Ki a felelős a siralmas nyelvhasználati helyzetért?

Gyakran felmerülő érv, hogy talán elsősorban maguk a szlovákiai magyarok a hibásak, mert a törvény által nyújtott nyelvhasználati jogaikkal sem élnek. Fölösleges is tehát a nyelvhasználati szabályozás javítása, ha úgysincs rá társadalmi igény. Én nem osztom ezt az álláspontot, illetve nem ilyen kategorikusan.
A hazai törvényi szabályozásról elmondható, hogy tételes jogként idáig alig volt hatása a nyelvhasználatra. A magyar és más kisebbségi nyelveket spontán használják a hivatalokban, az elmúlt évtizedek során kialakult gyakorlat szerint. Ahol sok a magyar és sok a magyar hivatalnok, ott bizonyos körben használják, ahol kevés, ott nem. Ebből a szempontból az államnyelvtörvény elfogadásasemjelentett súlyos visszalépést, az abban foglalt megszorítások ugyanis a gyakorlatban már előtte is megvalósultak - már nem volt hová bővíteni a szlovák nyelv hivatali használatának mértékét. Ahol pedig lett volna, ott az államnyelvtörvény végrehajtását sem vették komolyan, egy-két kellemetlen esetet leszámítva. Sokkal fontosabb a törvény pszichológiai hatása, amely elbizonytalanította a kisebbségi nyelvhasználókat, amire a magyar nyelv használatának spontán korlátozása volt a válasz.
Erre a helyzetre nem lehet adekvát válaszként értékelni az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvényt. A szabályozás elsősorban átláthatatlan. Kisebbségi nyelvhasználó (és minimum a téma jogász szakértője) legyen a talpán, aki a patikamérlegen kimért kompromisszumok és a két törvény homályos, sokszor egymásnak ellentmondó megfogalmazásai között el tud igazodni, és meg tudja állapítani, hol is van joga nyelvét használni, és ebből mely fórumokon tudna érvényt is szerezni a gyakorlatban egyébként nem érvényesülő „jogának“. Ezen csak tovább ront a szabályozás gyakori változásával okozott jogbizonytalanság is, hiszen amire jogunk van ma, nem biztos, hogy a következő Fico-kormány alatt is jogunk lesz.
Még súlyosabb probléma a szabályozás széttöredezettsége. A kisebbségi nyelvek használata jóval szűkebb körben és kisebb mértékben megengedett, mint az államnyelvé. Miért kérne valaki egy hivatalos dokumentumot magyar nyelven mondjuk a polgármesteri hivataltól, ha azt a szociális biztosító helyi irodájában már nem használhatja. Miért kérné valaki közigazgatási eljárásban a döntés magyar nyelvű kiadását, ha azt másodfokon úgysem fogadják el? Ilyen körülmények között a racionális polgár tényleg az egyszerűbb utat választva szlovákul intéz minden írásbeli hivatali ügyet, esetleg a kurucabbja gyűjt a maga saját örömére magyar iratokat. Már amiből lehet.
Hasonlóan elfogadhatatlan, hogy a törvény alapfelfogása szerint a kisebbségi nyelvhasználati jogok érvényesülése elsősorban a kisebbségi nyelvhasználók terhére történik meg, az állam semmilyen segítséget nemnyújt benne. Haegy község úgy dönt, kirakja a magyar nyelvű utcanévtáblákat, azt a saját költségére teszi, máshonnan vonva el forrásokat. Egy szlovák többségű településnek a legjobb jóindulat mellett sem érdeke, hogy a magyarok „hobbijára“ (merthogy el tudják ők ám olvasni a szlovák feliratokat is) áldozza azt a pénzt, amiből mondjuk játszótér vagy út is épülhetne. Vagy vegyük mondjuk az írásbeli nyelvhasználat kérdését egy akár színmagyar településen. Amíg a magyar hivatalnok feladata lenne, hogy megszerkesszen egy magyar nyelvű építési engedélyt vagy szabálysértési döntést, és ehhez sem nyelvi, sem módszertani, sem anyagi segítséget nem kap, addig nem csodálkozhatunk azon, hogy ő maga fog a kisebbségi jogok legaktívabb megsértőjeként fellépve lebeszélni mindenkit a magyar nyelvű beadványokról. Nem utolsósorban pedig figyelembe kell vennünk azt a pszichológiai ellenszelet is, ami az államnyelvtörvény elfogadása kapcsán kialakult. A szlovák közvélemény minimum az állampolgári lojalitását kérdőjelezi meg annak, aki a „szlovák nyelv ellen“ lép fel. Nem sokan és azok sem szívesen vállalják ilyen légkörben az ellenszenves kekeckedő szerepét, és követelik mondjuk Vágsellyén a nem létező magyar nyelvű adóbevallási ívet, vagy rakják ki a magyar cégtáblát.
Ilyen szabályozás mellett az egyéni kezdeményezőkészség és jogtudatosság hiányával magyarázni a nyelvhasználati jogok alacsony kihasználását szerintem alapvetően téves megközelítés. Az egyéni stratégia ugyanis mindig az egyéni érdekek alapján a lehető legkönnyebb előrelépés felé halad. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy az emberek nem tudnának szlovákul. Tehát bár vannak, akik, ha lenne, magyarul szívesebben kitöltenének egy nyomtatványt, ugyanúgy kitöltik a szlovákot is, ha csak az van. Vagy gond nélkül kiraknák a magyar cégtáblát is, ha mindenki így tenne, de nem akarnak fehér hollóként „magyarkodni“ és ezzel negatív reakciót kiváltani. Amíg a nyelvhasználati szabályozás nem korlátozza a szűkebb értelemben vett magánéletet (pl. amíg nem kezdik el érvényesíteni azt a létező és a módosítás után is érvényben maradt szabályt, hogy a nyelvküszöb alatti településeken -mondjuk Pozsonyban vagy Kassán - a magyar orvos nem beszélhet magyarul a magyar pácienssel, a magyar rendőr nem beszélhet magyarul a magyar járókelővel), egyéni szinten mindig egyszerűbb az alkalmazkodás - az emberek „megegyeznek“: ha egy általuk ismert magyar hivatalnok vagy rendőr vagy orvos elé kerülnek, akkor esetleg magyarul szólalnak meg, ha más elé, akkor szlovákul, mert így biztos nem sértik meg az átláthatatlan és folyton változó nyelvhasználati szabályokat, másrészt nem is tűnnek magyarkodó provokatőrnek, aki olyan nyelvi jogokat követel, amik vagy vannak, vagy nincsenek, vagy érvényesíthetők, vagy nem.
Kivételek persze akadnak, de hogy nagyítóval kell keresni őket, azt egyáltalán nem tartom meglepőnek. Egy jó kisebbségi nyelvhasználati szabályozás ugyanis elsősorban nem egyéni érdek, hanem közösségi. A mai szlovákiai viszonyok között nem az egyénnek van szüksége rá, hogy boldogulni tudjon (kivétel esetleg a Magyarországról áttelepült vagy más, a szlovák nyelvet tényleg egyáltalán nem beszélő személy), hanem a közösségnek, hogy nyelve fennmaradjon. Ezért badarság lenne azt várni, hogy a nyelvhasználók többsége napi szinten következetesen a közösségi érdek mellett foglaljon állást, saját jól (vagy akár rosszul) felfogott egyéni érdekétől függetlenül, vagy esetleg pont azzal szembemenve. A jobb kisebbségi jogi szabályozásért folytatott harc sohasem a kisebbségi tömegek mozgalma volt, hanem a kisebbségen belüli harcos kisebbségeké, akik fontosnak tartották és tettek is érte, hogy olyan szabályozás szülessen, amely az átlag kisebbségi számára is természetessé vagy legalábbis gördülékenyebbé teszi nyelve használatát. Ebből a szempontból a szlovákiai magyarok semmivel sem kevésbé öntudatosak, mint a finnországi svédek vagy a dél-tiroli németek voltak. A svájci rétorománok sem azért teszik ki a romansch cégtáblákat, mert annyira aktivisták lennének, hanem mert a törvény erre kötelezi őket és a köztük élő németeket is. Lehet, hogy most nemzetileg elkötelezettek, de tyúk-tojás rejtélyhez hasonlítható az a kérdés, hogy ez a jó jogi szabályozás oka vagy következménye. A kvenek (svédországi finnek) sem használják ki jogaikat, mert a pozitív elmozdulásra náluk csak nemrég került sor, és a helyzet még nem ideális. Számomra pont az a meglepő, hogy más, a kommunizmusból kifelé lábaló keletközép-európai kisebbségi közösséghez képest mennyire sokan vannak a szlovákiai magyarok között, öregek és fiatalok, műveltek és kétkezi munkások, akik fontosnak tartják a közösség ügyét, jobb nyelvhasználati szabályozást szeretnének, és tennének is ezért. A passzív többségre mutogatni ezért szerintem félrevezető -elsősorban a politikai és társadalmi elit feladata, hogy a közösség ügyét felvállalja, és megoldást találjon rá. Ez alatt természetesen nem csak a jobb törvényi szabályozást értem, hanem a meglevő törvény jobb végrehajtását is - merthogy ez sem automatikus, ez is állami feladat, amit nem lehet egyszerűen a nyelv használójára áthárítani, és őt okolni azért, hogy „nem él“ nyelvi jogaival.
Ezért amit a kisebbségi nyelvhasználati törvény most elfogadott módosításának kapcsán tényleges előrelépésnek tekintek, az az, hogy Rudolf Chmel kormányalelnök hivatala ezúttal a törvény gyakorlati végrehajtásához szükséges lépéseket is készül megtenni. Erre 1999-ben nem került sor. Úgy tűnik, mintha akkor a politikai cél maga a törvény elfogadása lett volna, nem az, hogy annak segítségével a kisebbségi nyelvek helyzete javuljon. Elsősorban most sem a szankcióktól várok változást, mert politikai okokból valószínűtlennek látszik tömeges alkalmazásuk, és egyébként sem a kívánt hatást érik el. Sokkal fontosabb a nyelvhasználat gyakorlati elősegítése, pozitív megerősítése. Ez ugyan most sem került a kívánatos szinten a törvénybe, de ettől függetlenül a kormányhivatal önként megteheti a szükséges lépéseket. Képzést tarthat például az érintett hivataloknak a törvény gyakorlati alkalmazásáról, lefordíthatja az összes formanyomtatványt és a hivatali eljárásban használt összes iratmintát a kisebbségi nyelvekre (érthetetlen, hogy erre miért nem került sor a két Dzurindakormány alatt), utasíthatja a hivatalokat a törvény gyakorlati végrehajtására és ellenőrizheti azt. Bár konkrét cselekvési tervet még korai lenne számon kérni a kormányhivatalon, a nyilatkozatokból úgy tűnik, ezúttal komolyan veszik ezt a feladatot. Jósolni nem tudok, de ha tényleg így lesz, az a mostani módosítás kapcsán fennálló egyik pozitív fordulat lehet. Ez ugyan nem magából a módosításból következik (a módosítás ehhez egyáltalán nem kellett, ugyanezeket a lépéseket a hivatal a módosítás nélkül is megtehetné), és nem tudja ellensúlyozni a törvény hiányosságait, de megteremtheti annak a lehetőségét, hogy a meglevő jogok a gyakorlatban nagyobb mértékben érvényesüljenek.

Fiala János
A szerző a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának és a Fórum Intézet jogi munkacsoportjának jogásza