Kisvárda huszadszor

JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

S van, aki a megnyitóra időzíti hőzöngését, és mindent elítél, ami magyarországi, mondván, hogy a szakma az anyaországban haldoklik, s ezért az ő színháza, amely világszínvonalú, nem hajlandó a poros Kisvárdára jönni. S színháza egyedüli társulatként nem is jön.

Első élmény – a bejárati ajtóban megállít a kassai Thália egyik színésze. A múltkor megjelent recenziód első mondatáért fizetek egy sört – mondja. De mielőtt teljesítené az ígéretét, eltűnik a sarkon. Az interneten előkeresem a cikket. A sört a mai napig nem kaptam meg.

A fesztiválon a vajdaságiak uralják a terepet. Ők már úgy alakítják az otthoni műsorrendet, hogy ez a tíz nap Kisvárdáé. Igaz, van is mit megmutatniuk. A kilencvenes évek elején Vajdaságban a színház szinte megszűnt létezni. A színészek a háború elől az anyaországba menekültek. De később létrehozták Újvidéken a színiakadémiát. Az, amit ez alatt az évtized alatt elértek, több mint csodálatos. De a színvonal mellett a csodálandó az a hihetetlen összetartozás, amely kialakult köztük. Voltak, akik szerencsét próbáltak már Magyarországon, de ők is itt vannak, s teszik a dolgukat. Bernarda Alba háza, Rocky Horror Show, Szomorú vasárnap, A Pál utcai fiúk, Urbi et orbi – a fesztivál gyöngyszemei.

A Pál utcai fiúkat kis híján elmossa a zivatar, egy idő után, ahogy felerősödik az eső, már semmit nem érteni a szövegből, aztán a rendező leállítja a játékot. Pedig már a grund sorsát eldöntő csata következne. Félórás szünet után folytatják. A Nemecsek Ernőt játszó tüneményes Béres Márta mondja másnap, annyira szerették az előadást, hogy akkor is befejezték volna, ha hajnalig kellett volna várni, s a nézők mind egy szálig elmentek volna. Az előadás a Tanyaszínház bemutatója volt, s tavaly nyáron egy kistraktor húzta pótkocsin járták vele végig a Vajdaságot. Életem két legszebb hónapja volt – teszi még hozzá a már említett színésznő.

Ugyancsak fiatalok uralják a beregszászi társulatot is; a Liliomfi előadása, amelyik azt a vándorszínészi létet mutatja meg, amit ők is élnek már lassan két évtizede, varázslatos örömjáték. S mennyi játékos ötlet van a Háztűznézőben is. Ők is sokat mesélhetnének a vándorszínészi létről, de nem beszélnek, inkább járják a világot, s játszanak, csűrben, romtemplom árnyékában, fűtetlen kultúrházakban. Ahogy a kolozsvári és a marosvásárhelyi színművészetisek is itt vannak szinte mind egy szálig. Bemutatkoznak vizsgaelőadásaikkal, részt vesznek Sáry László workshopján, s Puskás Zoltán rendezésében egy alkalmi színdarabot is elénk varázsolnak. Felvidéki egy sincs köztük.

Nálunk ugyanis nincs magyar nyelvű színészképzés. Hiába jött létre Komáromban a magyar nyelvű egyetem, erre a karra mintha nem lett volna igény. Akik pedig Pozsonyban végeznek, s jól bírják a szlovák nyelvet, többnyire meg is találják a számításaikat. De nem Komáromban és Kassán. Ez utóbbi helyen már főiskolát végzett színészt csak elvétve találni, de ki az, aki ha valamit is ad magára, haknizni akarna huszonéves korában. Komáromban még akadnak fiatal tehetségek, s az ő lelkesedésüket ötvözte Bezerédi Zoltán a tapasztaltabbak rutinjával és mesterségbeli tudásával A borban. Megrendítően szép a generációk együttjátszása. De Bezerédi nem is nyári haknira vállalkozott.

Sokan vitatkoznak arról, hogy Kisvárda alkalmas-e egy ilyen fesztivál lebonyolítására, hiszen még alkalmas színházi tere sincs. Ez utóbbit főleg bukott előadások alkotói szajkózzák. Más kérdés, hogy el kell-e hozni minden határon túli társulatot a színvonal rovására. Tanulni persze lehet, főleg ha olyan szakemberek mondanak róluk véleményt, mint Ascher Tamás, Nánay István, Eszenyi Enikő, Zsámbéki Gábor vagy Alföldi Róbert. A vajdaságiak, akik egész nap játszanak, workshopoznak, még arra is találnak időt, hogy délelőtt meghallgassák, mit mondanak a másik előadásairól. Ahogy végig itt ül Pinczés István is, mert szeretne inspirálódni. A kassaiak a saját szakmai megbeszélésükről is hiányoznak. Ebben az előadásban senkinek se hiszek el semmit – mondja Nánay A Janikáról. Igaz, a társulat nem is kíváncsi a véleményére.

Az idei fesztivál egyik életműdíjasa Varsányi Mari. „V. M. telefonált. Kérdezett. Magyarázatot kért. Számon kért. Felelősségre vont. Beszélt a szerepről. Szólt a méltánytalanságról, amely a kritikámban érte. S én ezt nem tudtam mire vélni. Egy-egy színész elmarasztaló bírálataim után legfeljebb nem fogadta a köszönésemet, de köptek már jóízűen a lábam elé is, nem kevesebb élvezettel szórták fejemre cigaretta hamuját. De V. M. csak telefonált” – írta róla a kilencvenes években Dusza István. Varsányi Mari velem is leáll a tikkasztó kisvárdai hőségben, s hosszasan beszélgetünk színházról, de családról is. Innen jut eszembe, Kisvárdán azon a helyen, ahol még a vadállat is a legvédtelenebb, összefutok a komáromi színház igazgatójával. Most mi lesz? – fut át az agyamon. T. T. végtelenül előzékeny. Később is összefutunk, de akkor már nem ismerjük meg egymást.

Obszcenitás, meztelenkedés – ez a határon túli színházak repertoárjából sem hiányozhat. Van, amikor elfogadom, van, amikor gyönyörködtet, de többnyire fölöslegesnek és erőltetettnek tartom. Hogy a színház csak tükrözi a valóságot?

Zsúfolt ház a díjkiosztó gálaműsoron. Cserhalmi, Kulka, Básti és Udvaros énekli Dés–Bereményi (Nemes) dalait. Szinte mindegyik dal egy önálló történet. A mellettem ülő nagyváradi kolléganő véresre tapsolja a tenyerét, könnyeit törölgeti, kassai kollégám felháborodottan hakniról beszél. Én viszont nagyon sok ilyen haknit szeretnék még látni. Akár Kassán is.