Legszebb karácsonyfáim

Legnagyobb ellenségeim a karácsonyfák. Ha jobban belegondolok, mindent tökéletesen és már szinte utánozhatatlanul csinálok, csak egy dolog nem akar összejönni: még sose sikerült tisztességes fát vennem, és úgy ahogy kell, beállítanom a sarokba. Arra valószínűleg születni kell, hogy egy karácsonyfát időben, problémamentesen megvásároljunk, hazaszállítsunk és feldíszítsünk. Persze lehet, hogy nem kellene az utolsó pillanatra hagyni, de amikor nem hagytam, akkor se sikerült.

Pedig ha valamiben nem ismernek tréfát a nők, az a karácsonyfa. (Nem tartozik szigorúan ide, de például egy se reagált még megfelelően arra a viccre, hogy: Odafeküdnék a karácsonyfád alá, és kicsomagolhatsz, merthogy ajándék lennék én valójában.)

Szóval nincs pardon, egy tökéletes, szabályos, szálfaegyenes, dús fenyőre van szükség, bár szerintem ilyet nem árulnak, és hiába is próbálom akár tudományosan is alátámasztani ezt, például azzal, hogy a természet nem mérnök, vonalzóval a kezében, ceruzával a füle mögött. Ez már csak azért se érv, mert bárkihez megyünk az ünnepek alatt, gondosan rá van mutatva – mintha én nem látnám –, hogy tessék, a bárki fája pontosan megfelel a felsorolt kritériumoknak, csak még zöldebb.

Nálunk meg amikor a kedves először látja meg a fát, nem azt suttogja, szenteste, hanem egy fagyos szentistent szűr lemondóan a fogai között, és összecsapja a kezét. A lakást pedig lassan betölti a karácsony hisztériuma.

Pedig nem kezdődött rosszul a dolog. Első, „saját kezű” fám nagyon ígéretesnek mutatkozott, mígnem 24-én délben kiderült, hogy persze karácsonyfatalp az nincs, elfelejtettem. Talpfa – ez lennék én, vagyis a fejem, még inkább a bélése. Karácsony napján bizony nem egyszerű feladat karácsonyfatalpat készíteni egy panellakásban, „késsel-villával”, gondoljanak bele, hogyan fognának hozzá. De mint mondtam, mindent, így karácsonyfatalpat is tökéletesen csinálok. (Néhai drága jó nagyapám asztalos volt, szerintem ő sietett valahogy a segítségemre.) Elfűrészeltem a legalsó ágak felett a törzset, a felfelé hajló ágakat egyforma hosszúra vágtam, majd megfordítottam az egészet, és az ágakból máris lábak lettek. Ezután már „csak” lukat kellett vájni a törzsbe, a szárát meg hegyesre faragni, és estére a saját lábára állt a fa. – Azt hiszem, elég zseniális – mondtam, meg természetbarát, meg hogy ilyen egész biztos nincs senkinek, ami nem lett kimondottan értékelve. De én büszke voltam rá.

Arra viszont már nem lehettem, hogy a következő éven ki kellett dobni az új kabátomat, úgy összeenyveztem, mire hazacipeltem a legszebb és legnagyobb fát, amit csak találni lehetett a városban. Megint jött a szentisten meg az összecsapás, és persze ahányszor a fára nézett, a kabát jutott az eszébe. – Látod, elhoztam neked a világ leg-drágább fáját – próbáltam kedveskedni, és azóta biztosan tudom, hogy karácsonyfában nem ismerünk tréfát.

Ezután volt még egy nagyon szép, mégis emlékezetes fám, mert pontosan úgy állt, mint a pisai ferde torony, és nem hagyott magával semmit kezdeni. Úgy meg volt dőlve, mintha folyamatosan szélvihar fújna a szobában, az hajlítaná a derekát. Én nyögtem hozzá. Pedig meg se rezdült a levegő, és tapintani lehetett benne a feszültséget. Sokan csak e miatt a fa miatt jöttek át hozzánk azon a karácsonyon, és még most is gyakran szóba kerül különféle boszorkánypartikon.

Belefásulva a kilátástalan harcba, eldöntöttem, hogy cserepes fát veszek, szép lassan cseperedik, évekre le lesz tudva a gondom. A döntés könnyű volt, a fa földdel együtt ötven kiló. És már karácsony másnapján kezdett száradni, sorvadozni, tűlevelet hullajtani! El is pusztult. Gondoltam, féregnek titkos foga rágta, mert villám mégse csaphatott bele. Aztán a boncolásnál kiderült, hogy nem volt esélye a túlélésre, mielőtt még eladták nekem, a telephelyen gondosan elvágták a gyökereit, úgy ültették át.

Idén anyósom kertjéből hozom a fát, 24-én reggel fogom kivágni. Ezúttal nem hibázhatok.