Közelítések Márai Sándorhoz

A „műalkotást néhány óra alatt fogadják be, miközben sok héten át hozzák létre. Már maga ez a tény is kizárja az adekvát megragadást. A műalkotás nem olyan, mint egyetlen lendületes vonal, hanem mint az, amelyet meg-megújuló nekirugaszkodásokkal húzunk.” Robert Musil írta ezt a naplójában, amelyből mellesleg a Kalligram adott ki egy bő válogatást magyarul.

A meg-megújuló nekirugaszkodás eszménye vezethette Szávai Jánost, amidőn ezt az alcímet adta könyvének: Közelítések Márai Sándorhoz. A kötet tizenhárom tanulmányából öt most jelenik meg először, a többit tanulmánykötetben vagy folyóiratban lehetett korábban olvasni. Öt esetben a szerző módosította szövegét a korábbi változathoz képest. Egy szöveg eredetileg franciául jelent meg.

A könyv szerzője, többekhez hasonlóan, annak józan tudomásulvételével indítja gondolatmenetét, hogy a magyar nyelv ismertsége jórészt erre a nyelvterületre korlátozódik. „Az ezredforduló körül következett be az a pillanat, amikor három magyar író láthatólag elérte azt a pontot, ahol belépés nyílik a dialogikus világba. Kosztolányi Dezsőre, Kertész Imrére és Márai Sándorra gondolok” (28). Szinte bizonyosra vehető, hogy ezt a megállapítást nem minden magyar irodalmár fogadja örömmel. Szávai János azon kevesek közé tartozik, akik tudomást vesznek arról, miként szemléli a külföld a magyar kultúrát. Franciaországi megítélésünk avatott ismerőjeként jól tudja, hogy a külföldet nem okvetlenül az érdekli, ami a magyar közönséget vonzza. Mi az oka ennek az eltérésnek? Erre a kérdésre keresi a választ.

Fönntartásokkal él a magyarból készített átültetésekkel szemben, éspedig teljes joggal. Aki esetleg ismeri A zendülők angol fordításáról 2007-ben a Times Literary Supplementben megjelent bírálatomat, tudhatja, hogy nekem is hasonló az álláspontom. Szávai János meggyőzően érvel, amikor például kifogásolja a Sorstalanság cím francia változatát. Mint írja, az Etre sans destin „egy személyt, pontosabban egy jövőtlen személyt jelent, míg a német filozófiai szóhasználat ihlette eredeti magyar szó […] elsősorban egy állapot megfogalmazása” (25). Okkal teszi szóvá azt is, hogy a legutóbbi másfél-két évtized Márai-szakirodalma gazdag, „darabjai azonban ritkán reflektálnak egymásra” (13–14). Korántsem csodálja megszorítás nélkül az általa méltatott szerző munkásságát, hiszen elismeri, hogy „az életműnek van egy vonulata, amely rendkívül egyenetlen” (144). A műveknek két csoportjára összpontosítja a figyelmét: elsősorban az önéletrajzi jellegű alkotásokkal és olyan regényekkel foglalkozik, amelyek sikert arattak külföldön. Külön tanulmány szól A zendülők, a Válás Budán és A gyertyák csonkig égnek című alkotásról.

Ismeretes, hogy Szávai János bő három évtizede tanulmányozza az önéletírás műfaját. Ilyen irányú tevékenységének szerves része a jelenlegi kötetnek két tanulmánya, az Egy polgár vallomásai és a Föld, föld!... értelmezése. Ez utóbbi műről teljes joggal állítja, hogy „nemcsak az emigrációban írott művek közül emelkedik ki, de az egész életmű egyik legösszetettebb és legsikeresebb darabja” (172). Két tanulságot von le ennek a műnek a vizsgálatából. Hangsúlyozandónak véli, hogy Márai „könyörtelen képet rajzol fel az 1945 és 1948 között, sokaktól máig idealizált, koalíciós korszakról” (180), és egyértelműen azt a véleményt fogalmazza meg, hogy „a nácizmus és a kommunizmus egy lényegű”, vagyis meghamisítja a múltat az, aki „az egyiket, a nácizmust, kérlelhetetlenül utasítja vissza, viszont a másikkal, a kommunizmussal kapcsolatban eléggé megengedő, folyamatosan próbál enyhítő körülményeket találni” (182). Mindkettő súlyos ítélet, hiszen az előbbiben alkalmasint benne rejlik a föltevés, mely szerint demokráciára Magyarországon már 1945-ben sem volt lehetőség, s az utóbbi is ellentmond a magyar történészek és a közvélemény egy részének.

Magától értetődik, hogy a könyv néhány megállapításával lehet vitázni. A zsarnokságban élő író, Berten alakjának megformálásakor Márai bizonyíthatóan Gerhart Hauptmann, nem pedig a Hitler Németországából elköltözött Thomas Mann példájából indult ki, A gyertyák csonkig égnek közönségsikerét némileg árnyalják azoknak a német bírálóknak a cikkei, melyek giccses vonásokat találnak e regényben, a második száműzetésben írt regények kedvezőtlen minősítése pedig nincs összhangban Lőrinczy Huba méltatásával az Ítélet Canudosban című, 1970-ben megjelent, kivételes gazdaságossággal megszerkesztett regényről.

E részleteknél lényegesen nagyobb súllyal esik latba az az észrevétel, amely szerint a magyar írók politikai tévedései nem korlátozódnak az 1945 óta eltelt évtizedekre. A Retorika és poiesis című, Márai munkásságának politikai vonatkozásait boncoló tanulmányban olvasható a következő felsorolás: „Ady Endrére erősen hatott Jászi Oszkárnak főképpen publicisztikusan kifejtett és sok tekintetben naiv nézetrendszere, Babits Mihály tétován kereste útját 1919 két elfogadhatatlan szélsősége között, Móricz Zsigmond Gömbös Gyula miniszterelnöknek próbálta felmutatni a nélkülöző zsellérek sorsát” (185). E rövid és többeket alkalmasint vitára késztethető utalás mindazoknak az íróknak a felelősségét hozza szóba, akik vállalták a politikai állásfoglalást. Nehéz kérdés, vajon helyesen cselekszik-e az író, s nem kockáztatja-e művészete épségét, ha föladja a „Nem szolgálok” Joyce által megfogalmazott eszményét. Megfogalmazása bizonyítja, mennyire időszerűek e könyv némely vonatkozásai.

Szávai János a következő mondattal fejezi be könyvének bevezetését: „Folytatása következik.” Olvasója csakis azt mondhatja: Úgy legyen.

(Szávai János: A kassai dóm, Pozsony, Kalligram, 2008.)