Karácsonykor mindenki gondol a hajléktalanokra. Miért csak ekkor?

Az időjárás előrejelzések szerint viszont az igazi hideg néhány héten belül beköszönt. A rászorulókat ugyan több ágy várja a menedékhelyeken, de sajnos még mindig érvényes a szabály: aki iszik, az kint marad az utcán.

Karácsonykor, a szeretet ünnepén még azok is szoktak pénzt adni a hajléktalanoknak, akik más napokon észre sem veszik őket. A szeretet ünnepén azok is vásárolnak Nota benét az utcai árusoktól, akik jóformán nem tudják, miről szól a lap és egy sort sem olvasnak el belőle. Karácsonykor mindenki próbál kedves és nagylelkű lenni, mert úgy illik. December 24-e előtt néhány nappal illik segíteni a rászorulókon, adni egy kis alamizsnát. Az év fennmaradó 300 napjában pedig valahogy mindenki megfeledkezik róluk.

Miért félünk és miért ítéljük el őket?

A fővárosban – bár hivatalos statisztika erről nem készült – körülbelül 2500 ember él az utcán. Ebből legalább hatszázan nem tudnak magukról gondoskodni, nincs hova menniük a nagy hidegben és mindennapjaikat az utcán töltik. Érdekes módon maguk a hajléktalanok is elítélik azokat, akik a padokon ücsörögnek és olcsó almabort isznak. Néhány napja ismét felkerestem az egyetlen fővárosi Nota bene-árust, Jozefet. A feleségétől néhány éve elvált, munkahelyéről kirúgták és mivel nem tudta fizetni a lakbért, otthonát is elveszítette. Azóta az utcán él.

„Nehéz otthon nélkül, én soha nem állítottam, hogy könnyű. Az embernek egyik napról a másikra gyökeresen megváltozik az élete, gyakran nem is tudja, miért. Nehéz, de megoldás mindig van. Akik az almabort isszák, már feladták, megérdemlik a sorsukat” – mondta. Míg Pozsony egyik belvárosi utcáján beszélgettünk, legalább tíz ember állt meg mellettünk, hogy köszöntsenek Jozefnek, akivel minden reggel útban a munkába ugyanazon a helyen találkoznak. Aki mindig mosolygós, és megkérdezi az emberektől, hogy vannak – ráadásul mindezt őszintén gondolja, érezni a hangjából.

Lerészegedett hajléktalanok

„Az emberek szerintem nem rosszak, csak félnek tőlünk. Azt gondolják, büdös bűnözők vagyunk, fertőző betegségeket terjesztünk. De ők csak a lerészegedett hajléktalanokat látják, akik az utcán fekszenek egész nap” – mondta Jozef. Mivel kint már eléggé hideg volt, és kezdtem fázni, behívtam egy közeli kávéházba. Én teát rendeltem, ő forralt bort kért. A pincéren látszott, csak azért viselkedik kedvesen és tűri el azt, hogy egy „ilyen ember” foglalt helyet az amúgy ízléstelenül berendezett kávézójában, mert vele voltam. Máskor, más alkalommal bizonyára már az ajtóban kirúgta volna. „Vannak olyan kocsmák, ahol ismernek, ahova beülhetek egy kicsit és adnak egy felest vagy teát, amíg felmelegszek. Néha nem bírom ki egész nap a fagyban és be kell ülnöm valahova. Igen, én is iszok, másképp nem lehet kibírni” – meséli Jozef.

45 ezer újságot adnak el havonta

Elmondása szerint mindig sikerül eladni az összes újságot, amit reggel megkap. A napok változóak, néha gyorsan eladja, néha órákig senki nem vesz egyet sem. Hivatalos statisztikai adatok szerint 2005-ben a lakosság negyven százaléka adott a hajléktalanoknak legalább egyszer pénzt vagy ételt, egyharmada pedig egyszer vett újságot a hajléktalanoktól. Az utcai árusok havi 45 ezer újságot adnak el, ami 15 ezerrel több, mint néhány évvel ezelőtt. Jozef szerint az emberek karácsony előtt mindig kedvesebbek, gyakrabban fordul elő az, hogy pénzt adnak vagy megállnak beszélgetni. Év közben, ha nem ezt diktálja a szeretet ünnepe miatti eufória, már elkerülik társaságukat.

Előítéletek csapdájában

A teát megittuk, fizettem, a pénztárcámban még volt kétszáz korona, azt odaadtam neki. Érdekes, mikor kezébe adtam a pénzt, mondván: vegyen magának ennivalót vagy cigit, átvillant a fejemben, hogy biztos alkoholra fogja költeni. Miért van ez? Belénk nevelték azt, hogy ilyen emberektől félni kell, és nem szabad megbízni bennük? Miért nem tudunk segíteni az ilyen embereknek? Miért él bennünk az előítélet? Egészen egyszerű a válasz. Sokkal könnyebb kikerülni a hajléktalant, egyszerűbb azt mondani, nem adok semmit, mint leállni egy percre és meghallgatni, milyen napja volt. Tényleg ilyen elfoglaltak vagyunk?

A rideg valóság

Miután kiértünk a kávézóból elbúcsúztam a Note bene-árustól. Megköszönte a bort, és ment vissza árulni. Én meg mentem haza. Jó érzésem támadt. Nem most történt meg először, hogy beszéltem volna vele, hiszen Jozefet már régebb óta ismerem, hisz egy kávézóban, ahol őt is ismerik, néha jómagam is megfordulok. Hirtelen eszembe jut, hogy kell vennem egy ajándékot, csomagolópapírt és leszállok a buszról. Visszamegyek az egyik belvárosi bevásárlóközpontba. Az üzletek zsúfolásig megteltek bevásárlókkal, mindenki rohan és ideges. Végre érzem, itt a karácsony. Most már az a legnagyobb gondom, hogy megkapjam azt, amit az egyik nővéremnek akartam venni. A Nota bene-árusomnak az utcán meg talán az, hogy eladja az utolsó újságot, s ne igyon meg négy után több felest, hogy este beengedjék a menhelyre…