M. CSEPÉCZ SZILVIA

Miután tényleg nagyon friss a kötet, egyelőre csupán az ismerőseim reakcióiról tudok beszámolni. Az első, hogy aki csak kézbe vette, elgondolkodva rám nézett, és hosszasan hümmögött a borító gyönyörű aktfelvétele láttán. De már kezdem megszokni, és kérdés nélkül is mondom a választ, hogy oké, nem az ifjúkori énemet látják, a nő hús-vér modell, és legfeljebb Milannak, a fotós barátomnak okozott izzasztó perceket... Azt viszont már nem igazán tudom, kerülhet-e képtelenebb helyzetbe egy író, mint amikor arról faggatják, hogy vajon „ki ő” a könyvének szereplői közül. Mert az természetes, hogy mindenki a saját gondolatait is odakölcsönzi valamelyik (esetleg valamennyi) regényhősének, de én most inkább csupán néhány szándékosan elnagyolt vonással rajzoltam meg a kötetben szereplő alakokat. Akik azután kedvük szerint élnek vagy halnak... Ennek a zsebregényemnek egyáltalán nincsenek úgynevezett hősei.

Eleve zsebregénynek tervezted?

Semmiképp nem akartam műfajtalankodni, ezúttal sem. Különben mára kacsa- vagy malaclábon forgó villám volna, műfűvel, műtóval, műfejjel és mű miegyebekkel. Ha pedig volna időm nagy, korszakokon átívelő szágát írni, minimum a frankfurti könyvvásáron rázogatnám az irodalmi hírességek arcképcsarnokának képkereteiből kilógó jobbokat vagy balokat. A könyvet azért írtam, mert jólesett megírni. És valamennyi szereplője én is vagyok, meg nem is. Szeretnem kéne Hannát, a fotós lányt, mert nagyon tudja, hogy milyen lehetőségei vannak. De miért szeressem, ha képtelen álmodozni?! Szeretnem kellene Marcellt, a minden kihasználhatót ki is használó férfit, de miért szeressem? Csak mert világéletemben csupa hasonló hímnemű egyedbe botlottam? Szeretnem kéne Katalint, aki szánni valóan, önzetlenül és odaadóan képes szeretni... Nos, őt igenis szeretem. Hasonlítunk, mert ha másképpen is, én is megtapasztaltam néhányszor a testetlen, lokalizálhatatlan fájdalmat. Az önmagába visszabukó szerelmet, ha úgy tetszik. De „ismerem” Katalin férjét és szeretőjét is, mert valamennyi regényalakot a környezetemben élő emberek legegyértelműbben kimutatott érzelmei és tulajdonságai rajzolták meg a számomra. Mint egy fényképfelvétel negatívját. Egyszerűbben fogalmazva a szándékosan filmforgatókönyv-szerűen szövegezett kötet történeteinek szereplői életem sok valós találkozásából teremtődtek. Az olvasó választhat, át- és megélheti a saját valóságához köthető érzelmeket, indulatokat. A kötet nagyobbik részében egy végletekig leegyszerűsített beszédformát használok. A szereplők félmondatokban, egymást ismételve-igazolva társalognak, vagy beszélnek el egymás feje fölött. A leghétköznapibb módon, ahogy bármelyikünk beszélni szokott. És arról próbálnak szólni, hogy hogyan tudunk (vagy nem) egymás mellett és egymással élni. Nők és nők, nők és férfiak. Hiába, az örök téma kikerülhetetlen. S nekem eszem ágában sem volt kikerülni. (cs)