Ki süketült meg? – avagy: Kívül a reális történeti időn...

Mihályi Molnár László fent olvasható írását – melyet szerkesztőségünk címére küldött levele szerint „csorbítatlan” közlésre szánt – a következő felcímmel látta el: „Tudós Hushegyi Gábornak a Gondolatban augusztus 4-én megjelent irományára”. Sajnos, a címnek ezt a részét technikai okokból (rövidsége miatt) nem állt módomban az eredeti helyén hagyni, pedig szívem szerint otthagytam volna. Szerkesztőként is igyekszem ugyanis nem elfelejteni, amit szerzőként néha magam is érzékelek: sokszor egy apró beavatkozás is elég ahhoz, hogy a szöveg más árnyalatot kapjon.

Mindazonáltal úgy vélem, Mihályi Molnár László vitairata olyan írásmű, amely még jóval jelentősebb csorbák ejtése révén sem hagyná magát árnyalni. Annyira árnyalatok nélküli ugyanis. Olyan, mint egy fekete lyuk – elnyel mindent: jóhiszemű megértési szándékot, empátiát, elemi logikát, reagálási kedvet. Elolvasása után olyan érzése támad az embernek, hogy nem érdemes írni. Hogy itt aztán minden hiábavaló…

Másrészt viszont önmagáért beszél – még akkor is, ha nem önmaga érdekében. Vagy éppen emiatt. Egy „politológiai tanulmányt” védelmez egy „irománnyal” szemben. A „politológiai tanulmány” egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján hangzott el. Hogy mi köze a politológiának a képzőművészethez, nem tudhatni, különösen akkor nem, ha a politológiai okfejtés egy aktív politikus előadásában emelkedik a tanulmány rangjára. Ráadásul az alább idézett szövegrészek egyértelműen arra utalnak: a „tanulmány” szerzője szerint a politikatudománynak kutya kötelessége, hogy útmutatást adjon a művészi alkotás hitelességét és a művész feladatát illetően.

A hitelesség kérdésében Duray Miklós például így fogalmaz: „A művészi alkotás és a hitelesség kapcsolatáról méltán elfogadhatjuk azt a mércét, hogy a határ ott van, ahonnan még felismerhetők Michelangelo freskóinak nyomai. Ami ezen kívül esik, annak megkérdőjeleződik az értéke és hitelessége.”

A kötelesség lényegét pedig ekként foglalja össze: „A művész évezredes feladata a környezetünk és a megélt valóság lényegének hiteles ábrázolása. Ez elől nincs menekvés. Ha mégis van, az bujkálás vagy hazudozás.”

Lássuk be, polgári demokráciákban se politológusok, se politikusok nem szoktak ilyen útmutatásokat megfogalmazni, de ha még erre vetemednének is, szinte elképzelhetetlen, hogy országukban lenne akár csak egyetlen kiállítóhely is, amelynek valamely kiállítás-megnyitójára meghívnák őket, hogy politikai megrendelésüket ünnepélyes keretek között adják elő a kissé megszeppent, de azért nagy megtiszteltetést érző, hálás és csillogó szemmel, hevesen bólogató alkotóművészek koszorújában. És ha létezett ember, aki ezt a legkevésbé sem lett volna képes elképzelni, az éppen Márai Sándor volt.

Ezért hát, ha egy politikus ilyen kitételekkel tűzdelt politológiai tanulmányt olvas fel egy képzőművészeti tárlat megnyitóján, a kommentátor – akármilyen „művészetelméleti megfogalmazásba csomagolt féligazság”-okkal próbál is „lavírozni” – végül is egyszerűen nem tehet mást, mint hogy politikusunkat „a kommunista és fasiszta ideológusokkal rokonítja”. Legalábbis itt, a 21. századi Európában.

Egyébként valószínűleg nem véletlen, hogy az első kellemetlen reakció Erdélyből jött Duray beszédére. Ott még elevenebben él az efféle szigorúan számon kérő politikusi intelmek és az árulózás, kiközösítés emléke. A „Kárpátok Géniuszának” művészetpolitikai megnyilatkozásai ugyanis egészen ’89 végéig a proletárdiktatúra aranykorát idézték.

Én különben inkább Hushegyi Gáborral értek egyet abban, hogy „a Zsdanov–Duray párhuzam kissé talán erős, ennél árnyaltabb képet adhat a Zdeněk Nejedlý és Ladislav Štoll nevével fémjelzett, »gottwaldi út«-ként ismerté vált, »k lidu blíž, k lidu níž« jelmondatú művészetpolitika egybevetése Duray elképzeléseivel.” Hiszen mostani szerencsétlen megfogalmazása ellenére tudjuk, nem akar ő rosszat, csupán a művészet agitatív erejét szeretné kihasználni a jó ügy érdekében. Ehhez pedig az kell, hogy a művészek „Michelangelo freskóinak” ihletésében és színvonalán ábrázolják „a megélt valóság lényegét”, és az egyszerű jó magyar emberek számára is érthető módon fessék és szoborják meg a nemzeti kisebbséget ért felháborító diszkriminációkat, a szülőföldön-számkivetettség életérzését vagy éppen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás gyalázatos végeredményét. Egyszóval, hogy legyenek hitelesek. A legkevésbé sem akarja ő a művészi szabadságot korlátozni, csak arra kéri a tisztelt piktorokat, hagyjanak fel végre kisded kozmopolita játékaikkal, lépjenek túl a közösség számára terméketlen szubjektív megközelítésmódon, és vegyék ki részüket a megmaradásért folytatott könyörtelen küzdelemből.

Nem állítom, hogy az igény nem jogos, Duray Miklós szavazótábora minden bizonnyal mély, a legrafináltabb szexuális gyönyörérzethez hasonló katarzist él át a budapesti Ernst Múzeum Közös tér című kiállításának némely, az igaz művészet michelangelói szféráiba röptető műtárgyának megtekintésekor. Csak az az aprócska gond merül fel ezzel kapcsolatban, hogy ők már amúgy is meg vannak győzve. Mi értelme őket agitálni? A többiek: a magas művészet iránt közömbös tömegek és a kozmopolita befolyásoltság alatt állók pedig az istennek se akarnak beállni a szebb napokat is megélt budapesti intézmény előtt kígyózó sorokba. A fene se tudja, mit segíthet itt a szigorú számonkérés vagy az árulózás, hiszen ezek vagy nem is olvasnak, vagy olvasás közben nagyokat böfögve röhögnek az egészen. (Pedig hát ők tudják a legjobban, hogy nem is annyira nevetséges ez. De nem ám!) Ah, de mi gondja ilyesmivel egy elkötelezett nemzetegyesítőnek: vesszen a férgese!

Szóval: nehéz ügy. Igaz ügy, de nehéz. Könnyű kiadni az ukázt, de roppant nehéz megvalósítani. Mert hát mitévő legyen az a szegény, magát művésznek nevező „söpredék”, ha ő a számon kért valóságot kissé másképp éli meg? Miként áldozzon „hiteles” művészettel a megmaradás oltárán, ha mondjuk az emberi élet és halál, a szerelem, a szociális gondok vagy korunk emberének a feldolgozhatatlan tempójú fejlődésből eredő pszichés anomáliái és a kozmikus létezés bagatell kérdései jobban foglalkoztatják? Bizony, az ilyen ferde tudatú, elfajzott személyiség, még ha akarna, akkor se tud megfelelni Duraynak és Mihályi Molnárnak – no meg a megmaradás lázában kígyózó tömegeknek, akiket képviselnek.

És akkor most térjünk rá az idézett véleményekre. Elöljáróban talán szögezzük le: kiforrott demokráciákban a véleménynyilvánítás szabadsága mindaddig korlátlan, amíg a megfogalmazás nem sérti mások szabadságjogait, és a véleménynyilvánító nem gázol konkrét, identifikálható személyek vagy pontosan körbehatárolható társadalmi csoportok becsületébe. Mihályi Molnár László Hamvas- és Márai-idézetei nem lépik át ezt a küszöböt, tehát – eltekintve attól, hogy egyetértünk-e tartalmukkal – nem szabad elvitatnunk létjogukat. Kissé más a helyzet azonban Duray Miklós „politológiai tanulmány”-ával: ő ugyanis egyértelműen azokra a szlovákiai magyar művészekre utal, akik lemondták a politikai prekoncepcióra épülő kiállításon való részvételt. Ha munkáik ott lennének a kiállításon, Duray egészen biztosan nem használta volna rájuk vonatkoztathatóan a mélyen dehonesztáló „zsarolás” és „áruló” szavakat.

Ezzel kapcsolatban – és a Mihályi Molnár által a Kassai őrjáratból idézettek árnyalása végett – álljon itt egy Márai-citátum: „Ma bűn, ha egy ember azt meri mondani, hogy csak ember, tehát pártatlan. »Legyél pártos!« – olvastam minap egy fiatal kommunista költő versében a türelmetlen követelést; s elítél mindenkit, aki pártatlan szeretne lenni. Én magyar és keresztény vagyok, de elsőbbrendűen vagyok ember, s ha emberi voltom és hitem rovására követelnék (...), hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt.” (Ami a Naplóból kimaradt 1945–1946. Vörösváry Co. Ltd. Toronto, 1991)

A Hamvas Béla-idézettel sokkal könnyebb a dolgom. Ha ugyanis valaki végigolvassa a Titkos jegyzőkönyv című, lenyűgöző esszét (Vigilia, 1987), láthatja, a kiragadott részlet éppen ellenkező értelemben ágyazódik be a szövegegészbe. Fura is lenne, ha éppen az a Hamvas mondana egyes szám első személyben ilyeneket, aki – feleségével, Kemény Katalinnal közösen – megírta a „Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon” című könyvet (első kiadás: Misztótfalusi, 1947), amely – Tüskés Tibor szavaival – „élesen megoszló visszhangot váltott ki a korabeli ideológiai és szellemi életben” és „beletartozott a modern magyar művészet ama felszabaduló folyamatába, amely 1945 után végre levetette magáról a konzervatív megbélyegzések nyomait.”

Végezetül – mintegy a föntiek konklúziójaként – ebből a könyvből idézek: „A lekésett és visszamaradt tudatok, amelyek a múlt valamely töredékébe ragadtak, természetesen a történeti időt nem tudják késleltetni. Az idő halad tovább akkor is, ha senki se tudja követni. Az egyes ember számára azonban a késés egy ponton katasztrofálissá lehet. Miért? Mert alig képzelhető el nagyobb katasztrófa, mint ha valaki a reális történeti időn kívül él. Akkor ugyanis üres és hazug világban él, amelyben semminek sem az az értelme már, amit látni és megállapítani vél…”