Kedves Lilla,

nem hiszem, hogy tudott róla valaki, akár a családból, akár a baráti vagy barátnői körömből, valamikor réges-régen én is írtam naplót. Az persze csak olyan zsenge lehetett, mint a vers-, novella- és regénykezdeményeim. Egy szimbolista klapec nyöszörgései, maga a dolog lehetett olyan, mint egy paródia, de úgy gondolom, még annak is ki tudja, hányad osztályú. Osztályon aluli. Akkoriban kezdődhetett, amikor a Pöttyös Panni naplóját olvastam, aztán az inspiráció folytatódott a P. P. és Kockás Peti naplójával, majd szünetelt, és kamasz koromban újraéledt. Nekem nem volt Kockás Peti barátom, csak egy kockás füzetem, fekete táblájú, de már csak néhány mondattöredékre emlékszem, s azokat is jobban szeretném elfelejteni, mint őrizgetni, de az emlékezet, sajnos nem parancsra működik. Szepes Mária könyvét — pontosabban könyveit, mert a Pöttyös Panniról szóló történeteknek nem volt se vége, se hossza, az sem zavart, hogy korábban olvastam azt, milyen is volt, amikor Panni óvodába járt, mint azt, miért és hogyan is lett Pöttyös Panni, ám amikor kiderült, hogy a bárányhimlő okozta pötytyök miatt, azon kezdtem törni a fejem, miért lett Peti Kockás, később pedig azon, miért éppen Tamara az idegen kislány, aki, mit adott a régi rendszer: pont Moszkvából érkezett Budapestre — többször is végigolvastam, lehetőleg amikor betegen feküdtem, átérezve a bárányhimlős kislány bezártságának tehetetlenségét. Az első naplóm valószínűleg nem szólt semmi különösről, azt gondoltam, velem nem történik semmi különös, de magamnak jó lesz, hátha később azt gondolom, mégis érdekes volt, amikor A Pál utcai fiúkat játszottuk mi, lányok, amikor négyen lányok voltunk a Kennedy-család.

Majd jöttek az első szerelmek, és természetesen nálunk is volt jobbra át meg balra át, voltunk mi is SZISZ-tagok, holott azt sem tudtuk, mi fán terem, de a lányok azt mondták, miután átvészeltem a sárgaságot, sebaj, Tóbiás, ne törődjek vele, hogy nem voltam ott a nagygyűlésen, amikor bejelentették, megszűnt a CSISZ, van helyette másik, mondták, hogy meg kell szavazni, mindenki föltette a kezét, közben röhöcsgéltek, csak Isti nem szavazott, de ő szikra sem volt, meg pionír sem, sőt a szikrajelvényt sem viselte, semmiféle avatáson nem vett részt, az egyetemet is otthagyta, nem járt a katonai kiképzésre, inkább elment bányásznak valahova Csehországba, csupán a rendszerváltás után tudtuk meg, hogy jehovista családból származott, ezért történt, azaz nem történt vele mindez. Ezzel együtt és ettől függetlenül minden rendezvényen ő szerelte össze a hangosító berendezést meg a hasonló kutyafüléket, mert ő értett hozzá a legjobban. Lehet, hogy őt is kitüntetésre érdemes zvezáknak tartották, mint téged, de arra nem emlékszem, hogy kiket tüntettek ki. Az évzárókon folyt az iskolánkban a kiváló tanulók értékelése, osztogattak jutalomkönyveket, nem mindegyik volt olvasható, de, gondolom, ingyen kapta a suli, s amit kapott, azt osztogatták tovább nekünk, bele is írták, hogy jó tanulmányi előmeneteledért, vagy olyat, hogy a matematikai olimpián elért jó eredményért, persze, ez utóbbi beírással, akárcsak te, én se kaptam sohasem, érthető okokból.

Iskolai életem több szempontból egyszerűbb volt, mint a tiéd. Igaz, én nem gimnáziumban érettségiztem, csak általános műveltséget nyújtó középiskolában, de ott és akkor is rendeztek szavalóversenyeket, igaz, Vörösmarty Mihály A vén cigány című versével nem lehetett nyerni, mert állítólag akkor nem volt korszerű, a bátyám kedvét szegték imigyen, a következő évben Nagy Lászlót választott, de belegabalyodott a nyelve, összekeverte a szavakat, ha jól emlékszem, úgy mondta, hogy bár a fogad csikorog, bár a nyakad vicsorog, elröhögte magát, kárba veszett a korszerű vers. Én csak kullogtam a nyomában, de legalább a súgó posztjáig fölkapaszkodtam a Forrás Irodalmi Színpadban, egyszer játszottam is A néma leventében, de arra figyeltem, milyen érdekes a nézőtér a színpadról, úgy elbambultam, hogy kétszer is rám kellett szólnia Lacinak: Kapd el, arannyal teletömtem, persze, mellé nyúltam, nem is lettem a nemzet színésze. És bármilyen hihetetlen, a gyerekkórusnak meg a lánykarnak is tagja voltam, sőt énekeltem is, az alt oszlopos tagjaként, de ahhoz, hogy kiderüljön, hiába barátkozom Mártival, nem ülhetünk egymás mellett a kórusban, az igazgató úrnak kellett egy próbát tartania, ő kérdezte meg, miért nem énekelek. Azt mondtam, fáj a torkom, de ő nem hagyta annyiban, leütött néhány billentyűt a zongorán, átcsoportosított. Azon nyomban elmúlt a torokfájásom. Szépséges időszak volt.

Szóval, kedves Lilla, olvasgatom a naplódat, a hetvenes évek végéről, amikor én már nem hogy nagylány, anya voltam, és örülgetek neki. Milyen jó, hogy van egy bátyád, aki rábeszélt, gimnazistaként illik naplót vezetni. Nem kell kútyásznod az emlékezetedben, ott a visszapillantó tükör. Jó, olvasmányos, élvezetes, középiskolások kezébe való, hogy okuljanak, tanulják meg saját szemükkel látni a világot, nem imázsvarázsló napszemüvegen át. De ajánlom szeretettel a pedagógusoknak is, tanuljanak belőle belelátni a kamaszok lelki világába, jusson eszükbe, hogy ők is voltak pubertás korban. És minden felnőttnek, azoknak, akik írtak naplót, s ha eltették, most elővehetik, összevetegethetik, hogyan látták ők a múlt századot, honnan indultak és hová érkeztek. Ajánlom a lányoknak, ha éppen szerelmi bánatuk van, és ajánlom a fiúknak, ha nem tudják, hogyan hódítsák meg szívük titkos hölgyét. Ajánlom mindenkinek, mert okos, szellemes, lendületes, és mint amilyennek egy naplónak lennie kell, életszagú.

Grendel Ágota