Kapuzárás vagy kapunyitás?

Naponta érkeznek a képek, az új hírek a Földközi-tengeren átkelő menekültáradatról. A lélekvesztőiken egy szebb világ felé tartók tízezrei közül idén eddig több mint 1700-an fulladtak a tengerbe.

A szerencsésen partot érők elhelyezésében azonban Európa nem jeleskedik, még ha Ferenc pápa tavasszal, az elvándorlók és a menekültek világnapjára írt levelében a bevándorlókkal szembeni előítéletek, a gyűlöletszítás, a bűnözőkkel való azonosítás ellen emelt is szót. Különösen a pávatáncot járó V4-ek országaiban – Szlovákiában is – erősödik az idegengyűlölet; vezető politikusok is fülsértő hangon tesznek egyenlőségjelet a bevándorlók befogadása, illetve a terrorizmus és a menekültek közé. Van-e szolidaritás? A kérdést Szaló Csaba szociológussal, a Brünni Masaryk Egyetem szociológiai tanszékének vezetőjével feszegetjük.

Tanár úr, a mai európai társadalmak számára mennyiben jelent dilemmát az egyre fokozódó menekültügy?

Szociológusként, kényszerűség helyett, inkább adósságot mondanék. Mert azok a gondok, amelyek az utóbbi esztendőkben Afrikában, a mediterrán térségben, Szíriában és másutt a felszínre törtek, nem egyik napról a másikra keletkeztek. Eredőik még a múlt század derekán keresendők, amikor számos posztkoloniális ország fölszabadult, és a nyugati társadalomfejlesztési minták tapasztalatainak híján, demokratikus átalakulás nélkül indult ösztönös fejlődésnek. Az onnan elvándorlók eddig is tízezrével jöttek Európába, csupán kevés szó esett róluk. Jellemző példája ennek a Nagy-Britanniát Franciaországgal összekötő Csatorna-alagút, ahol többnyire afrikai migránsok, egyesek már akár évek óta, abban a reményben „táboroznak”, hogy sikerül bejutniuk Angliába. Vagy nézzük aktuálisan Magyarországot, ahol idén mindössze húszezerrel több a menekült, mint tavaly volt, érdemben mostanáig mégsem hallottunk szinte semmit erről a gondról. A menekültügy mára viszont európai viszonylatban lépett túl egy érzékenységi pontot. Amíg erre a politika hamarjában tüneti kezelést keres, és előbb-utóbb valószínűleg talál is némi megoldást, addig a szociológus tényként tekint a problémakörre. Azt kutatja, hogy tágabb összefüggésekben mi zajlik a már nálunk, illetve Európa más országaiban tartózkodó migránsok körében.

Mi zajlik tehát?

Egy bizonyos idő múltán általában enyhülnek a feszültségek. Jó példája ennek Spanyolország, ahol már nemcsak a paradicsom- és uborkaültetvényeken dolgoznak főként bevándorlók, hanem az egészségügynek az időseket és a betegeket ellátó szociális feladatait is jobbára ők végzik. Vagy itt vannak a prágai kórházak, amelyekben a segédszemélyzet jelentős hányada ukrán. Kezdve a takarítónőktől a kuktákon és a szakácsokon át egészen a nővérekig. Az ilyen szolid állapot fokozatosan alakul ki. A bevándorló megleli a helyét és beilleszkedik, és az érintett társadalmaknak szintén szükségük van ezekre az emberekre. Ugyanakkor azt se tévesszük szem elől, hogy a mi polgáraink viszont Ausztriában, Nagy-Britanniában, Németországban, esetleg a tengerentúlon keresik boldogulásukat; miközben hasonló szándékkal Olaszországon, Görögországon és a Balkánon át újabb tízezrek igyekeznek elérni Európa jobb sorsú országait.

E „népvándorlás” révén vége a múlt századból hagyományozódó európai multikulturalizmusnak, vagy új szakaszba lépve csak most kezdődik igazán?

Tetszik vagy nem, de az utóbbi a valószínűbb. Csak a dolgok üteme kérdés. Például Dániában ma már az emberek cirka 15 százaléka betelepült. Általában sok múlik a célországok társadalmi fejlettségén. A nyugat- és észak-európai országok gyakorlata azt mutatja, hogy a hosszabb-rövidebb ideig ott-tartózkodó, vagy akár végleg letelepedő bevándorlók befogadása bár nem zökkenőmentes, végeredményben sikeres folyamat.

Elég ezt a jelenséget pusztán tudomásul venni?

Nem. Ezeket az embereket segíteni kell, hogy tapasztalatokban és javakban gazdagodva esélyük legyen szabadon mozogni, és ha az élet úgy hozza, újra hazamenni. Fontos, hogy lehetőleg ne illegalitásban, alvilági elemekkel kapcsolatba kerülve kelljen szerencsét próbálniuk. Az ilyen kényszerhelyzet, illetve a velük szemben gerjesztett gyűlöletkeltés, a kirekesztés, az elzárkózás ugyanis könnyen a maffiák karjába sodorhatja őket.

Az Európába érkező váratlan menekültáradat jóindulatú elosztása a gondok kezelésének egyik, viszonylag rögös útja. Ön szerint egyáltalában elejét lehet/ lehetne venni ennek a tömeges migrációnak?

Falak húzásával, kerítések építésével semmiképpen! Az ilyesmi nem tartóztat föl, pusztán eligazít, hogy merrefelé találni a kerülőutakat. De az is lényeges, hogy a szó eredeti értelmében képesek legyünk megkülönböztetni a menekülteket és a bevándorlókat. Egyikük élethelyzete sem egyszerű, az indítékaik azonban más-más módon kezelendők. Végül, de nem harmadsorban, azokban az országokban volna kívánatos gyökeres társadalmi változásokat elérni, ahonnan ezek az emberek saját kiúttalanságukban elvándorolnak. Líbiától Eritreán át Szíriáig végre békét, gazdasági feltételeket, megélhetési és művelődési viszonyokat teremteni. Bár az is igaz, hogy a szóban forgó térség országaiba – például a fejlesztési alapok és a humanitárius támogatások révén – jelenleg is sok segély érkezik; ám nyilván nem csak a szociológusban merül fel a kétely, hogy e javak elosztása a helyi lakosság érdekeit vagy inkább egyesek meggazdagodását szolgálja-e.

Szociológusként mi az ön személyes véleménye a migránsok eddig sohasem tapasztalt áradatának kilátásairól Európában?

Nézze, ha lehetek kissé cinikus, akkor a jelen szituáció még kihozható egy bölcs döntetlenre. A mainál önzetlenebb emberiességgel még sanszunk van felülkerekedni a most eléggé kaotikus állapoton. Számomra ugyanis épp ez a tanácstalanság jelzi azt, hogy nekünk szól a vekker. Ez a dermedt tétovaság nem annyira a menekültekről, hanem elsősorban rólunk szól. Arról, hogy Európa országai befogadók-e vagy ellenszenvet mutatók. Mert ha valakinek a menekültekkel kapcsolatosan félelmei vannak, akkor tanácsos önmagában felvetni, vajon bízik-e a hazai hatóságokban, a határőrizeti és rendvédelmi szervekben; hogy szerinte hatékonyan működnek-e a társadalmi intézményeink, teljesít-e az egészségügy? Vagy eltűnődni azon, mi a szerepük az üresen álló és kihasználatlan épületeinknek, ahol menekülteket lehetne elhelyezni – avagy bölcsebb-e rögvest petíciókat szövegezni befogadásuk ellen.

Az Európai Unió menekültelosztási kvótáit jó megoldásnak tartja?

Nem optimális kiút, ugyanakkor az európai szolidaritást próbálja megteremteni, a zárt szívűbb országokban pedig kikényszeríteni. Elvégre vak, aki nem látja, hogy mozgásban a világ. Ahogy azt sem árt tudatosítani, hogy évtizedeken át hányan vándoroltak ki tőlünk az úgynevezett reális szocializmus országaiból a világ boldogabb tájaira!

Az efféle „feledékenység” jellemzi a menekültügyben kiváltképpen tartózkodó országok mostoha hozzáállását?

A tétovázás már az ukrajnai válság kezdetén megmutatkozott. Egyébként már Jacques Chirac korábbi francia államfő utalt rá, hogy a kelet-európaiak szinte csak a saját hasznukat látva sürgetik az európai együttműködést. Az EU-t pedig inkább olyan intézménynek tekintik, amelyből a terhek egyenlőbb elosztása helyett főként hasznot lehet húzni. A jelenlegi menekültügyi huzavona is jelzi, ki a szolidáris, illetve ki nézi csak a saját önös érdekeit. Ez utóbbi a migráció kezelésének hibás eszköze, és legföljebb a szavazatszerzés rövid távú céljait segíti. Társadalmi szempontból ennél jóval fontosabb azt látni, hogy a munkaképes korú lakosság folyamatos csökkenése miatt a gazdaságnak szüksége van a bevándorlókra. Sőt! A negatív gazdasági következményeket, hosszabb-rövidebb távon, valószínűleg pont a bevándorlás ösztönzésével lehet a leginkább orvosolni. Persze, ez társadalmi feszültségekkel is járhat, de az a bevándorlók integrációjának okos segítésével rugalmasan oldható. Ezért a migránsokat egyszerűen be kell vezetni a társadalomba. Lehet, hogy nemcsak csehül, szlovákul vagy magyarul kell őket megtanítani, hanem használható szinten angolul vagy németül is, hogy tágabb körben tudjanak érvényesülni. Hogy ez a kapunyitás egy-egy országban pillanatnyilag 70 vagy 700, netán 7000 bevándorlót érint-e, szerintem most másodlagos kérdés. Ugyanis a közeljövőben majd lépéselőnyt jelent, ha pár év múlva, várhatóan, még komolyabb lesz Európa-szerte a menekülthelyzet.

A szociológus miben látja a 21. századi multikulturalizmus gyakorlati alaptételét?

Egy általánosan érvényes liberális alapelvben: addig terjed a szabadságom, amíg ezzel más szabadságát nem korlátozom. Konkrét példával élve: az viseljen ott és akkor turbánt, aki és ahol akar; ám az illető ne akarja, hogy körülötte mindenki turbánt viseljen! És hát viszont is: én elfogadjam, hogy számára az a természetes, mert úgy nevelődött. Őneki kell elhatároznia, hogy az európai közegben mikor kíván kivetkőzni a turbánviseletből. Mert ha lerántjuk a fejéről, az ellenszenvet válthat ki benne, elvégre a tolerancia csakis kölcsönös lehet. Németországban az elmúlt évtizedek integrációs gyakorlata azt mutatja, hogy a muszlim vallású emberek akkor képesek könnyebben beilleszkedni, ha akár minaretet is engedélyezünk nekik. A tapasztalatok többsége azt jelzi, ha ez nekünk nem szúr szemet, akkor a migránsok zöme sem fog bezárkózni annak falai közé. Ellenkezőleg, nyitottabbá és érdeklődőbbé válhatnak az európai vallási és kulturális hagyományok iránt. A kölcsönös kompromisszumok híján bezáródó ajtók viszont könnyen gettósodáshoz, mindkét oldalról konfliktusokhoz vezethetnek.

A jövőben tehát az államnak lesz az eddigieknél is nagyobb kötelessége mind a többség akaratát, mind a kisebbség védelmét szavatolni?

Igen. Az állam megkerülhetetlen feladata a jogrend védelme, beleértve a kisebbségek jogainak képviseletét is. Legyen szó az őshonos kisebbségek vagy a bevándorlók demokratikus jogairól. Mert ha megszakad a természetes kommunikáció a különböző csoportok – például az integrálandó migránsok és a helyi lakosság között –, akkor bizony robbanásveszély keletkezhet. A közösségeknek egyszerűen meg kell találniuk az egymáshoz közelítő utakat. Alkalmazott tudományként éppen a szociológia is bizonyítja, hogy akarva-akaratlanul, de egyre multikulturálisabbá fejlődő társadalmakban élünk, noha ez nem jelenti „kötelezően” a tradíciókhoz való ragaszkodás, a gerincesség feladását. Igaz, meg lehet próbálni asszimilálni, falakat húzni, kizavarni, egyéb módon megkeseríteni az immigránsok életét, de ettől maga az ügy még terítéken marad. Mert napjainkban egyszerűen kikerülhetetlen mind a téma, mind az egyre terebélyesedő menekültügy. Annak ötven árnyalata rólunk szól. Saját magunk viszonyáról ahhoz, amiben élünk.