Magyar kivándorlók Skandináviában

A szövetség egyik alelnöke Bihari Szabolcs, aki 1994-től a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének vezetője is. „Svédországban van Skandinávia legnagyobb magyar közössége, mintegy harmincötezres lélekszámú – magyarázza. – Mi kezdtük rendezvényeinkre meghívni finn barátainkat, aztán a baltiakat a ’90-es évek közepén. A dániai magyarok a mi segítségünkkel alakultak szervezetté, aztán fokozatosan a többiek is felfigyeltek ránk, egyre többen és többször jöttünk össze, mígnem megszületett a közös szervezet létrehozásának gondolata. Hogy pontosan hány magyar él Svédországban, azt nem tudni, mert a svéd statisztika csak az anyaországból származókat tekinti magyaroknak. A határon túli magyarok az illető ország állampolgáraiként jelennek meg. A mi felméréseink szerint 60%-nyi a magyarországi, 40%-nyi pedig az ún. határon túli magyar.”

Milyen a generációs megoszlás? Tapasztalni elöregedést?

A népesség összetétele nagyjából olyan, mint egy hasonló kisvárosé. Születnek és halnak is meg magyarok, nincs tehát csökkenés a szó ilyen értelmében. Van viszont elöregedés a szervezeti életben aktív szerepet vállalók körében. Nagyon vegyes az itt élő magyar közösség összetétele. Az első jelentős emigráns csoport ’45-ben érkezett az ún. fehér buszokkal. A svédek egy mentőakciót készítettek elő: a koncentrációs táborokból hoztak ki embereket, magyarokat is, fehér autóbuszokon. Később, ’47–’48-ban hivatalosan mezőgazdasági munkára jöhettek ki magyar parasztok Svédországba. Mivel közben Magyarországon Rákosiék átvették a hatalmat, ezek zöme kint maradt. E két csoport számszerűleg nem volt még jelentős. Az első nagy menekülthullám ’56-ra tehető. Ekkor kb. tízezer magyar érkezett, többségében fiatal férfi, nagyon kevés nő. A fiatalok az ENSZ segítségével továbbtanultak, diplomát szereztek. És mint ahogy egész Nyugat-Európában, nálunk is az ’56-osok rakták le a szervezeti élet alapjait. 8-10 városban alakult egyesület, amely máig működik. A másik nagy emigráns hullám a ’80-as években Erdélyből érkezett, a harmadik a ’90-es évek elején, amikor a volt Jugoszláviából a háború elől menekültek az emberek. Volt még egy számszerűleg erős, de szerepvállalásban passzív csoport: a délvidéki legális munkavállalók a ’70-es évek elején. Ám a jugoszláv állam felügyelete az ő esetükben olyan erős volt, hogy nem mertek bekapcsolódni az emigráns életbe.

Elég tarka a kép….

Igen, nagyon tarka. Amire azonban büszkék vagyunk – s amiben a svédországi magyarok közössége minden bizonnyal eltér egy átlagos magyar kisváros társadalmi keresztmetszetétől –, az a szakképzettség. Van kb. 7-8000 diplomás műszaki értelmiségink, 3-4000 főiskolát végzettünk, orvosunk van vagy másfélezer, kb. 200 magyar oktat különböző egyetemen és főiskolán, és még országosan elismert zeneszerzőnk is van öt-hat. Szellemiekben és a karrier tekintetében a svéd átlag felett áll az itteni magyarság. Évekkel ezelőtt egy svéd főiskola végzett egy felmérést a bevándorlók körében arról, hogyan találták meg helyüket az új hazában. A cseheket és a magyarokat hozták ki messze elsőként: az életszínvonal, a karrier, a képzettségi szint jóval meghaladja a svéd átlagot.

Ez vajon mivel magyarázható? A becsvággyal, az érvényesülni vágyással vagy a szorgalommal?

Az ok egyszerű: többségünk egy bőrönddel került ki Nyugatra. Nem azt néztük, milyen lehetőségeket kínál az egyébként valóban jó és erős svéd szociális rendszer, hanem mindenki a lehető leggyorsabban próbálta saját egzisztenciáját megteremteni. Valóban jellemző a magyarokra, hogy dolgoznak, egzisztenciát teremtenek, és megpróbálják megtalálni lelki nyugalmukat is. Ugyanis minden első generációs emigráns a lelkében tüskével került ki ide. Az emberek többségében nagy törést okozott, hogy ott kellett hagyniuk a családot, rokonokat, a megszokott környezetet. Bármennyire igyekszünk is egymás kezét fogni, egy teljesen idegen környezetbe kerültünk, és ez nyomot hagy bennünk. Azok tudják könynyebben feldolgozni ezt az érzést, akik a szó pozitív értelmében kettős életet élnek. Természetesen meg kell felelni a svéd társadalom elvárásainak, szokásaikat el kell fogadni, egyébként kirekesztenénk magunkat a minket körülvevő világból. Viszont gyökereinkből, szokásainkból annyit őrzünk meg, amennyit csak akarunk.

És ezt a svéd társadalom tolerálja?

Igen. Sőt, ferde szemmel néznek azokra, akik svédebbek akarnak lenni a svédeknél úgy, hogy megtagadják önmagukat. Azt mondják az ilyenekre, hogy a gerincükkel valami baj van, jobb lesz rájuk odafigyelni. Ha nyíltan vállalod, hogy magyar vagy, persze svédországi magyar, azt ők akceptálják, mert te egy tisztességes ember vagy…

…hiszen nem tagadtad meg a fajtádat, származásodat. Gondolom, egy határon túli magyarnak ezt megélni nagy lelki élmény…

Igen, az. Én személy szerint nagyon hálás vagyok a svédeknek. Ennek a 35 000 embernek akkor nyújtottak segítő kezet, akkor adtak lehetőséget egzisztenciánk felépítésére, amikor erre a legnagyobb szükségünk volt. Ezt nem akarjuk elfelejteni.

Kissé más a helyzete a finnországi magyaroknak, akik jóval kevesebben vannak – a hivatalos állami nyilvántartás szerint mindössze ezren –, és más indítékkal érkeztek az ezer tó országába, mint a többi nyugati országba emigrált sorstársaik. Erről beszélgettünk Nagy Gáborral, a Finnországi Magyarok Egyesületének képviselőjével. „A finn bevándorlási politika nem volt annyira nyílt, mint a svéd – mondta Nagy Gábor. – A finnek csoportosan nem is fogadtak be menekülteket, ezért nincsenek itt pl. ’45-ös vagy ’56-os menekültek. A ’70-es évekre tehető az első bevándorlási hullám, és ez is állami kezdeményezésre történt. A finn oktatási tárca magyar zenetanárokat hívott meg egy államilag támogatott program keretében. Ekkor sok jó zenetanár és hangszeres zenész került ide.”

A Kodály-módszert akarták meghonosítani a finn iskolákban vagy zenei oktatókra volt csupán szükség?

A Kodály-módszer volt a mérvadó, de a Kekkonen–Kádár korszakban a két állam között a hivatalos kapcsolat is jó volt, és a finn–magyar nyelvrokonság is nyomott a latban. És nem utolsósorban a magyar zenei élet magas színvonala miatt esett a választás Magyarországra. A meghívott zenetanárok az ország egész területén, egymástól távol és eléggé elszigetelten éltek. 1993-ban alakult meg szervezetünk, mert az itt élő magyarokban megjelent ez az igény. A munkájuk miatt Finnországba költöztek ugyan, de nem akartak asszimilálódni, és keresték annak a módját, hogyan ápolhatják nyelvüket. A finnek egyébként nagyon toleránsak. Szinte el is várják tőlünk, hogy tartsuk meg magyarságtudatunkat. Elismeréssel nyugtázzák például, ha az ember meg tud főzni egy jó gulyást, vagy ha megalakul egy magyar tánccsoport, és az saját, nemzeti táncokat tud bemutatni. Ezt nem csupán elvárják, hanem anyagilag támogatják is. Ehhez is szükség volt persze egy egyesületre. Egy évre előre megterveztük a munkát, a programokat, ezzel pályáztunk. És bizony, csak akkor támogatnak bennünket, ha látják, hogy igazi munka folyik, akkor azonban valóban számíthatunk a támogatásra. Az emigránsok második hulláma a ’80-as években érkezett Erdélyből, a harmadik pedig a ’90-es évek elejétől, és ez már kimondottan gazdasági emigráció volt. A finn számítástechnika-ipar és az informatika ugyanis szakemberhiánnyal küszködött, ezért közvetítő cégeket bíztak meg a fejvadászattal. Sok fiatal érkezett ekkor Finnországba, ami nekünk is frissítést jelentett az egyesületi munkában. Mi is segítünk az újonnan érkezőknek, például abban, hogy megszűnjenek az ún. emigráns-reflexeik, vagyis hogy ne akarjanak minél hamarább beolvadni a többségi nemzetbe. Szokják meg a diaszpóra-létet, ami kezdetben, bizony, nagyon nehéz. Nekem is az volt, amikor ’82-ben Nagyváradról idekerültem, de túléltem.

A finnekben él a finnugor rokonság tudata? Jelenthet ez némi előnyt a magyaroknak?

A finnugor elmélet az utóbbi időben kezd megdőlni. Egyre több komoly régészeti, nyelvészeti, történelmi munka cáfolja ezt. Az ötvenévesek nemzedéke azonban még azt tanulta az iskolában, hogy a finnek egyetlen rokona a világon a magyar. Szeretik is a magyarokat, van is egy finn–magyar baráti társaság, amelynek 52 alapszervezete működik. Ez a legnagyobb lélekszámú, két nemzetet összekötő szervezet Finnországban. Mi is jó kapcsolatban vagyunk velük, közösen is szervezünk programokat, vagy meghívjuk őket rendezvényeinkre. És ők ezt rendszeresen viszonozzák.

Közel negyed évszázadnyi tapasztalattal milyennek látja a finnországi magyarok közérzetét, hangulatát? Elégedettek önként választott, új hazájukkal?

Finnországban nagy a tolerancia, a tisztelet a másik iránt. Nem erőszakolja rá senki a másikra saját akaratát. Ezt kell megtanulniuk az ide érkező magyaroknak. Ha sikerül nekik, akkor jó dolguk lesz. Mi itt bevándorlók vagyunk, minket itt befogadtak – és nem is akárhogyan, hanem szeretettel. Aki ezt megérti, az jól fogja érezni magát magyarként Finnországban. Saját rendezvényeinken úgy viselkedhetünk, ahogy a magyarok szoktak, a finneknek pedig kicsit egzotikusnak tűnik a hangerő, a gyors ritmus, a felpörgetett beszéd. De érdekességként elfogadják. Ha mi is elfogadjuk az ő nyugodtságukat, lassúságukat, ízetlen ételeiket és nem fogjuk őket emiatt kritizálni, akkor nagyon jól érezhetjük magunkat Finnországban. Legalább olyan jól, mint a svédek, akik saját nyelvüket használhatják Finnország egész területén.

A bevándoroltak karrier vagy anyagi helyzet szempontjából elérhetik ugyanazt a társadalmi státust, mint az őslakosság?

A magyar programozók angolul beszélnek, nekik nincs szükségük a finn nyelvre. Ők anyagilag is jól állnak, keresetük jóval meghaladja a finn átlagot. Ha valaki orvos lesz vagy tanár, természetesen meg kell tanulnia az ország nyelvét. Ez alapvető szükséglet, nem diszkrimináció. Itt nincsenek olyan előítéletek, mint a Kárpát-medencében. Ha valaki bizonyít szakmailag, akkor elismerik, s ha emberileg, akkor befogadják. Ami pedig az EU bővítését illeti: 2005 után szinte nehezebb a letelepedés, mint előtte volt. A szabad munkaerő-vándorlás csak papíron létezik. Előbb a sajátjait juttatja munkához az állam, s csak ezután enged be külföldi munkaerőt.

„Svédországban – teszi hozzá Bihari Szabolcs – a szakszervezet véleményez minden munkaerő-betelepedést. S ha megvétózza, akkor a pályázónak nincs esélye a munkahelyre. Politikai menekült státus sincs a közép-európaiak számára. A skandináv országokban letelepedni szinte csak házasság vagy családegyesítés révén lehetséges.”