Macron és a populizmus vége

Elemzők szerint nem egészen. Macron meggyőző sikere a francia elnök-, majd parlamenti választásokon sokként érte a világot, kit pozitív, kit negatív értelemben. Az egy éve még csaknem ismeretlen fiatal politikus teljesítményét egyenesen Napóleonéhoz hasonlítják, s a hasonlat talán nem is annyira túlzó: Macronnak a francia Ötödik Köztársaság történetében először sikerült megtörnie a kormányzásban egymás közt váltakozó konzervatívok és szocialisták egyeduralmát.  De mi is az a populizmus? David Bach, a Yale Egyetem kutatója szerint ha globális eredménylistát vezetnénk a populisták győzelmeiről, a brexitet, Donald Trump és a Fülöp-szigeteki Rodrigo Duterte megválasztását, Recep Tayyip Erdogan török elnök sikeres népszavazását, és a magyar, valamint lengyel kormányok erősödő autoriter tendenciáit sorolhatnánk ide. Az ellentétes keretbe Macron Le Pen felett aratott győzelmét, Alexander van der Bellen osztrák államfő megválasztását és a holland Geert Wilders márciusi vereségét írhatnánk be.  Ha azonban a populisták felett aratott győzelemről beszélünk, érdemes feltenni a kérdést, mit is tartunk populistának. A populizmus az utóbbi évtizedben a politikai szóhasználat egyik leggyakoribb eleme lett anélkül, hogy ismernénk a szó pontos definícióját. Cas Mudde politológus, a University of Georgia munkatársa úgy véli, a populizmus mára több lett, mint puszta stratégia vagy a hatalom megszerzését szolgáló trükk. „A populizmus ideológia, amely a társadalmat két csoportra osztja: a tisztességes népre és a korrupt elitre, miközben e két csoport homogén, és antagonisztikusan szemben áll egymással.” Mudde szerint azonban a politika a kompromisszumokról szól. „Ha azt az illúziót erősítjük, hogy politikáink mindenki számára egyformán kedvezők lesznek, állandó kudarcra vagyunk ítélve.” A liberális demokrácia erősítése érdekében tehát le kell számolni a populisták fekete-fehér dichotómiájával, amely a társadalmat és a politikát könnyen navigálható és minden ember igényét kielégíteni képes eszköznek láttatja. Hol is áll Macron? A megválasztott francia államfő esete azért is érdekes, mert kampányában több, éppen a populistáktól ellesett elemet is felhasznált, s kétségtelen, hogy ezek is hozzásegítették páratlan sikeréhez. Például felismerte, hogy a francia társadalom nem a bal/jobb törésvonal mentén oszlik meg, így egyformán távol helyezkedett mindkét oldaltól, amint ezt a populisták is szívesen teszik, hangsúlyozva, ők felette állnak a hagyományos politikai-ideológiai megosztottságnak, s csak a „népet” képviselik. David Bach arra is figyelmeztet, hogy Macron kritikája, mellyel a fennálló francia rendszert illette, csaknem olyan éles volt, mint Le Pené. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"279950","attributes":{"alt":"","author":"TASR/AP felvétel","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"320"}}]]Csakugyan említést érdemel, hogy az új francia elnök egy emberre épülő mozgalma, az En Marche szerkezeti felépítésében sokkal jobban hasonlít Geert Wilders Szabadságpártjára, mint bármely klasszikus európai pártra. Bach ugyanakkor úgy véli, nagyon kevéssé valószínű, hogy a macronizmus mint választási stratégia megoldást jelentene a Nyugaton egyre erősödő populista támogatottságra. Az elemző szerint az USA-ra vagy Franciaországra jellemző elnöki rendszer sokkal kedvezőbb a Macron- vagy éppen Trump-féle politikai projektek számára, mint a Nyugat-Európára jellemző parlamentáris rendszerek. Düh, elkeseredés, kétségek A legfőbb aggály azonban az, hogy a populizmus nem tűnik el, amíg az azt tápláló félelmek fennállnak. Jane Merrick, a CNN elemzője szerint ezt bizonyára tudatosítja Macron is, hiszen a megválasztását követő beszédében hangsúlyozta, látja „a dühöt, az elkeseredést és kétségeket”, amelyek Le Pen választóit motiválják. Arról is beszélt, az elkövetkező öt évben „mindent megtesz azért, hogy többé ne legyen okuk a szélsőségekre szavazni”. Mert jóllehet, Marine Le Pen és a Nemztei Front mindkét választásban alul maradt, minden eddiginél jobb eredményével nem hagy kétséget afelől, hogy a francia politika megkerülhetetlen szereplőjévé vált. Zaki Laïdi, a párizsi Science Po oktatója úgy véli, mindkét választás a francia társadalom erős megosztottságára mutatott rá, mely nagy vonalakban a Le Penre szavazó munkásosztály és a Macronra szavazó közép- és felső vezetők közti szembenállásra utal. „Macron legfőbb prioritása ennek a megosztottságnak a csökkentése kell, hogy legyen. Különben öt év múlva a populisták élhetnek meg soha nem látott sikert” – írja Laïdi. A szakember szerint Macronnak ehhez több strukturális reformot kell végrehajtania, elsősorban a munkaerőpiacon, amely kétségtelenül elmarad a többi európai ország mögött, s amely a magas munkanélküliségi mutatók mögött is felbukkan.  Éltetőjük a krízis Tény, hogy a populista erők olyankor kapaszkodnak fel, amikor a társadalmak válságban vannak, vagy legalábbis ezt hiszik. „Semmi sem olyan fontos a populisták számára, mint a krízis” – véli Cas Mudde. Az elemző szerint a populista erők számára az eddigi csúcsot jelentő 2016-os év a 2015-ös menekültválsággal magyarázható, jóllehet, az Európába érkező bevándorlók nem új jelenség. A különbség abban van, hogy 2015-ben ezt válságnak érzékeltük, s így jelent meg a médiában is. „A populisták az adott pillanatban attraktívak, mert felrázzák a világot, de egy idő után már nem annyira érdekesek” – véli Mudde. A populistákat paradox módon segítheti az is, hogy Nyugat-Európában még sehol sem próbálhatták ki magukat, mert eddig nem jutottak hatalomhoz. Így az esetleges támogatóik nem tudják felmérni, hogy merész ígéreteiket mennyire tudnák megvalósítani, s azok mennyire jelenthetnek megoldást a meglévő problémákra. Ám a brexit sokkja és Donald Trump botránykormányzása, illetve azok fogadtatása mind a brit, mind pedig az amerikai társadalom részéről arra enged következtetni, hogy a társadalom visszahőköl, amint a populizmus szabad utat kap. Vizionárius kerestetik! S hogy mivel lehet mégis legyőzni a populistákat, anélkül, hogy hatalmat adnánk nekik? Cas Mudde szerint ehhez négy dolog szükséges: vízió, új ideológia, hozzáértés és vezetés. Mudde úgy véli, arról sokat hallunk, hogy az EU mennyire nem működik, és milyen nagy lett a szakadék Brüsszel és a tagállamok között, de a mainstream politikusok között nincs senki, akinek lenne egy életképes víziója a jobb EU-ról. „A populistáknak van víziójuk” – vélekedik a politológus. A többség azonban Mudde szerint a liberális demokrácia keretei közt keresi a megoldást, ott viszont hiányoznak azok a „vizionárius” politikusok, akik el tudnák érni, hogy az EU valódi szociáldemokráciaként működjön, ahelyett, hogy ad hoc megoldásokat kínál, amelyek nem illeszkednek semmilyen keretbe. A populizmus jövője attól is függ, hogyan viszonyulnak hozzá a fősodrú politikusok, mennyire emelik be eszköztárukba az elemeit, de főleg, hajlandók lesznek-e az együttműködésre az ilyen pártokkal. Jan-Werner Mueller, a Princetoni Egyetem munkatársa arra figyelmeztet, sem a brexit, sem Trump megválasztása nem légüres térben zajlott, hanem kellett hozzá a brit konzervatívok, illetve az amerikai Republikánus Párt segítsége. Mueller ezért úgy véli, hogy a demokrácia jövője éppen annyira függ a hagyományos politikai elitek magatartásától, mint a lázadó outsiderek jelentette kihívásoktól. (czk)