Kinek a Hodžája?

Hodža-könyvet ma kiadni akkor van értelme, ha az megnyugtatóan tisztázza az államférfiról újabban kialakult ,,legnagyobb szlovák politikus” képet. Világosabb, ugyanakkor árnyaltabb Hodža-portréra természetesen elsősorban a szlovák társadalomnak van szüksége — de nem árt nekünk se. Sőt lehetséges, hogy esetében a magyar szempontú megközelítések (értve ez alatt Hodža minden irányú magyar recepcióját 1918 óta) segítséget tudnak nyújtani ahhoz, hogy a kétségtelenül tehetséges filozófus-politikus végre megtalálja helyét a higgadt szlovák történelmi tudatban. Ezért is volt okos lépés a Kalligram részéről 1997-ben előbb szlovákul, s most magyarul is megjelentetni Milan Hodža Szövetség Közép-Európában című politikai visszaemlékezéseit.

Pusztán gyakorlati szempontból persze a Szövetség Közép-Európában teljesen haszontalan mű. Hodža számos téves és naiv megállapítását egyrészt a történelemben mindig kötelező forráskritika, másrészt az 1945 után bekövetkezett helyzet, különösen az európai integráció jelenlegi történései teszik hiteltelenné. Londoni emigrációjában Hodža nemcsak Közép-Európa 1941 után várható jövőjét mérte föl minden tekintetben rosszul, hanem a már megélt időszakot is, holott egy közép-európai ország hosszú ideig szolgáló felelős politikusaként legalább saját jelenjével tisztában kellett volna lennie. Értelmezésében a közép-európai államszövetség stratégiai alapja a nagyhatalmaktól való megszüntethetetlen függés, ideológiai közös nevezője pedig a szomszédos nagyhatalmak elleni kényszerű védekezés — más szóval a kis nemzetek csakis a nagyok érdekhálójának determináltjai lehetnek. Hodža egyéb tekintetben sem az egyes országok szabad és gazdaságilag eredményes kooperációja végett képzelte el a föderációt, pedig a mai EU éppen ezt testesíti meg: sok kis egység (ország, országrész, régió) sokszínű kvázi konföderációját, amelyet szinte kizárólag gazdasági érdekek tartanak össze.

A hazájától távol előadásokat tartó és politikai háttéranyagokat író Milan Hodža tévedésire csak részben lehet racionális magyarázatokat találni. Tény, hogy írásának első megjelenésekor (a Federation in Central Europe-ot 1942-ben adták ki angolul) Hodža sok mindent nem sejthetett Európa háború utáni fejleményeiből. Mégis érthetetlen, miért vett be Közép-Európa-víziójába olyan elemeket, amelyeket 1938-at követően — fölvértezve fasizmus, revizionizmus, appeasement stb. tapasztalataival — igazi reálpolitikus nem mert volna megkockáztatni. Föderalizációs eszméje a kis és közepes szláv népek összefogásán alapul, abból a teljesen hamis tételből kiindulva, hogy ,,az önkéntes együttműködés ezen országok népe között már erősen gyökeret vert sok ember gondolkodásmódjában és érzelmeiben”. Hodža abszolút figyelmen kívül hagyta a modern nacionalizmusok agresszív működési mechanizmusát (saját hazájának megalakulásakor ,,demokratikus nacionalizmusról” beszél), valamint azt, hogy a Nyugat a történelem során mindig csak akkor és azért szorgalmazta a térség egyesülési folyamatait, hogy csökkentse saját felelősségét Közép-Európa iránt. Ennek megállapításához nem kellett megérni 1945-öt, csupán némi történelmi szintézis képessége szükségeltetett.

A hatásos szónok és jó tollú Hodža szövegein a stilisztikai elemzés pontosan kimutatja egyrészt a politikai demagógia és pamfletzsurnalizmus stílusjegyeit, másrészt elfogultságát a magyarok iránt; mint minden tömegpolitikus, ő is kész volt fölhasználni bármilyen érvet, akár egymással össze nem férőket is, hogy célközönségét hatás alatt tartsa. ĺgy kerül ha nem is egy lapra, de közös fejezetbe a közép-európai economie dirigée Maynard Keynes módra, a vagyoni viszonyok új leosztása # la F. D. Roosevelt, eszmefuttatások a liberalizmus hiányosságairól, már-már szovjet típusú osztályharcos szempontok jog nélküli tömegekről, kultúrák jó szándékú egymásra hatásába vetett jámbor hit és így tovább. Tévedései természetesen nem indokolják, hogy összes politikai gondolatát sutba dobjuk. Számos ponton éppenséggel originális gondolkodó áll előttünk, aki újfajta nemzetszemléletével tényleg a korszak egyik nagy formátumú politikusa. Az európai agrárium helyzetével (az ő szóhasználatában ,,agrárdemokrácia”) kapcsolatos programja valóban életszerű — azt viszont Hodža-előismeret nélküli olvasói nem tudhatják, hogy agrárpolitikája tulajdonképpen magyar örökség: Hodža még kicsi gyerek volt, amikor 1879-ben (az övéhez nagyon hasonló) erőteljes agrárius szervezkedés indult gróf Károlyi Sándor és Dessewffy Aurél kezdeményezésében.

Hodža sajátos politikai nézeteit, tévedéseit, de ugyanakkor szellemes, ésszerű érveit is cáfolni, pontosítani vagy megerősíteni csak egy másik könyv tudná. A mű alkalmas is, méltó is lenne rá. Történelmi tévedései azonban határozott korrekcióra szorulnak. Sajnos, Hodža a szlovák—magyar viszály legrosszabb hagyományait folytatta, sztereotip képet ismételgetve az elmaradott magyar dzsentriről, tendenciózus álhistorikusi megállapításokat téve a huszita mozgalomról mint a csehszlovák demokrácia fejlődésének útján tett lényeges lépésről, a parasztoknak kedvező Hunyadi Mátyásról, továbbá arról, hogy a 17. században Szlovákia 36 nyomdájában ,,nemcsak csehszlovák és latin, hanem magyar és német nyelven is adtak ki műveket”, a magyar csendőrség ,,undorító atrocitásairól, gyilkosságairól és akasztásairól”, nemes egyszerűséggel magyarnak nevezve Tukát, Tisót és az egész — magyar támogatással fennálló — hazaáruló szlovák rezsimet. Folytatja a romantikus szláv történelemírás nem egyforma mércével mérő magyarfóbiáját is, ti. hogy rendszer és rendszer, hatalom és hatalom, eszköz és eszköz között különbség van, ha magyar versus nem magyar rendszerről, hatalomról és politikai eszközről van szó. Egy ilyen gyöngyszem az a megállapítása, hogy ,,egészében véve a közép-európai demokráciákat, Magyarországot kivéve, a nemzeti hovatartozás érzése erősíti, és nacionalizmusuk demokratikus elvek mentén fokozódik”, ugyanott viszont ,,alapvetően demokratikus népeknek” nevezve a szlovákokat és cseheket. Amikor Hodža ezeket írta, háború zajlott, de az sem menti verbális sovinizmusát.

Nem mintha időnként nem lenne igaza, pl. a kiegyezés utáni Magyarország merev politikai elitje felé tett kritikai megjegyzéseiben. Ha valamely szlovák politikus szellemi hagyatéka alkalmas a modern szlovák nemzettudat fejlesztésére, akkor Hodžáé igazán az. S ha véleménye, iratai később (azaz mostantól) történelmi referenciául szolgálnak, és ugyanúgy fognak rájuk hivatkozni, mint mi Kossuthra vagy Deákra, nem maradhatnak említés nélkül elfogultságából eredő történelmi ,,tévedései”. A forráskiadványt jegyzetekkel ellátó egyik történész, Simon Attila (feltételezhetően ő) nagyon helyesen állapítja meg, hogy pl. 1848-cal kapcsolatos megállapításai szöges ellentétben állnak a történettudomány ismereteivel. Hodža érveivel nem szükséges szembeszállni, bizonyos tárgyi pontatlanságokat viszont szükséges lett volna korrigálni. Károlyi Mihály vezetésével nem ,,a Magyar Tanácsköztársaságot” kiáltották ki (114.), hanem a Magyar Nemzeti Tanács határozata értelmében Magyarország független népköztársasággá alakult (1918. november 16-án); javítani kellett volna a 116. oldalon a téves dátumot (,,1908. november vége felé,”); jegyzetelni kellett volna a ,,Beneš mint szlovák külügyminiszter” (123.) kitételt; táblázat feltüntetésével helyre kellett volna tenni az Osztrák—Magyar Monarchia népeinek írni-olvasni tudására (79.) vonatkozó hibás adatokat stb.

Nagyon örülök, hogy a rendszerváltozást követő kiadói tendenciák részeként egy újabb izgalmas forráskiadvánnyal gazdagodtunk. Hodža összességében elvi politikus volt, akinek írásaiban, nyilatkozataiban az első szótól az utolsóig méltánylandó a nyílt felelősségvállalás: ha nem rögzítette volna az utókor számára Közép-Európa általa elképzelt integrációjának menetét, ma nem tudnánk, milyen hatalmasakat tévedett. Ez a könyv legnagyobb tanulsága.

Dr. Vajda Barnabás