Kocsmakaland

Örülök a félhomálynak, mert így csak sejtenem kell a szürke, „gőzömsincsmilyen” kockás terítő mocskát. Leülök az egyik asztalhoz. A pult mögött senki, türelmesen várok hát. Nem vagyok az a fajta, aki rögvest ideges kopogtatásba kezd az asztalon, vagy a kelleténél hangosabban köszörüli a torkát figyelemfelkeltés gyanánt. Inkább megpróbálom kifürkészni az éjszakát, ennek érdekében mértani pontosságú kukucskálót kerekítek a párás ablaküvegre. Majd kibámulok, és közben elméláznék az élet értelmén, ha agyam nem lenne súlytalan, kongó, vaksötét, semmilyen. Következésképpen nem erőlködöm, gondolatok nélkül meredek a semmibe, miközben testem minden millimétere szivacsként szívja magába a szellőzetlen odú zsíros, füstös bűzét. Aztán csodák-csodájára az egyik sötét sarokból előbukkan egy testes nő. Dagadó karján kötényféle feszül, ingujja könyökéig felgyűrve, a kevéske haját feljavítani hivatott festéket finom, letapadt kosz konzerválja. Szája sarkában félig elszívott cigaretta billeg. Megáll fölöttem, hamu hullik az asztalon pihenő kezemre. Csak egy pillanatig éget, majd szétporlad.

- Mit kér? – kérdezi reszelős hangján a csapszék amazonja, miközben hihetetlen érzékkel egyensúlyozza ajkai között a csikket.

Étvágyam már rég elhagyott, de kellene valami, ami átmelegít, szétéget, megsemmisít.

– Pálinka van? – tudakolom óvatosan, mert nem vagyok biztos benne, hogy épp egy ilyen helyen kellene megkockáztatnom a roszszullét lehetőségét.

– Nocsak? Komolyan gondolja? – firtatja a nőszemély, mint afféle vérbeli, „ismerem én a maga fajtáját” kocsmáros.

– Hozza! – nyögöm alig hallhatóan, ám hangom mégis túl határozottan cseng.

Csörömpölés a pult mögött, gúnyos pillantások felém, majd koppan a flaska asztalomon. Jóllehet, mázsás sziklává kövesedett szokásaim egyikétől kell rögvest megszabadulnom, bámulatos nagyvonalúsággal megteszem: úgy döntök, inkább nem vizsgálom meg az üveg feltehetőleg kétes tisztaságát, ehelyett halk mormolással újfent hálámat fejezem ki a tapintatos félhomálynak. Gyorsan megragadom a poharat, majd fékezve a lendületet, veszek egy nagy lélegzetet, és ízlelgetés nélkül leöntöm torkomon az alkoholt. Fordul kettőt, mire végre megállapodik a gyomromban. Jó! Még egy adag, könnyedén. Hallom, hogy nyílik az ajtó. Odafordulok, igaz közben felrémlik bennem: úgy sem látok semmit, így hát visszaigazítom magam a székre. Bár mozdulataim kissé elnagyoltak, mégis sikeresen újratöltök. Hátam mögött beszélgetés zaja, amely a fülemet meg-megüti, ám értelmemre nincs különösebb hatással. Amúgy, helyes kis léggömböket látok magam előtt, a beavatottak áhítatával üdvözülten számolgatom őket. Mi is jön a hat után? Hat... Héét! Óracsörgés. Lapzárta! Jó ég! Hogy fogom beadagolni a szerkesztőnek, hogy életemben sem először, sem utoljára, azaz végül is egyáltalán nem volt bátorságom berúgni a kocsmavizit fedőnevet viselő akció keretében. Na bumm! Legfeljebb elkönyvel majd, mint a szakmai tapasztalatok sorát bővíteni nem akaró, de garantáltan tisztafejű kolleginát. Oké! De honnan ez az aprócska égésnyom a kézfejemen?