Korszakváltás a katolikus egyházban?

MIKLÓSI PÉTER

Ferenc pápa a megválasztása óta sorra azt bizonyítja megnyilatkozásaival, hogy szerény és egyszerűbb egyházat akar. Gondolom, ez a jó hír. Az elgondolkodtató hír viszont, hogy ugyan Szlovákiában is új időket él meg a katolikus egyház, de ellenkező irányban s eleddig soha nem tapasztalt formában: a nagyszombati érsek, Róbert Bezák leváltása óta a Vatikánhoz korábban mindig hű szlovákiai katolikusok többsége annak keresi becsülettel a módját, hogy miként fejezze ki nemtetszését még XVI. Benedek pápa tavalyi döntésével szemben. Az új pápa, az argentin Jorge Mario Bergoglio, azaz I. Ferenc hivatali idejének első száz napja után, illetve Róbert Bezák leváltásának kereken első évfordulóján a Prágában végzett egyetemi tanulmányait 1990-ben lezáró Szentandrási Tibor filozófussal, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Politológiai és Európai Tanulmányok Tanszékének halk szavú oktatójával Galántán, a tanár úr lakásán beszélgetünk. A helyszín említése „csak” azért fontos, mert – akárcsak Assisi Szent Ferenc – mintha ő is értené a madarak nyelvét: egy papagáj szálldos körülöttünk, amely két éve beröppent az első emeleti lakásba, s azóta családtag lett...

Ferenc pápa már hivatalba lépésének másnapján világossá tette, hogy nem akar pusztán önmagáért és önmagának élő egyházat. Egyben leszögezte, hogy milyet akar: szegény egyházat a szegények számára. Ha ehhez a világi ember szemével hozzátesszük, hogy a katolikus egyház hosszú-hosszú századok óta bizony nem ilyen, beszélhetünk majd Bergoglio-stílusról?

Azt hiszem, megvan rá az esély. És a lehetőség is, hiszen az egyház a maga módján emberi közösség. Így olyan, amilyenek az emberek maguk. Noha Constantinus óta hatalmi egyházról beszélünk, a szociális egyháznak szintén megvannak a példamutató hagyományai. Ferenc pápa hatására, szerintem, a jövőben ez a tradíció fog fölerősödni.

De ez miként érhető el az elveiben megcsontosodott katolikus egyházban? Például a lengyel klérust rögvest fölzaklatta az új pápa szándéka, hangoztatván: a katolikus egyház nem a szegényeket istápoló civil szervezet, hanem az Evangéliumot hirdető és a híveket a megváltás felé vezető útra terelő intézmény. És a szlovák egyházi főméltóságok sem kiáltottak hozsannát lelkesültségükben, hanem inkább a mélységes hallgatás menedékét választották...

Reális esélye pusztán annak van, amit mi magunk megteremtünk. Még ha az egyház hatalmi intézmény is, ami többé-kevésbé eleve kizárja „szokásainak” teljes átalakulását. Ám mert emberek, hívő lények alkotják, a márciusban megválasztott új egyházfő személyében támogatást nyerve, a szándékból valóság lehet. Az érem másik oldalát tekintve viszont azt szintén látni kell, vajon a jelenkor kedvez-e a katolikus egyház ilyen irányú törekvéseinek? Mert mi, hívők és nem hívők is csak olyanok vagyunk, amilyenek: nem igazán szociális érzelműek. Tehát a „Bergoglio-stílus” megteremtéséhez főként a bennünk élő akadályokat kell leküzdeni.

Kétségkívül. Ugyanakkor a pápaságának kezdeti száz napja után közzétett közvélemény-kutatások szerint az egyszerű halandók 95 százaléka rokonszenvvel fogadta I. Ferenc törekvéseit, a Vatikánban tett első lépéseit. Innen okoskodva ez egy ritkán kínálkozó esély az újításra.

Igen. Bár sokszor maguk a hívők is inkább csak formálisan azok. Tetszetőseket mondanak, de a kor divatjaihoz alkalmazkodva nem aszerint cselekszenek. Sajnos, manapság konzumtársadalomban élünk. Másoktól várjuk a megoldásokat, a meglévő kezdeményezésekben nem veszünk részt. És ha a köznapi életben a hatalmi politika dominál, akkor valamilyen formában ez az egyháztól sem idegen.

Amennyiben számításba vesszük a katolikus egyháznak az utóbbi pár esztendőben kiszivárgott botrányköveit: a VatiLeakset, a vatikáni bank ügyleteit, XVI. Benedek személyi titkárának börtönbüntetéssel járó árulását, a cölibátust megsértő vagy a pedofil papok vétkét, illetve a nekik „falazó” egyházi méltóságok hallgatását, a Vatikán arculatvesztését és nem utolsósorban Bezák érsek indoklás nélküli elbocsátását, akkor modortalanság azt sejteni, hogy a Vatikánban napjainkban fülledt lehet a légkör?

Az ilyen hatalmi intézményben bizonyos értelemben mindig is fülledt a levegő. Mégis úgy vélem, hogy az egyházi vezetők közül sokan nem csupán hatalmi politikusok, hanem eleven valójukban hívő keresztények. Ezért segíteni fogják az új pápa által indítványozott változásokat, ha pedig azok elakadnának, akkor tovább küzdenek. És persze I. Ferenc is bizonyosan az őt támogató emberekkel fogja magát körülvenni.

Ön szerint most olyan szelek fújnak a Vatikánban, hogy Jorge Mario Bergoglio a katolikus egyház Gorbacsovja lehet?!

Találó a hasonlat, bár én azt remélem, hogy ő több lesz Gorbacsovnál. Mert Gorbacsov ugyan rokonszenves volt és politikusként a nyitottság szellemét is meghozta, de egy pápának nem kell okvetlenül politikusnak lennie. Őrá, a szónak a pásztori értelmében, inkább a vezető megjelölés illik. Gorbacsovban nem a keresztényi lelkület munkált, ő az átalakulással elsősorban a hatalmat akarta menteni. Egy pápának viszont ez utóbbira nincs szüksége, őneki a keresztényi szeretetre kellene vezetnie a hívőket.

Ám ha nem eléggé erélyes kézzel irányítja megújítási céljait, akkor az egyház konzervatív és egyéni hatalmukat őrző erői könnyen meghiúsíthatják törekvéseit.

Ha az új egyházfő teljes szívvel és keresztényi lelkülettel követi majd a saját maga által kitűzött célokat, akkor nem az a legfontosabb dilemma, hogy esetleg beletörik-e a bicskája, vagy sem. Az egyház belső változásainak előbb-utóbb okvetlenül meg kell történniük.

De hát pont Szlovákiában Bezák érsek sorsa a sokatmondó példája annak, hogy olykor hiába a keresztényi jóindulat, az őszinte intenció. Nemhogy a bicskája, neki a bozótvágó kése is beletörött...

Az érsek úr esetét sem tartanám lezártnak. Egyelőre „csak” megakadályozták, hogy idehaza továbbra is hasson, érvényesülhessen a bezáki szellem. Ha egyszer majd megérnek rá a körülmények, ő még visszahelyezhető lesz korábbi tisztségébe. És hogy leváltották, az egyelőre arról tanúskodik, miszerint mind a szlovákiai püspökök körében, mind a Vatikánban működnek az olyan ellenható erők, amelyek nem óhajtják a tényleges változásokat, akik nem akarják az egyház dolgainak áttekinthetőségét; akik a szó hagyományos értelmében nem egy tiszta, hanem hatalmi egyházat kívánnak fenntartani. Viszont I. Ferenc nem úgy áll egyházfői feladatához, hogy egy dicsőséges egyházat építsen, hanem a segítő egyház megerősítésén fáradozik.

Úgy tudni, az, egyetemes katolikusság 24-25 százaléka él Európában. Azon a földrészen, ahol az utóbbi években jelentősen csökkent a hívők száma. A Latin-Amerikából érkezett pápa megállíthatja ezt a folyamatot?

Az európai kultúrát annyira átitatta a kereszténység, hogy ez a csökkenés, szerintem, átmenetinek tekinthető. Más vallások – ha éppenséggel nem radikálisan fundamentalisták, vagy Isten- és hívőellenesek – szintén keresztény módon értelmeződnek, bizonyos szempontokból még az ateizmus is. Isten szeretete ugyanis főként nem hit, hanem az emberszeretet, a másik segítő szeretetének kérdése. Hogy átélem, átérzem mások gondjait. Az új pápa ezt hozta el a Vatikánba Latin-Amerikából, ahol jóval komolyabbak az ellentétek meg a napi gondok, mint Európában. Persze, a közelmúlt különböző botrányai szintén szerepet játszanak abban, hogy az emberek elfordulnak a katolikus egyháztól, noha a hitehagyás sem új keletű jelenség. Azzal függ össze, hogy az egyházat hatalmi intézménynek tartók nem áldozzák föl magukat másokért, hanem saját istenítésükön fáradoznak. Hogy megőrizzék hatalmukat, saját örömüket.

Van a katolikus egyházban annyi erő, hogy szembenézzen önmagával?

Ha ezt nem teszi meg, akkor lelki vezetés helyett még inkább egy hatalmi intézménnyé alakul.

A jezsuiták hagyományos konzervativizmusát aligha megtagadó I. Ferenc mivel nyerheti el a szabadabban gondolkodó fiatalok bizalmát?

Példát kell mutatnia. Az egyszerűségével, közvetlenségével, segítőkészségével. Azzal, hogy nem tér ki az olyan problémák elől, mint akár az egyházon belüli korrupció. Hogy nemcsak szájára veszi Krisztus nevét, hanem az ő szellemében példát is mutat. Ebből a szempontból a jezsuitizmus inkább előny Ferenc pápánál, hiszen a hangsúlyt a szolgálatra helyező jezsuiták a fontos dolgokban sokszor voltak a haladás ösztönzői, a körülményekre is odafigyelő, józan előremozdítói.

Az iménti kérdés azért is indokolt lehet, mert a 2012 nyarán elhunyt Carlo Maria Martini bíboros – a Vatikán egyik központi alakja – röviddel a halála előtt úgy nyilatkozott, hogy az egyház kétszáz évvel van lemaradva a korszerű világgal szemben...

Nem tudom, belemenjünk-e, hogy mennyivel van vagy nincs elmaradva. De ténynek tény, hogy sokszor nem reagált helyesen, nem adott megfelelő válaszokat a társadalmi kihívásokra.

Három-négy hónap távlatából miként vélekedik XVI. Benedek lemondásáról? Zokszó nélkül kell elfogadnunk a magas életkorára való hivatkozást, vagy ha nem, hát mi lehetett példátlan lépésének igazi oka?

Valószínűleg döntésében közrejátszott az egészségi állapota, bár azt a különböző nyomasztó gondok és az ebből eredő lelkiállapot is befolyásolja. Nyilván már nem érezte magában azt a szükséges erőt, amellyel képes lett volna megoldani egyházának egyre tornyosuló problémáit. És talán azt is belátta, hogy napjainkban már kevés pusztán folytatni II. János Pál pápa útját, és ehelyett a problémák kezelésében nyitni kell a világ felé.

Ha már a nyitás igénye jött szóba: Európa szívében miért tűnik annyira önmagába temetkezőnek a szlovák katolikus egyház? Hat-hét évtized múltán sem nézett még szembe önnönmagával, akár a Tiso-rezsimben játszott szerepével, akár a kommunista ŠtB-vel együttműködőkről, hallani sem akar Ján Sokol érsek viselt dolgairól...

Erre van egy válaszom, persze, ami csak egy a sok közül. Nos, énszerintem azért képtelen nyitni, őszintébbnek lenni önmagához, mert a szlovák társadalomhoz és közélethez hasonlóan, elvként a hazai katolikus egyház is a sértetlen hatalomőrzésen alapul. Az igazság felfedése helyett nem szabad, nem engedi másként értelmezni a dolgokat, csupán úgy, ahogy azt az államhatalmi meggyőződés érdeke kívánja. A hétköznapok célja így a már kivívott, megszerzett pozíciók őrzése. Aki pedig ezt a szemléletmódot kétségbe vonhatná, azt kizárják, félreállítják. A politika is részben azon élősködik, hogy lényegében a tisói tradíció teremtette meg a független Szlovákiát. Ezen a ponton találkozik a kommunista ideológia és az egyházi hagyomány állameszménye. Egyszerűen nem lehet kétségbe vonni azokat a dolgokat, amelyek itt kőbe vésettek, megcsontosodtak.

Filozófusként egyvalamiről még mindenképp kikérném a véleményét: elképzelhető, hogy a katedra, a műtőasztal és sok más egyéb után az oltárt is meghódítják a nők? Jézus nyitott volt a tanait követő nőkkel szemben!

A protestantizmusban ez már bevett gyakorlat. Gondolom, a katolikus egyházban azonban erre nem fog egyhamar sor kerülni; bár egyszer ebben a kérdésben is lépni kell majd. Elvégre a nők, szemben a férfiakkal, sokkal inkább a szeretet, a törődés fenntartói, megtestesítői.

Ön miért keresi embertársaiban a szeretetet?

Mert bennük van, az én feladatom megtalálni azt. Istenben is az van, amit belevetítek. Jó, hogy Isten fizikailag nincs itt; hogy Isten nem mi vagyunk. Hanem van fölöttünk valaki, aki több és meghalad bennünket.

Tanár úr, ha lehetek igazán személyes, akkor úgy sejtem, hogy Ön gyakorló hívő!

Én nem tartom magam annak. Inkább azt mondanám, hogy gyakorló templomba járó vagyok. És egy kereső lélek. Nem, nem vagyok hívő, de mindenekelőtt jó keresztény szeretnék lenni. A szónak keresztyéni értelmében is.