ĺró

(Mit komédiázik, hogy fogad-e, vagy sem? Hisz valamikor együtt játszottunk a porban, ma is egy tányérból eszünk, egy ágyban alszunk. Félrerántom a függönyt dolgozószobája ajtajáról, nagy robajjal betörök hozzá. Az ismert óriási íróasztal, töltőtollak, írógép a földön, lila üvegtál, melynek vizében cigaretták elmerült csonkjai úszkálnak, mint vizihullák, a szerteszórt kéziratpapírokon pedig ilyenféle érthetetlen firkák: „Itt föltétlenül tompítani!” „A tél sötét lámpája...” „G. sápadt, de nem kiírni, csak éreztetni...” Ott ül egy széken, a levegőbe néz. Úgy tesz, mintha levegő volnék. Otthonosan letelepszem vele szemben a díványra, egy darabig rábámulok, várok, miután pedig még mindig nem beszél, én szólalok meg):

— Szervusz.

(Nem felel.)

— Mi bajod? Zavarlak?

— Hagyj.

— Dolgozol?

— Látod.

— Látom, hogy semmit se csinálsz.

— Ezt te nem érted.

— Vagy úgy? Nem tudtam, hogy ily rossz viszonyban vagyunk egymással. Könnyű neked, barátom. Én tartalak el.

— Igazán?

— Nyílt titok.

— Érdekes. És téged ki tart el? Kíváncsi vagyok, mit csinálnál nélkülem, mit látnál, mit hallanál, ha nem lennék állandóan melletted. Vak lennél öregem, vak és süket. Hálátlan vagy.

— Csak annyira, amennyire te.

— Tehát mit óhajtasz?

— Gondoltam, most majd rólad is írok egy „Alak”-ot.

— Énrólam? (Mosolyog.) Szamárság.

— Miért?

— Mert ennél rosszabb tippet nem is találhattál volna. Itt nincs semmi. Az író a világ legtartalmatlanabb embere. Üres, egészen üres. Tartalma a könyveiben van. Ha élményeket keresel, melyek ősi rétegekben rakódtak le egy lélekre, emlékeket, tapasztalatokat, érzéseket, akkor fordulj egy manikűrös-kisasszonyhoz, vagy egy gyógykovácshoz.

— Ezt azonban mégsem adhatom így be a közönségnek.

— Akkor rajzolj neki egy szép, bohém, halvány költőt, akit kíván és elképzel magának s rossz filmekből ismer. Szedd elő a romantika lejátszott lemezeit. ĺrd, hogy selyem pizsamában feküdtem, ideggörcs kínzott, egész éjjel nem tudtam aludni, veronál-mérgezésem van, azonkívül viszonyom egy moziszínésznővel, iszom, morfium nélkül egy sort se vagyok képes írni. Kenj le ilyesmit. Szóval hazudj. Ehhez te jobban értesz.

— Ne szerénykedj. Te is elég jól tudsz hazudni.

— Az én hazugságaim mások: azok többek az igazságnál.

— Mondd, mi a te életed?

— Ez, amit tátsz. Szakadatlan műhelymunka, küzdelem a kifejezésért.

— De ha folyton itt aszalódsz és nem veted be magad az élet drámájába, honnan kapsz anyagot?

— Csak a műkedvelők hiszik, hogy a témák ott künn hevernek. Azok itt vannak mibennünk, ha vannak. Aki egyszer a világra született és kinyitotta szemét, annak egy egész életre van anyaga. Aki pedig tudja, hogy egyszer majd meghal, annak ez éppen elegendő ösztönzés erre a rejtélyes foglalkozásra.

— Mit akarsz?

— ĺrni.

— Boldog vagy?

(Erre már nem válaszolt, végkép elnémult, megint egy pontra meredt. Alkalmasint pózolt. Én nem törődtem vele többé, az írógéphez ültem, lekopogtattam ezt a párbeszédet, ahogy történt, minden ferdítés és magyarázat nélkül. Amikor a kész cikket lobogtatva eltávoztam, utánam pillantott valami furcsa mosollyal, melyben részvét volt, egy kis lenézés és sok szeretet. De nem fogott velem kezet.) Kosztolányi Dezső