Jókai Mór élete és kora

Az elbeszélő művészetnek ebben a stádiumában azt lehetne hinni, könnyű lesz Jókainak feltűnnie briliáns tulajdonaival. Mert Eötvös ugyan fölrázta a közönséget a »Falu jegyzőjé«-vel, mely a jobbágyság szörnyű sorsát rajzolja, Kemény Zsigmond elbeszélései egy nagy komprehenzív elmének gondolatvilágát tárják elé, de ezek bármekkora nagy kaliberű emberek a maguk nemében, valójában egyik sem mesélő talentum. Jósika Miklós tud ugyan meséket szőni, csattanós helyzeteket kihozni, meglepő fordulatokat előkészíteni, de ő sablonos és patronokon keresztül fest, mint a szobapiktorok. Ha három lovag halad a budai úton (mondjuk, ha úgy kezdődik a regény), következik a három lovag leírása, a lovag ruhájáé és a lóé, aztán a három lovag élettörténete a bölcsőtől kezdve (esetleg még korábbról), addig a pillanatig, míg a budai úton haladnak. Csakis ily recept birtokában írhatott naponkint egy nyomtatott ívet e derék Jósika Miklós, kinek mégis több híve volt az olvasók közt, mint a többinek összesen, mert tisztelet az analízisnek, a bölcselkedésnek, az irányeszmének, de a meséléshez mégis a mese a legszükségesebb.

Mindegy, mégis nehéz volt egy új embernek gyorsan, rohammal prosperálni. Mert ha olyanok is írták a regényeket, akik voltaképpen mást lettek volna hivatva írni, az olvasók is hasonló módon toborzódtak össze. Ha nem voltak született elbeszélők, nem voltak született olvasók sem, akiket egy belső vágy és inger hajtott volna. Nem vált még az olvasás napi szükségletté. Az irodalmi gourmetnak még a fogalma se volt meg. Olvastak az emberek hazafiúi lelkesedésből, kötelességből és divatból, mert a művelt társaságban, hölgyek jelenlétében, az időjárás után bizonnyal rákerült a szó a legújabb könyvekre, ezekhez hozzászólni tudni a jó nevelés és a műveltség kiegészítő részének látszott, az olvasók ennélfogva nem jártak a maguk lábán, s dehogy is mertek volna ítéletet mondani a megihletett szellemek fölött, kiknek néma bámulással kellett adózni. Hogy melyik a jó regény, annak inkább híre ment, mintsem az illető hírlelők érezték volna. Csak így volt lehetséges, hogy az Eötvös József »Karthausi«-ját negyven évig vették a boltokban, de mindenki ajándékul valaki másnak. Az a modern »rumli«, hogy a közönség a jótól a jobbhoz negyvennyolc óra alatt átpártoljon, a képzelhetetlen dolgok közé tartozott. Mindenki kitartott a maga kedvenc írói mellett, úgyszólván holtig, mint ahogy kitart a brahman a bálvány istenei mellett, nem törődvén vele, jobbak-e, kiket a szomszédja tisztel.

Jókainak is küzdenie kellett. Briliáns tulajdonai mellett közömbösen mentek el az olvasók eleinte. Még a kritika se vette azokat észre. (...)

Bizony az időket és a divatokat ítélve alkalmasint éppen a legjobb tulajdonai akasztották volna meg szekere gurulását a hírnév országa felé, ha az a véletlen nem esik, ami a mesében a kátyúba került Lotus királyfival, hogy éppen abban az irányban röpült két óriás szárnyú madár és súrolta meg a kocsija kerekeit, mire azok aztán gurultak-gurultak hetedhét esztendeig. A két óriás madár Petőfi volt és Arany János, kik elementáris erővel vitték diadalra fönséges költészetükben az egyszerű népiességet s ezáltal utat nyitottak Jókainak is.

(Részlet Mikszáth Kálmán azonos című művéből. Budapest, Révai, 1907)