Lecsorog az idő

Hát csak menjen! Az a dolga. Hó sincs így december elején, csak szürke nyálas köd, nyomasztó fénytelenség. Repülni kell hát. Felütni könyvet, Ikarosz szárnyát felcsatolni, aztán irány a Nap. Ha lezuhannék, tenger fogad, bár csak hiszem, mert sohasem láttam még. A szó megőriz. Elmegy egy év, elmúlik kettő, tizenkettő, húsz vagy negyvenhárom, oly kényesen billegetik magukat a napok egymás után, hol örömtelenül, imádkozatlan, hol meg fényes emelkedettségben. Elmegy az idő, elmentek újra emberek, füstté váltak arcok, s lettek új hajtások az élet fáján, bimbók, érő gyümölcsök. Az emberből tán annyi por marad, amivel akkora homokórát lehet megtölteni, mely két óra lecsorgását méri meg. Esetleg annyi vas vonható ki, mely egy szeg megkovácsolására éppen elég. Na, erre a szegre aztán fel lehet akasztania magát az embernek, vagy a homokórát felfüggeszteni, és nézni, pereg az idő. Csak hadd peregjen! Nem félelemnek istenét várom. Megnyugvás hatalmával játszom húzd meg — ereszd meg játékomat. Jó itt, jó így. Embernek lenni, belemerülni szóba, hallgatásba. Felövezni a szárnyakat, aztán neki a végtelennek, bár tudom, alig van az, pillanat csak. Kavics, madár, fa, víz, fény, hang, szél, föld. Múlik a pillanat. Gyerekek játszanak. Játszani is engedd magad. Teljesebb. A minden. Míg az idő elcsorog.

Szászi Zoltán