Kotleba bejutásánál jobb dolog nem is történhetett volna

Az emberek többsége számára Kotleba eredménye meglepetés volt. Ön ezzel szemben azt nyilatkozta, azon lepődött meg, hogy „csak” ennyit kaptak. Megmagyarázná ezt?

Marian Kotleba nem a vezetője a hazai radikális színtérnek, hanem csak egyik szereplője, aki valójában mindig is kilógott egy kicsit. Ő volt az, aki a leginkább hajlandó volt kompromisszumokat kötni a rendszerrel, s a saját érdekei miatt többször is elárulta a társait. Fél évvel ezelőtt, a pozsonyi szélsőjobbos tüntetés idején született egy egyezség, hogy a különböző radikális szervezetek közösen indulnak az idei választásokon. Ennek a Kotleba-féle Mi Szlovákiánk Néppárton (ĽSNS) keresztül kellett volna megvalósulnia, csakhogy Kotleba utóbb megszegte az alkut, és elűzte a többi szervezet tagjait a listáról. Ha ez az egység megmaradt volna, állítom, hogy a mai eredmény kétszerese is reális lett volna.

Beszéljünk a többi radikális csoportosulásról. Kik ők?

Különféle szervezetek és szerveződések tagjai, akik közül sokan még Kotlebánál is lényegesen szélsőségesebbek, kimondhatjuk: ők valódi fasiszták. Kotleba valójában nem rendszerellenes, ő a meglévő rendszeren belül látja a megoldást, igaz, kisebb módosításokkal. Ezek az emberek azonban alapjaiban akarják megváltoztatni a fennálló rendszert, teljesen demokrácia- és Nyugat-ellenesek, céljuk a fasiszta típusú állam létrehozása. A maguk módján sokkal becsületesebbek Kotlebánál, őszintén hisznek meggyőződésükben, és általában példás magánéletet is élnek, ami Kotlebáról korántsem mondható el. Nem csoda, hogy immár teljesen elhatárolódtak Kotlebától, s önállóan készülnek a parlamenti választásokra. Ha sikerül bejutniuk, az állam szempontjából valóban veszélyes emberek kerülhetnek a törvényhozásba.

Mi lesz Kotlebával? Mit tesz majd vele a parlamenti bejutás?

Azt gondolom, az ĽSNS parlamentbe jutásánál jobb dolog nem is történhetett volna, mert végre kiderül, Kotleba képtelen megvalósítani bármit is az ígéretei közül. Egyszerűen nem lesz rá módja, mert teljes izolációban lesz, s kizárt, hogy bárki is megtámogassa bármilyen tervezetét. Ráadásul a parlamenti tagsággal Kotlebáék elveszítik a rendszerellenesség látszólagos ethoszát, hiszen csak nehezen nevezheti magát valaki rendszerellenesnek, ha közben a törvényhozásban ül és élvezi a képviselői státusz összes kiváltságát. Ezzel megfosztották magukat az egyetlen helyzeti előnyüktől, amit a rendszer elleni küzdelem imázsa nyújtott nekik.

Mi történik közben a valódi radikálisok térfelén?

Ők Marian Kotleba távozását megtisztulásként értékelik, s jelenleg egy kettős struktúra kreálása van folyamatban. Ennek egyik összetevője az olyan választókat akarja megcélozni – középosztály, értelmiség –, akikhez Marian Kotleba nem ért fel. Ennek képviselője a Szlovák Megújhodási Mozgalom (Slovenské hnutie obrody) s annak vezetője, Robert Švec, aki képes megszólítani a műveltebb rétegeket is. A másik összetevő egy félkatonai vonal lesz, melynek vezetője az a Lukáš Kopáč, aki a fél évvel ezelőtti pozsonyi megmozdulás főszervezője volt, s akinek hosszú ideig sikerült életben tartania az említett közös lista gondolatát. Ő tipológiájában inkább Kotlebához hasonlít, ám nála sokkal intelligensebb, ügyesebb, sokkal jobban képes irányítani a kapcsolatokat, s elfogadhatóvá tudja tenni magát a „normális” emberek számára is. Mindezekből kifolyólag Kotlebánál sokkal veszélyesebb. Azzal a stratégiával akarnak elindulni a 2020-as választásokon, hogy a szélsőséges irányvonalnak két arca lesz: a szebbik, amely az értelmiségi választót szólítja meg, s a militánsabb, amely képes még behozni az erre fogékony fiatalokat.

Mik a céljaik?

Kotlebáéktól eltérően ők nem elégednek meg a rendszeren belüli változásokkal, hanem azt alapjaiban akarják megváltoztatni. Az egyetlen kompromisszum, amelyre hajlandók, a parlamenti választásokon való egyszeri részvétel, hogy belülről tegyék tönkre a rendszert. Céljuk a háromágú hatalmi rendszer eltörlése, s egy megvilágosult teljhatalmú vezér hatalomra juttatása, aki nem demokratikus választás során kerül a posztjára. Víziójukban a minisztériumok teljesen jelentéktelenné válnak, s a különféle szakszervezetek és rendi szervezetek kerülnek előtérbe. Kotlebáékhoz képest abban is mások, hogy bizonyos körülmények közt ők hajlandók belemenni a hatalommal való erőszakos konfliktusba is. Csak szemléltetésképpen, 160-an közülük részt vettek Donbaszban az ukrán erők elleni harcokban.

Mekkora a potenciálja egy ilyen politikai csoportosulásnak?

Létezik egy 2013-as felmérés, az ún. DEREX, amely kimutatta: Szlovákia lakosságának 11-12%-a hajlandó tolerálni az antidemokratikus, fasiszta eszméket, mert a demokratikus elveknél fontosabbnak tartanak más dolgokat. Ez a szám azóta vagy emelkedett, vagy 2013-ban kevesebbet mértek a valós állásnál.

Kotlebáéknak még sincs 10%-uk. Miért?

Mert az autentikus fasiszták és nácik nem szavaztak rájuk, hanem bizonyára távol maradtak a választásoktól. Ismétlem, ha az a bizonyos közös lista létrejön, merőben más helyzetről beszélnénk ma. A szélsőséges aktivisták között számos olyan név van, akik a széles nyilvánosság előtt ismeretlenek, ám a radikálisok körében óriási tiszteletnek örvendenek. Ha ezekből mondjuk 75 felkerült volna egy közös listára, nagyon meglepő eredményeket láttunk volna.

Hogyan szerveződik ez a közeg? Mik az aktivitásaik, mivel szerzik meg a támogatóikat?

Számos kisebb-nagyobb szervezetről beszélünk itt, közülük több nincs is bejegyezve. Tipikus, hogy mondjuk partizán típusú hadviseléssel foglalkoznak, vagy paintball- illetve airsoftklubokat működtetnek. Ezen kívül gyakori, hogy hadtörténeti szervezetekbe tömörülnek, illetve a küzdősportokhoz állnak közel. Nem elhanyagolandó, hogy az utóbbi években a volt Szovjetunióból származó oktatók vették át az ellenőrzést a harcművészeti klubok felett. Ha ma például Pozsony-Ligetfaluban valaki karate- vagy tékvandóoktatót keres, nagy valószínűséggel Oroszországból származó személyt talál, aki a legkedvezőbb áron kínálja a szolgáltatásait. Hogy ezt valójában ki finanszírozza, azt már senki sem firtatja. Tény az is, hogy valamennyi szélsőséges szervezet közös vonása a mai Oroszország iránti feltétlen csodálat.

Itt azonban már erősen az állambiztonság határán járunk. Vajon az illetékes állami szervek ellenőrzésük alatt tartják a terepet?

Erről csak találgatni tudnék, ugyanis nincsenek meg a szükséges információim.

Mit kellene az államnak, illetve a társadalomnak tennie, hogy megállítsa a szélsőségesek erősödését? Tudunk egyáltalán tenni valamit?

Tudunk. Kérdés, hogy találunk-e erre elég pénzt, bátorságot és motivációt, s hogy a társadalom tudatosítja-e, hogy Kotlebáék parlamentbe kerülése nem a folyamat kicsúcsosodása, csupán a kezdete. Van körülbelül három évünk arra, hogy az állam tudatosítsa: vissza kell térnie annak a frusztrációnak az alapjaihoz, amely Kotlebát életre hívta. Ő ugyanis nem a probléma forrása, csupán a társadalmi frusztráció tükröződése. Kulcsfontosságú lesz a romák helyzetének kezelése, amely a szélsőségesek legfőbb vesszőparipája. Ennek a súlyos problémakörnek a rendszerszintű megoldása jelentősen meggyengítené a radikális erők agendáját. Persze elkerülhetetlen az oktatási rendszer reformja is úgy, hogy már az óvodai szinttől bevezessük a demokrácia és az emberi jogok iránti tiszteletet. A fegyveres erőknek létre kellene hozniuk egy olyan platformot, ahol az erre fogékony fiatalok „kitombolhatnák” magukat, ám az EU-hoz és a NATO-hoz lojális tisztek, nem pedig orosz karateoktatók vezetése alatt.

Az utóbbi évek egyik furcsa fejleménye, hogy a szélsőségesek retorikájából eltűnt a magyarellenesség. A jelek szerint Kotlebának is vannak magyar szavazói. Valóban „megbékéltek” velünk a szlovák radikálisok?

Ezeknek az irányzatoknak a lételeme az ellenségkeresés. Hogy ki az aktuális ellenség, az a helyzettől függően változik. Hosszú éveken keresztül a romák voltak az első helyen, de a magyarellenes retorika is hagyományosan erős volt. Egy időben ráadásul a magyarok vették át a főellenség helyét, amiben szerepet játszott a magyarországi szélsőségesek izmosodása. Ekkor reálisan fennállt a veszélye egy határon átnyúló konfliktusnak, igaz, néhány tucat egyén között, de így is nagy probléma lehetett volna belőle. Azóta a figyelem eltolódott az EU és a NATO, s ezáltal az USA irányába.

Mi történt?

Véleményem szerint abban kereshetjük a választ, hogy mind a szlovák, mind a magyar szélsőségesek Oroszországból kapnak folyamatos és szisztematikus támogatást. Nyilvánvalóan sosem fogják igazán szeretni egymást, de a helyzetet jól szemlélteti, hogy a Slovenská pospolitosť (Szlovák Testvériség) jelenlegi vezetője, Jakub Škrabák nemrégiben járt egy szélsőséges rendezvényen Magyarországon, ahol az egykori ellenség meghívására beszédet is mondott. Paradox módon tehát a szélsőségesek szintjén az oroszok elérték a szlovák–magyar konfliktus enyhülését, helyette közös főellenséggé előlépett a liberalizmus és a „feslett Nyugat”.

Mennyire lehet tartós ez a „barátság”?

Meggyőződésem, hogy nagyon időleges. A mostani helyzetet, amikor a Nyugat lett a közös ellenség, olyan anomáliának tekinthetjük, amelyet Oroszországból szítanak mesterségesen. A szlovák szélsőségeseknek – beleértve Kotlebát – továbbra is a „magyarkártya” a legtermészetesebb témájuk, mind történelmi okokból, mind pedig a fizikai közelség miatt, s csak idő kérdése, mikor térnek vissza hozzá.