Láttam a Boldogságot DVD-lejátszót vásárolni

Véletlenül keveredtem ide, karácsony előtt pár nappal. Ismét az utolsó napokra hagytam mindent, nemhogy ajándékot, még csomagolópapírt sem vettem. Szerencsére az összes bevásárlóközpont éjfélig nyitva van, legvégső esetre pedig ott van az egyik multicég éjjel-nappal nyitva tartó hangárja. A kínálat óriási, bármilyen bóvlit megvehetek, „csak itt, csak most”, olyan áron, hogy szinte már zavarba jövök: nem intézhetem el ilyen olcsón a szeretteimet. A másik bajom, hogy nem tudok mit venni. Várok egy isteni szikrát, némi ihletet odaföntről, közben bolyongok a polcok között. Zsebemben sétálómagnó, fülemben szól a zene.

I can’t get no satisfaction

Ezt énekli Mick Jagger, ha becsukom a szemem, szinte látom, ahogy cinikusan hunyorít, előkap valahonnan egy vödör vizet és végigönti az első sorban ülő rajongókat. Most azonban mégsem a Rolling Stonest nézem a lelki szememmel, hanem a műszaki részlegen kirakott holmit az igazival. Ez eléggé nagy hiba. Látok ugyanis egy jól megtermett nőnemű ártányt, vörösre festett haj, vastagon kirúzsozott száj, fehérre púderezett arc, sipákoló hang, természetesen valamilyen ártatlan állatkákból készült földig érő bunda a hozzá tartozó szőrös kalapkával. Az apró termetű eladó szinte eltörpül a hatalmas hústorony mellett. Elnézést kérek a jelzők miatt a nőtársadalomtól, az anyám, a húgom és a barátnőm is közéjük tartozik, de ez, akit most látok, egy cseppet sem hasonlít az általam imádott lényekre. Látszik rajta, hogy karácsonyi bevásárlást bonyolít – a szó szoros értelmében. Sorra nézi a műszaki cikkeket, hatfejes képmagnókat, DVD-lejátszókat. Egy eladó próbál neki segíteni, látom rajta, erőlködik, megpróbálja egyszerű szavakkal leírni egy-egy készülék használatát. „Szuper VCD”, „kettős layer”, „ProLogic támogatás”, meg ehhez hasonló kifejezések röpködnek a levegőben. A nő idegesen bólogat, újabb meg újabb kérdésekkel áll elő, az eladó homlokán lassan megjelennek az izzadságcseppek. Látom rajta, hogy egy nőtől ennyire bonyolult kérdésekre nem számított.

Shine, shine, she’s my life

Most ezt énekli öblös hangján Mike Oldfield. Nem igazán érdekel most a kedvenc zenészem, bár röhögök magamban: éppen stílusos ez a szöveg, nagyon el tudom képzelni, hogy egy Pozsony környéki újgazdag eleganciával felépített villában valaki éppen azt mondja ennek a nőnek, hogy te vagy az én életem. Kiderül, hogy ez nem is volt annyira rossz asszociáció. Az eladónak egy kimerítően hosszadalmas monológja után – azt hiszem, egy kicsit elvetette a sulykot: a házimozi-rendszerek hat hangszórója teljesítményének szinuszgörbéjéről beszélt – a hölgy toporzékolni kezd, majd koloratúrszopránra kapcsol: „De hát Jakubko erről nem is beszélt!” Tehát Jakubko. Elgondolkozom, megpróbálok magam elé képzelni egy ilyen Jakubkót. Gondolom, márkás farmert hord, tiszta gyapjúból készült magas nyakú fehér pullóverrel; azaz dehogyis, inkább Armani öltönyt, Hugo Boss inget, Yves-Saint Laurent nyakkendővel. Reggel, amikor öltözködik, gondosan ügyel arra, hogy a mandzsettagombjának csillogása összhangban legyen a cipőfűzőjével.

Hey, don’t falter!

Most ezt énekli a Mint Royale: annak ellenére, hogy az együttes svéd, egész tűrhető angolsággal üvöltik, hogy hé, ne habozz. Gyors számítás következik: ez már a harmadik szám, tehát legalább nyolc perce állok itt, kezemben egy doboz írható kompaktlemezzel, amelynek a használati utasítását ugyan kívülről tudom, de mégis legalább ötvenszer elolvastam. A bundás asszony még mindig hadakozik az eladóval. Abszolút nem illik ide, mégis eszembe jut Kisfaludy Károly egyik epigrammjának sora: „Bundás indulatok, óh, be tatári műv ez!” Szegény költő, így érezhette magát, amikor sikerült saját múzsáját megfojtva, a közönség ízlésének megfelelő színdarabot írnia. Ami most itt előttem folyik, szintén egy gusztustalan színdarabhoz hasonlít. Van egy Jakubko, akinek százhúsz kilós mamája akar a kedvében járni, nem a minőségen, hanem a mennyiségen van a hangsúly, aránytalanul. A hölgy éppen azt csinálja, amit a svéd együttes nem tanácsol: habozik. Az eladó keresztbe teszi a kezét, kihívóan mustrálja a vörös tincseket és ajkakat. Már ettől a hányinger kerülget, de legyőzöm, odalépek kettőjükhöz a kezemben tartott dobozzal. Most Bryan Adams következik a magnószalagon.

Please forgive me!

„Elnézést kérek, véletlenül meghallottam a beszélgetésüket, de azt hiszem, tudok tanácsot adni”. Mindketten elszörnyednek, hogy merek én odapofátlankodni közéjük. Könynyedén elmosolyodok, az előbbiek után nem is esik nehezemre. „Ne haragudjanak, erről a doboz cédéről jutott az eszembe, ha már úgyis valami különleges ajándékot szeretne, miért venne olyan készüléket, amelyik csak olvasni tudja ezeket a lemezeket? Szerintem megérné, ha egy olyat vásárolna, amelyik írni is tudja őket” – mondom tagoltan. Gyors pillantás az eladóra: látom rajta, hogy legszívesebben a pokol fenekére kívánna engem, de nem szól semmit, ezért megajándékozom őt egy undok félmosollyal: „Ember, vedd már észre magad!” Megérti. Szótlanul rámutat egy nagy, csillogó fekete dobozra. A nőt sikerült kíváncsivá tennem, hatalmas bevásárlókocsijának fogantyúját megragadja, „göc-göc” – mondják a kerekek a koszos csempéken. Gyors leltár: tizennyolc üveg kétliteres üdítő, az émelyítő fajtából, három üveg peach vodka, egy-egy rúd szalámi és sonka, ejnye, az ilyen miért nem vesz igazi konzerv prágait. A kosárból elindulva gyorsan végigsiklik a hölgy kezén, bundáján és arcán a szemem, pofátlanul megjegyzem, hogy milyen csinos és fiatal. Kár volt, a hölgy még csak el sem pirul, üveges tekintettel átnéz rajtam, csak a készülék érdekli. Bennfentesként, egyenes gerinccel odalépek. „Ez a cég legújabb gyártmánya, aranyérmet kapott. Sőt elárulhatom, hogy a kisebb tévéstúdiók is használják, annyira profi” – magyarázom, közben megpróbálom a DVD-írókról az utóbbi tíz másodpercben kitalált hatalmas tudásomat valahogy feldúsítani. „Hogy támogatja-e a JPEG szabványt?” – teszem fel ismét magasra felhúzott szemöldökkel a pár perccel ezelőtt elhangzott kérdést. „Természetesen. Mind a kettőt” – válaszolom meg szemrebbenés nélkül, pedig tudom, ha mellettem állna a matematikus barátom, hatalmas röhögés lenne a jutalmam, vagy egy jóízű nyakleves. A hölgy láthatóan izgalomba jön. Nem tőlem, szerencsére, hanem az eladótól, pontosabban a kezében lobogó papírlaptól. Apró betűkkel a készülék jellemzői. A hölgy mellé lép, tollal mutogat az egyes sorokra. Bár jómagam már levegővé váltam számukra, ott maradok, műértő arccal én is átfutom a papírlapot. Elszörnyedek.

My sweet Lord

Mellesleg az előző számnak vége lett, George Harrisoné következik. Ó, édes Istenem. A lap alján ott virít a készülék ára: negyvenezer korona. Plusz huszonhárom százalék adó. Gondolatban kinyitom a Soha Meg Nem Jelenő Gyermekkönyvek Sorozat legújabb kötetét, a „Te csak egy baleset vagy” és az „Idegeneknek vannak a legjobb cukorkái” címűek mellé oda lehetne biggyeszteni egy olyat, amire talán az lenne írva: „Dolgok, amelyek gazdag gyerekeknek vannak, de neked sohasem lesznek” – vagy ilyesmi, nem emlékszem. Hirtelen elkezdek piszokul irigykedni erre a Jakubkóra, legszívesebben besomnék neki egyet attól a parfümtől bűzlő pofájába. Elképzelem, ahogy Újgazdagéknál karácsonyeste van, Brahms szól, viaszgyertyák sercegnek. A szívekben melegség lakozik. Hoppá. Ezt nem lett volna szabad leírnom, mert ez egy közhely, ráadásul giccses. Mégis megszáll az ihlet, mentőangyalom érkezik: eszembe jut ugyanis Jakubko képe. Unott. Szenvtelen. Lassan rágyújt egy Camel cigarettára. Kézbe veszi a készüléket. Mustrálja. Hümmög. Csettint. Szülei közben minden mozdulatából azt próbálják kiolvasni, hogy tetszik-e neki.

I look at all the lonely people

A szívekben melegség lakozik. Gondoljunk szeretteinkre. Több kolbász, mint nap. Tiszteld életed, hogy hosszú anyád meg apád legyen a földön. Ezekkel a jámbor mondatokkal próbálom lecsendesíteni magamban a piszkálódó kisördögöt. Nem segít, még mindig rohadtul irigykedem. A nő természetesen megvásárolja a készüléket, ez már csak jóval később derül ki, mivel szép csendesen felszívódtam. A pénztárnál találkozunk ismét. Majd’ elájulok, annyira meglepődöm: tizenkét éves forma pufók kisfiú áll a hölgy mellett. Igen, hinnem kell a fülemnek, ez Jakubko, ugyanis ez a név úgy csapódik be az összes jelen levő vásárló dobhártyájába, mint egy sivító gépfegyversorozat. Umberto Eco jut eszembe, aki azt írta valamelyik esszékötetében, hogy ha az ember nagyon vágyakozik egy Ferrari után, akkor gyorsan elmegy a boltba, és vesz helyette egy ébresztőórát. Nem arról van szó, hogy nagyon vágyakoznék most a Jakubko helyébe, bár akkor kétségkívül nagyon értékes ajándékot kapnék. Inkább arról, hogy fel sem tudom mérni, mennyi mindenről marad most le ez a Jakubko.