Lírai háromtusa

Z. Németh István legújabb kötete a költő régi és új verseiből nyújt válogatást. A gyűjtemény joggal nevezhető reprezentatívnak, hiszen nem kevesebb, mint tizenhat év termésének legjavát adja. Egy ilyen válogatás szinte önkéntelenül felveti a kérdést: honnan indult és hová érkezett (vagy inkább: merre tart) a költő. Bizonyára lesznek a Triatlonnak olyan olvasói (főként irodalomtörténészek), akik azt próbálják majd megfigyelni, hogyan módosult a költő verselési technikája, lírafelfogása a Rózsa és rúzstól a Rulettig. Nem kizárt, hogy a kötetben kirajzolódó ív kijelöl egy ilyenfajta „fejlődési” irányt. Az alábbiakban — bár a feladat kétségkívül izgalmasnak tűnik — mégsem teszek kísérletet ennek rekonstruálására. Ehelyett a Z. Németh-i líra egyes jellemzőit nem feltétlenül történeti perspektívából veszem szemügyre. Teljességre nem törekszem, mindössze három szólam jelenlétére hívnám fel az olvasó figyelmét.

Úgy vélem — és ezzel nem vagyok egyedül — , hogy a 2001-ben megjelent Rulettel jelentős módosulás, illetve hangsúlyeltolódás ment végbe Z. Németh István költészetében. Új Szó-beli recenziójában Csehy Zoltán egyenesen fordulatról beszél a kötet egyes versei kapcsán: „az éncentrikus, asszociatív-képi metaforikájú, a szürrealizmus örökségéből táplálkozó látásmód, a koncentrált nyelvboncolás és fordulatgenerálás versszervező erejébe vetett túlzó hit helyébe sajátos nyelvfilozófiai attitűd lép, módosul továbbá a szerző szöveghez való viszonya is, mivel az alkotói folyamatot már nem belső titokként misztifikálja (mint pl. korábbi Lélegzet c. kötetében), épphogy a látásmódot átfókuszálja a kívülről nézésre, felszámolja a neoromantikus-posztnyugatos ideál viszonyrendszerét.” Nem lehet véletlen, hogy ezek a versek szinte kivétel nélkül helyet kaptak az új kötetben is. Az Egy szöveg hétköznapjai című ciklus darabjainak „főhőse” maga a szöveg. Ez azonban — szerencsére — nem az alkotás gyötrelmeinek tematizálását jelenti. E versek kapcsán inkább a lírai alany folyamatos meghátrálásáról, a szubjektivitás eltűnéséről beszélhetünk — egyfajta feloldódásról a virtuális szövegtérben. Az eljárás annál is zavarba ejtőbb, mert ez a pántextualizmus ugyanakkor (ön)ironikus rájátszásként lepleződik le, melynek során a nyelv személytelen grammatikalitása minduntalan antropomorfizálódik.

Mindehhez azonban hozzá kell tenni, hogy az új kötet megőrzi a Csehy által neoromantikusnak és posztnyugatosnak bélyegzett szólamokat is. S ez óvatosságra int az említett fordulatot illetően. Például a Pillanatkém című ciklus egyes darabjai teljesen érzéketlenek maradnak a fent vázolt kérdésekre. Az olyan versek, mint pl. a Pillanatkém vagy a Komáromi éj merőben másként reflektálják — ha ugyan reflektálják — a nyelviség tapasztalatát, s egy, az előbbitől nagyon eltérő olvasásmódot provokálnak. Ugyanez mondható el azokról a versekről is, amelyek — főként korunk mindent elborító „médiaáradatára” reagálva — valamiféle dekódolható üzenet közvetítésében érdekeltek (Mondja egy kislány az osztályteremben, Elmondom brader).

Végezetül arról a jelenségről szólnék, amely — úgy tűnik, az időbeliségtől függetlenül — elemi részét képezi Z. Németh István költészetének. A szójátékról van szó, pontosabban annak egy sajátos működtetési módjáról. Hans-Georg Gadamer szerint a szójáték összeférhetetlen a költői szó eredendő többértelműségével, és szétveti a költemény egységét. „Egy dallamban vagy egy lírai költeményben, mindenütt tehát, ahol a nyelv zenei figurációja túlsúlyban van, aligha bizonyul hatásosnak a szójáték robbanótöltete” — olvashatjuk a Szöveg és interpretációban. Érdekes módon Z. Németh lírája több esetben rácáfol erre, legalábbis a kijelentés első felére. Példaként a Netán a neten utolsó, vagy a Virágpiac első strófáját idézhetnénk, ahol éppen az ötletes szójáték teremt metaforikus többletértelmet: „tengerbe vizet hord szamarán / nem érdekli őt miszter mekkenzi / csak allah ki száguld ford ramadán”, „Visszatérő álom: / angyal áll a vámon, / hóna alatt laptop, / szólnak a harangok. / »Vegyél dogmacsomag / egyéb programokat, / vérző szívre tampont...« / Semmi egyéb támpont.” Igaz azonban, hogy a vers egészének ez mégsem használ. Sajnos, a sikeres megoldások mellett az esetek többségében a szójáték túlhajtását regisztrálhatjuk. Mintha a szójátékgyártás állandó kényszerétől szenvedne a költő, s még inkább az olvasó, akinek gyakran lehet az az érzése, hogy a kevesebb ezúttal is talán több lett volna. Keserű József