Már nem csupán édesapja fia

Erdély-szerte fogalom a neve. Mint az édesapjáé, Visky Ferenc református lelkészé. Vagy az édesanyjáé, Visky Júliáé, akinek emlékiratai 1989-ben jelentek meg Amerikában. Ő maga, Visky András, író, drámaíró, dramaturg, egyetemi tanár, színházi teoretikus, a kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója.

Marosvásárhelyen született, Temesváron tanult, 1982-ben mérnöki diplomát szerzett, röviddel utána pályát változtatott, és Kolozsvárra költözött. Színműveket, regényeket, hangjátékokat ír. 2009-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

Gyermek- és kamaszéveire milyen hatással volt az édesapja hivatása?

Kettőnk viszonyában számomra nem az volt a meghatározó, hogy ő református lelkész volt, hanem hogy rendkívül művelt ember. Apámat az 1956-os koncepciós perek után 1958-ban huszonkét év börtönbüntetésre ítélte a román kommunista vezetés. A huszonkét évből hatot töltött le. Miután kiszabadult, az egyik első fizetéséből lemezjátszót vett és lemezeket. Mozartot és Bachot. Ő a szellemi éhezést destruktívabbnak tartotta, mint a fizikait, s ebben anyámmal egyek voltak. Amikor kitelepítésben éltünk, anyám, a középosztálybeli osztrák szülők lánya, nagyon nehezen tanulta meg, hogyan kell a román Gulágon, Dobrudzsában összeraknia gyerekeinek a mindennapi betevőt.

Mikor ment vissza először abba a lágerfaluba, ahol édesanyjával és hat testvérével együtt négy és fél évet töltöttek?

1990-ben. Felhívott Esterházy Péter, hogy végigjárnám-e vele az Alsó-Dunát egészen a Deltáig, egy készülő könyvéhez ugyanis látnia kellene bizonyos helyeket. Boldogan mentem vele, és jött velünk az egyik testvérem is. Azt reméltem, hogy más nézőpontból is láthatom majd a dolgokat, az egykori történéseket. A falu, ahol éltünk, már nem létezett. Sírhelyeket találtunk csupán, német nevekkel a fejfákon, mert magát a helyet bánáti német foglyok építették ki. Nem volt megrázó az út, ezt fontosnak tartom megjegyezni. Én a legkisebb, a hetedik gyerek voltam a családban, akit mindentől óvtak. Négyéves koromban, erre jól emlékszem, édesanyám a halálán volt. Teljesen lemondtak róla. A lágerfaluban nem volt orvosi ellátás, csak aztán édesanyám mégis visszatért közénk. Tehát nem a saját, hanem anyám elveszettségét, szorongásait, szenvedéseit érzékelem azon a helyen. Furcsa mód az éhségérzetem is előtör, ha ott vagyok. Anyám nagyon nehéz helyzetben lehetett akkor. Kamaszgyerekeket ellátni különösen nagy feladat volt számára.

Az élet nyilván sok mindenre megtanította azokat, akik oda kerültek.

Lopni, gyűjteni, beszerezni mindenképpen. Közel volt hozzánk a Duna-delta, a foglyok kezdtek menekülni, mert elterjedt a hír, hogy szedik össze őket, és viszik nádat vágni. Ősz volt, bele kellett menni a vízbe, az emberek megfáztak, tüdőbajosok lettek, sokan meghaltak. Aki tudott, elbujdosott. Anyám dolgozott, búzát forgatott egy nagy magtárban, vagy kapálni vitték óriási kukoricaföldekre, hét gyereke közben szanaszét. Én egyéves múltam, amikor apám bebörtönzése után elvittek bennünket. Dolgoztak a nagyobb testvéreim is, az iskola öt kilométerrel volt odébb tőlünk, a hó mindent belepett, anyám sosem tudta, ki jön haza, ki nem. Mindig attól félt, hogy valamelyik gyereke megfagy, vagy megtámadják a farkasok.

Az ilyen szörnyűséges helyzetek erősen összezárják a családtagokat.

A testvéreim is annak örültek, hogy nem szóródtunk szét, mert ilyen történetek is voltak. De később, amikor már nagyobb voltam, közelről követték nyomon az életünket. Középiskolás koromban többször volt házkutatás nálunk, elvitték apám könyveit, írásait, leveleit. Fel kellett ismernem, hogy még csak esélyem sincs semmiféle karrierre. 1989-ig a periférián kellett élnem, de ebből az is következett, hogy a rendszer nem reménykedett bennem, nem is akartak sohasem beszervezni. Underground életet éltem, ami most is érződik rajtam. Kívülálló maradtam, minden intézményhez kritikusan viszonyulok, olykor szélsőségesen modernista módon. Az első diplomám kényszerből a mérnöki, a rendszerváltás után jöttek azok az elmaradt tanulmányok, amelyek lehetővé tették például, hogy egyetemen is taníthassak. Apám mellett is nagyon sokat lehetett tanulni, hiszen a legjobb könyveket adta a kezünkbe, nyelvekre oktatott bennünket.

Komolyan kérdezem: egy lelkész családjában napi huszonnégy órát tölt a Jóisten?

Egy gyerek számára, számomra biztosan, az isteni közelség magától értetődő volt. Engem nem vallásos szellemben neveltek, hanem hitben. A vallásosságot egy intézményhez való viszonyomban tudom értelmezni. Nem is tartom magamat vallásosnak. Apám is mindig az egyházi intézmény perifériáján mozgott. Az egyházi főhatóság üldözte őt, és ma már tudjuk, az elítéltetésében is nagyon komoly szerepe volt az egyházi vezetésnek. Megkaptuk apám titkosszolgálati iratait. Csaknem hatezer oldalas anyag. Emlékszem egyik kollégájára, akiről apám elmondta, nem azért jön hozzánk, mert érdeklődik irántunk, hanem mert a rendszer besúgója. Ő is lelkész volt. Én nem tudtam, nem tudok feltétel nélkül hűséges lenni ahhoz az intézményhez, amelyik az apámat üldözte. Viszont az istenkérdés identitásom centrumában van, és erről szólnak igazából az írásaim is. Például a Caravaggio terminál című darabom. „Én azért kezdtem el festeni – mondja Caravaggio –, mert be akartam bizonyítani a lélek létét. Nem abban kételkedtem, hogy van-e örök élet, mert ha van lélek, akkor van örök élet, de ha nincs lélek, nincs miről beszélni...” A mostani nyugati kultúra horizontján ez ismét fontos kérdésként jelenik meg.

Emlékszik még arra, mit érzett, amikor édesapja prédikációit hallgatta?

Egyszerűen lenyűgöző volt számomra a szavaiból áradó csend. Meg az, hogy ő nem tanítóként állt a szószéken, mert önmagát is tanítványnak tartotta, ugyanúgy, mint azokat, akik hallgatták. De mint mindenki, én is átmentem a nagy hittraumán. Hitet örökölni nem lehet. Az vagy van, vagy nincs. Amikor fellázadtam apám és anyám hitvilága ellen, akkor sem tudtam soha azt mondani, hogy az léggömb. Legfeljebb elhárítottam magamtól. Apámat mindig sok ember vette körül. Akadémikusok, bencés szerzetesek látogatták. Meg tudott szólalni a nagyon egyszerű és a nagyon művelt emberek nyelvén. Ez kivételes adomány. Igehirdetéseire más városokból is jöttek, és nem csak hívő emberek. Nyolcvanhét évet élt. Beteljesült élet volt az övé. Mi folyamatosan, még a halála előtti napokban is sokat beszélgettünk egymással.

Édesapja 1964-ben szabadult. Édesanyjának hét gyerekkel az oldalán hova vezetett az első útja, miután elhagyták a lágerfalut?

Amikor szabadon engedtek bennünket, anyám nem tudta, hova menjen. Mi a lágerben a román szellemi élet meghatározó egyéniségeivel voltunk együtt sokáig. Azokkal, akik aztán mellénk álltak. Amikor nem volt hova mennünk, azt mondták, szálljunk le Bukarestben a vonatról, és ott majd elhelyeznek bennünket. El is helyeztek. Egy olyan ember házában laktunk, aki apámmal együtt ült a börtönben. Ott éltünk néhány hónapig Bukarestben egy nagyon leromlott polgári házban. A férfi már tizenharmadik évét húzta a börtönben, és a felesége is volt börtönben, aki egyébként a Sorbonne-on szerzett kutató-vegyészmérnöki diplomát, de amikor mi szabadultunk, ő is szabad volt, megosztotta velünk a lakását.

Szüleit hol sodorta egymás mellé a sors? Erdélyben?

Nagyon szép szerelmi történet az övéké. Apám a függetlenedés pozitív okán úgy döntött, s erről a szülei nem tudtak, hogy Magyarországon végzi el a teológiát. Partiumból 1939-ben átszökött a határon. Ő volt a család szemefénye, nem csoda, hogy a szülei összeomlottak. Nem árulta el, hogy szökni fog. Megbeszélte egy falubelivel, hogy mikor mondhatja el a szüleinek. Anyám százszázalékosan osztrák volt, a szülei nagyon fiatalon, egy családi konfliktus miatt kerültek Budapestre. Apám Pesten abban a templomban prédikált, ahol anyám csodálatos hangon énekelt. Meghallotta ezt a hangot, majd megjelent előtte egy gyönyörű nő. Ott és akkor el is dőlt a sorsuk. Összeházasodtak, és apám döntése nyomán 1946-ban átszöktek a magyar–román határon. Apám szülei nagyon betegek voltak már, anyám pedig boldogan jött vele. Gyönyörű történet, szeretem.

Édesanyja életútját, Júlia címmel, megírta már. Be is mutatta több színtársulat, és nemcsak Európában, Amerikában is. Édesapja történetét mikor dolgozza fel?

Most is ezen dolgozom, de még mindig nem tartok ott, hogy kiadhassam a kezemből. A Júlia megrendelésre készült. Anyám emlékirataiból egy kiváló amerikai tenor olvasott fel a kinti közönség előtt, és ő kért fel, hogy írjak belőle egyszemélyes darabot. Apámról 111 történetet akarok írni, és azzal párhuzamosan hosszabb elbeszéléseket anyámról és kettőjükről. Családregény lesz, már 200 oldal fölött járok. Közben rám zuhantak a saját titkosszolgálati irataim, ami ezervalahány oldal, s abban van egy izgalmas rész, ami különálló kötet lehet. Ezek a román nyelvű lejegyzései a mi otthoni beszélgetéseinknek Szatmárnémetiből, ahol a szerelmemmel és a gyermekeim későbbi édesanyjával éltünk. Természetesen a barátainkkal folytatott beszélgetéseket és a külföldi telefonhívásainkat is tartalmazzák.

Mikor jött el az életében az a pillanat, amikor már úgy érezte, lélekben sikerült feldolgoznia mindazt, ami a szüleivel, tágabb értelemben a családjukkal történt? Hogy már nem kell tovább cipelnie a múltat, lerakta mázsás súlyait, és szabadon meríthet belőle.

Szellemi értelemben most valóban ebből élek. Azért is, mert ez biztosítja a szabadságomat. A karrier amúgy sosem érdekelt. Az íróasztal sokkal jobban vonz. Nagyon sokat segített rajtam, hogy alanyi úton váltam ellenzékivé, amikor már én magam voltam rendszerellenes, és nem egyszerűen apám fia. A 80-as években ugyanis két ellenzéki mozgalom aktív résztvevője voltam.

Filmforgatókönyvet írhatna mindebből.

Felvetődött már ez is. A Júlia kapcsán. Legutóbb Szász János kérte, hogy írjak neki egy oldalt, miben látom a lehetőségét annak, hogy mindebből film legyen. Színművek és rádiójátékok formájában sok mindent megírtam már. Valóságirodalom helyett legendáriumot írok azzal a meggyőződéssel, hogy a legenda sokkal igazabb, mint a valóság. Legendák ugyanis csak azokról születnek, akik új valóságot teremtenek a maguk környezetében.