaság tengerészei pedig ópiummal kevert dohányt szívtak, abban a hitben, hogy az megakadályozza a malária kialakulását.

Jézus-ópium

Az ópium a nemzetközi kereskedelem egyik legfontosabb árucikke lett, olyannyira, hogy háborúk robbantak ki miatta. A Nagy-Britannia és Kína között dúló ópiumháborút végül egy olyan szerződés zárta le, amelynek értelmében a brit kereskedők mellett a misszionáriusok is szabad belépést kaptak Kínába. Ők azonban az evangélium igéin kívül az ópiumot is terjesztették – ezért sok helyütt Jézus-ópiumnak nevezték. Kínában a függőség hihetetlen méreteket öltött, a kikötővárosokban a felnőtt lakosság 90 százaléka a szer rabja lett. A kínai hatóságok a 20. század elején döntöttek úgy, hogy szigorú törvények segítségével megtisztítják az országot. A rendelet azonban nem vonatkozott a 60 év felettiekre. Nem véletlenül: Cu-Hszü, az idős kínai császárné szintén függő volt, és szokásán nem akart változtatni.

Az edinburghi eset

A mákgubó nedvéből előállított szert fájdalom- és lázcsillapítóként egyaránt használták, mint ahogy hasmenés ellen is, ami a 19. századi kolerajárványok idején rendkívül fontos volt. Az ópium tulajdonképpen emberek tízezreit mentette meg a vérhas és a kolera okozta kiszáradástól, de azon az áron, hogy használói függővé váltak.

A gyógyszerészek a gyorsabb, közvetlenebb hatás elérése érdekében mindenféle módszerrel kísérleteztek: végbélkúpok, bőrre kenhető balzsamok készültek morfinból, mígnem egy edinburghi orvos, dr. Alexander Wood rájött, hogy az új találmány – a fecskendő – segítségével kiküszöbölheti a nyelés aktusát. Ha ez sikerül, vélte Wood, az ópiuméhség is csillapodik, vagyis kiküszöbölhető a függőség. Ezért páciensei karjába fecskendezte a morfiumot. A sors iróniája, hogy Wood felesége volt az első, aki befecskendezés utáni túladagolásban halt meg.

Az ópium rabjai

A 19. században Nyugat-Európában az ópiumot gyógyászati célokra használták, s olyan elterjedt volt, mint ma az aszpirin, s könnyebben hozzáférhető, mint a dohány. Angliában a tehetősebbek laudeanumot fogyasztottak, vagyis az ópium alkohollal kevert tinktúráját. A kifejezéssel Thomas de Quincey (1785–1859) angol író elhíresült memoárjában, az Egy angol ópiumevő vallomásai című könyvben is találkozhatunk (magyarul Tandori Dezső fordításában olvasható). De Quincey volt az első, aki az ópium okozta eufória mellett a függő szenvedéseinek súlyosságára is figyelmeztetett. Nála olvashatunk arról is, hogy Londonban fizetésnapokon hosszú sorok kígyóztak a patikák előtt, ahol már előre kiporciózott adagok várták a munkásokat. Az ópium elűzte a fájdalmat és a bánatot, az alacsonyabb osztályba tartozók számára pedig nem volt mellékes szempont az sem, hogy csökkentette az étvágyat.

„Elvarázsolt sziget a homoksivatag közepén” – írta az ópiumról Samuel Taylor Coleridge, az angol romantikus költő, aki külön embert fogadott fel arra a célra, hogy ne engedje őt a patikába. Ópimfüggő volt a költő John Keats, az író Sir Walter Scott, Hector Berlioz francia zeneszerző, élete végén ópiumra cserélte a hasist Charles Baudelaire, Edgar Allan Poe pedig az alkohol mellett az ópiumnak is rabja volt, csakúgy, mint Oscar Wilde, Picasso vagy Apollinaire.

Csempésző tevék

Martin Booth kalauza részletesen foglalkozik a maffia és a kábítószer-kereskedelem kapcsolatával, és szemléletes példákat hoz fel a csempészek leleményességére. Az 1970-es évekig például a török–szíriai határon tevék juttatták át az ópiumot. Volt olyan teve, amelynek gyomrában 28 gumitartályt találtak; közülük az egyik megrepedt, az ópium szivárogni kezdett, a teve pedig aluszékonnyá vált – ez keltette fel a vámőrök figyelmét. Booth idézi egy kínai nő esetét is, aki egy kosárban a macskáját és annak öt kölykét szállította volna át a határon. A kiscicák azonban feltűnően mozdulatlanok voltak, ugyanis előzőleg megfojtották, kiszárították, kizsigerelték őket, majd – immár ópiummal töltve – visszakerültek anyjuk mellé. 1982-ben egy amerikai turista meghalt a repülőgépen; a boncolás során 42, heroinnal teli kondomot találtak a beleiben, melyekből az egyik szétrobbant, s ez okozta a drogzsargonban „nyelőnek” nevezett szállító halálát.

Hideg pulyka

Az opiátszármazékoknak nincs ellenszerük, a függők ritkán élnek sokáig. Előbb csak letargikussá válnak, képtelenek összpontosítani, feledékenyek lesznek, majd étvágytalanságuk miatt kórosan lesoványodnak, a nőknél megszűnik a menstruáció, a férfiak impotensek lesznek. Az elvonási tünetek is rettenetesek: húsz órával az utolsó adag után pokoli kínokat él át a heroinfüggő. Előbb csak ásítozni kezd, majd lúdbőrös lesz (ezt nevezik „hideg pulykának”), a heves bélműködés következtében hasán szinte összecsomósodik a bőr, közben pedig hasmenése van, izzad, folyik az orra, szeméből patakzik a könny, és annyira fázik, hogy minden takarót magára vesz – így hánykolódik izomgörcsei közepette, saját hányásában és ürülékében.

Aki tíz éven át élvezni tudja az ópium örömeit, az tíz év helyett voltaképpen húszmillió évig él – írta Ópium című novellájában Csáth Géza, aki maga is morfinista volt. Unokatestvére, Kosztolányi Dezső visszaemlékezése szerint Csáthot (aki előbb lelőtte feleségét, majd megmérgezte magát) a morfium ölte meg: előbb az írót, aztán az embert is. Mérhetetlenül sokat szenvedett, írta Kosztolányi, „vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű... Ő is tíz évig élt, mint morfinista, és mire meghalt, olyan öreg volt, mintha húszmillió esztendeig szenvedett volna.”

Martin Booth: Az ópium története. Nyitott Könyv Kiadó, Budapest, 2005, 392 oldal