Lépésről lépésre tanult meg újra örülni

Lehet elhatározás kérdése, hogy az ember nem gondol a rossz dolgokra? Vagy ez az egész már neked is annyira távolinak tűnik, hogy az idő mosta el az élét?
A gyerekeimnek köszönhetően olyan eseménydús az életem, hogy a mindennapokban nem foglalkoztat, mi történt velem 2006-ban, vagy hogy ki mit mondott ezzel kapcsolatban azóta. De a háttérben mindig ott van, és időnként előtolakszik az a rossz érzés, hogy ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Gyakran eszembe jut, hogy akkor még csak huszonhárom éves voltam, és hogy mennyire gondtalanabbul élhettem volna meg szerelmet, házasságot, otthonteremtést, ha nem árnyékol be mindent ez a trauma.

Fogalmazhatunk úgy, hogy ez egy viszonyítási pont az életedben?
Töréspont. 2006. augusztus 25-e előtti és utáni időszakra osztom az életemet, mert azon a napon minden megváltozott. Nem mondhatom azt, hogy minden rosszabb lett, mert megadattak nagy örömök, de nagyon sokat kellett küzdenem azért, hogy ezekre tudjak koncentrálni. Tudatosan kellett törekednem a boldogságra, már nem jött magától, mint annak, aki a rosszat még nem ismeri. Olyan ez, mint az ártatlanság elvesztése: lehull a hályog az ember szeméről, és rádöbben, hogy nem csak az létezik, amit addig ismert, az embereket nem csak tiszta szándékok vezérlik, és valahol, a mindenki számára látható felszín alatt, borzasztó bonyolult és piszkos játszmák zajlanak.

Azt mondják, hogy aki nagy traumát élt át, az hatványozottan tud örülni minden apróságnak.
Igen, ha képes önerőből vagy mások segítségével eljutni idáig, mert ez egyáltalán nem egyszerű. Nekem is segített a pszichiáterem, és amikor a legrosszabbon túl voltam, magam is tudatosan kapaszkodtam mindenbe, amiben menekülési lehetőséget láttam ebből a csapdából. Elegem lett az önsajnálatból, és azt is megértettem, hogy ha én szenvedek, akkor a szeretteim is velem szenvednek. Lépésről lépésre tanultam meg újra örülni az életnek, és láttam, hogy a dolog működik: aki a jót keresi, az a jót látja meg. Ez máig is így van, amikor beleveszek a mindennapokba, és apróságok miatt idegeskednék, rögtön eszembe jut, hogy nehezebb dolgokat is átvészeltünk már, emiatt igazán nem érdemes bosszankodni. Ha innen nézem, jót is hozott nekem ez a tapasztalat, csak az ár volt túl nagy, amit fizettem érte.

A tudatosan megtett lépések közül melyik volt a legnehezebb?
Visszamenni Nyitrára. Tudtam, hogy ha abbahagyom a tanulást, amit nagyon szerettem, abba végleg belekeseredek. Azt is éreztem, hogy ha rögtön nem megyek vissza, később egyre kevésbé leszek rá képes, ezért vettem erőt magamon, de még most is összerándul a gyomrom, ha arra az időszakra gondolok. Ha nem lettek volna a tanáraim és az évfolyamtársaim, ki sem bírom. Igaz, máshol meg sem találtam volna ezt a támogatást, hiszen ők ismertek, ők láttak a támadás után. Nagy elégtétel volt a sikeres államvizsga, a diplomaosztón kapott fergeteges taps, de ezzel lezártam egy fejezetet. Azóta sem jártam Nyitrán, és nem hiszem, hogy valaha beteszem abba a városba a lábam.

Bármilyen szerető család, segítő környezet veszi körül ilyenkor az embert, a legnagyobb harcait magában kell megvívnia. Mikor érezted a támadás után először azt, hogy minden rendben van, és bármi jöhet, ki fogod bírni?
Amikor Rozikát vártam. Azt mondtam magamnak, hogy felelősséget kell vállalnom érte, és igenis jó anya leszek, aki nyugalmat, biztonságot sugároz. Ahhoz képest, hogy egy új életet hordtam a szívem alatt, minden más lényegtelenné vált.

Ez már csaknem két évvel a támadás után volt. Addig nyomasztó kilátástalanságban éltél?
Inkább azt mondanám, hogy hullámvölgyben. Időnként felkapaszkodtam egy kicsit, aztán megint visszazuhantam. De nem, hogy kapaszkodnom, felállnom sem sikerült volna, ha nincs az ügyvédem, Roman Kvasnica. Ha arra a napra gondolok, amikor először jártam az irodájában és meghallgatott, most is érzem, mennyire megkönnyebbültem. Mintha hosszú idő után először sikerült volna levegőt vennem.

A mélyponton mikor voltál a támadást követő hónapokban?
Amikor vádat emeltek ellenem. Addigra valamennyire rendbe jöttem, bíztam abban, hogy ilyen messzire nem mennek el, ennyire elvetemültek nem lehetnek. De amikor megjött a határozat, úgy éreztem magam, mint akit leöntenek egy vödör jeges vízzel.

Még ma is tud fájni, ha szidnak, bántanak, vagy már el tudsz vonatkoztatni tőle?
Jó lenne, ha képes volnék úgy tekinteni rágalmakra, hogy nem nekem szólnak, hanem egy imagináris Hedvignek, hiszen ezek az emberek nem is ismernek engem. De ma is fáj, ha gyaláznak, mert tehetetlen vagyok velük szemben. Nagyon szíven ütött, amikor idén májusban Róbert Kaliňák notórius hazudozónak nevezett. Úgy éreztem, hogy ez az ember már személyes hadjáratot hirdetett ellenem, hogy hiába telt el annyi év, hiába került napfényre annyi mellettem szóló bizonyíték, ő úgyis azt mondhat, amit akar.

Politikusokban, akik kezdetben kiálltak melletted, kellett időközben csalódnod?
Nem vártam a politikusoktól semmit, ezért nem csalódtam. Nálunk nem elvek mentén folyik a politizálás, ezért az sem lep meg, hogy az OKS-tagjain kívül az ügyem már senkit nem érdekel.

Néhány hét alatt kellett felnőnöd és megértened mindazt, amit sokszor érett emberek sem fognak fel ésszel. Az a régi Hedvig, aki szinte burokban nőtt fel, és eszébe sem jutott, hogy valaki rossz szándékkal közeledhet felé, teljesen elveszett?
Nem, megőriztem magamban, mert az vagyok én, a lényegemről mondtam volna le, ha mindenben és mindenkiben a rosszat keresném. Nem lettem gyanakvó, éppolyan nyitott vagyok az emberek felé, mint voltam, és szerencsére nincs is rossz tapasztalatom. A nagy többség felém is őszinte érdeklődéssel közelít, ha pedig nem, azt megérzem. Van már annyi emberismeretem, hogy tudjam, ki az, aki csak a szenzációforrást látja bennem, vagy bántani akar.

A korosztályoddal megtalálod a közös hangot? Érettebb, bölcsebb lettél, talán sok mindent másként látsz, mint ők.
Ez nem gond, mert ha összejövünk, nem politikáról és társadalmi kérdésekről cserélünk eszmét. Én nem hagyom, hogy ez a téma rátelepedjen az életemre, ugyanolyan fiatal nő vagyok, mint mások. A felszínes dolgok sose érdekeltek, a társaságomat mindig is eszerint választottam meg, ezért nem érzékelek nagy változást.

De a szűkebb környezetedet kivéve te most már mindenki számára a megvert Malina Hedvig maradsz. Nyomasztó ez a tudat?
Nem, mivel én nem így gondolok magamra. Tudom, hogy sokan így látnak, de mostanában, már csak azok jönnek oda hozzám, akik a támogatásukról akarnak biztosítani. Ez jólesik, de hosszabb beszélgetésekbe nem szeretek bonyolódni az ügyről. Nem akarom feleleveníteni, megmagyarázni, nincs kedvem érvelni, védekezni, egyáltalán nem akarok foglalkozni vele.

Érthető az emberek érdeklődése, hiszen sokan azok közül sem ismerik a részleteket, nem értik az összefüggéseket, akik téged támogatnak. Tapasztalatod szerint változtatott ezen az ügyről megjelent könyv?
Nagyon sokan mondták, hogy a könyvből értették meg, mi történt valójában, és azóta még jobban drukkolnak nekem. De voltak olyan ismerősök is, akik nem átallották megkérdezni, mennyi pénzt kaptam ezért. Már a kérdést sem értettem, mert nem azért egyeztem bele a könyv megjelenésébe, hogy profitáljak belőle. Bárki bármit gondol, nekem ez az ügy eddig csak keserűséget és kiadást okozott, hasznom nem volt belőle.

A szüleidet mennyire törte meg a meghurcoltatásod? Látod, érzékeled rajtuk ma is az átélt gyötrelem nyomait?
Sosem beszélünk erről, mert minden utalás eleven sebeket tép fel. A legjobban anyut törte meg, hogy bántották a lányát, és nem tudott segíteni. Nem mondja, de érzem, legszívesebben mindig mellettem lenne, hogy megóvjon.

* A régi barátok, ismerősök között sokan voltak, akik a történtek kapcsán megmérettek és könnyűnek találtattak?
Az igazán fontos emberek maradtak. Nincsenek sokan, de annál szorosabb ez a kör.

Viszont nagyon sok új embert ismertél meg, olyanokat, akik melléd álltak, támogattak, így vagy úgy segítettek. Kialakultak, egyáltalán kialakulhatnak ezekből az ismeretségekből barátságok?
Nem hiszem, mert ezek nagyon egytémájú kapcsolatok. Az ügyem hozott össze, ahányszor találkozunk, erről van szó, idő és mód sincs arra, hogy jobban megismerjük egymást. Egy-két kivételtől eltekintve ezek az emberek kedves ismerősök maradnak, de én ezt is nagyon nagyra becsülöm.

Ha az ember mindent összevet, azt mondhatná, hogy az élet végül is kárpótolt: szerető férjed, két szép gyermeked, gyönyörű otthonod van. De létezhet egyáltalán ilyen számvetés, kiegyenlíthető a külvilág gonoszsága és igazságtalansága a családi boldogsággal?
Persze, hogy nem, én is úgy gondolom, hogy amink van, azt magunk teremtettük meg a férjemmel, és azért, amit elszenvedtem, másoktól járna a bocsánatkérés. De ha nem akarom, hogy ez az igazságtalanság teljesen feldúlja a lelkem, muszáj úgy tekintenem a mostani életemre, hogy ez az, amit kaptam azért a sok rosszért. Ha nem hinném azt, hogy ez egy próba volt, és én jobbá, többé váltam általa, akkor nem tudnék vele elszámolni magamban. A lelkemben így raktam helyre a dolgot, mert nem élhetek abban a tudatban, hogy ezért a sok gyötrelemért semmiféle elégtételt nem várhatok.

Rudolf Chmel emberjogi és kisebbségügyi kormányfőhelyettes már bocsánatot kért tőled. El tudsz képzelni olyan gesztust ettől a kormánytól -mert mástól aligha kapod meg -, amelyre azt mondanád, rendben, nem küzdök tovább az igazamért?
Sokszor reménykedtem abban, hogy fordulat következik be, és mindig csalódnom kellett, ezért nem is gondolkozom ezen. Megtanultam, hogy mindennel akkor foglalkozom, amikor aktuális. Most már csak abba kapaszkodom, hogy nekem van igazam, és előbb-utóbb össze kell dőlnie a hazugságokból épített kártyavárnak.

Ha igazán őszinte akarsz lenni magadhoz, boldog vagy?
Igen, nagyon. Nem vágyom többre, mint amim van, nem akarok mást, csak nyugodtan élni. Az én értelmezésemben ilyen egyszerű a boldogság.