Japán gulyás, avagy úton lenni boldogság…

Az ezredforduló szlovák nyelvű szépirodalma nagybeteg — olvastam nemrégiben egy hazai irodalomesztéta megjegyzését a világhálón —: hiányzik belőle az eredetiség, a kreativitás, a lelkesedés és az ifjúi hév. A fiatal szerzők egytől egyig depressziósak; hajh, mivé is lett a hatvanas évek nagy fellobbanása…?

Szellemi impotenciával állunk szemközt — jegyzi meg a fent idézett gondolatok szerzője a továbbiakban —, a sikertelenségtől vagy a csődtől való félelem hatja át a legtöbb, a kilencvenes évek kezdetétől napjainkig kínnal-keservvel szült alkotást, ne csodálkozzunk tehát, ha ez a csőd be is következik. A szerzők további problémája, hogy nem sajátították el az írás mesterségét, úgy akarnak „irodalmat csinálni”, hogy alapvető fogalmakkal, módszerekkel nincsenek tisztában. Valami forradalmian újat akarnak véghez vinni anélkül, hogy tisztában volnának az alkotás technikájával, a Tisztelt Olvasónak pedig főképp azt lehet felróni, hogy nem szól: valami nincs rendjén, a könyvek döntő többsége élvezhetetlen. Az irodalom így a hátára fordult bogárhoz válik hasonlatossá — rúgkapál, ám lábra állni s haladni nem tud. Az ezredforduló irodalma olvashatatlan, olyan, mint a félkész gulyás.

Érdekes az esztéta tényszerű hozzászólásának befejezése, melyben rámutat, hogy bár 1989-ben megszüntettük a cenzúrát, s ezzel a szocialista realizmus vörös csillaga is leáldozott, úgy tűnik, nincs mivel kitöltenünk az irodalomban keletkezett űrt (megjegyzem: űrnek és zűrnek azóta is bővében vagyunk). A sarkalatos kérdés tehát ekképp hangzik: milyen tartalommal töltsük ki a hirtelen nyakunkba szakadt szabadságot?

A vándor beindul…

„Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazulról. / Dalolva mentem és torkom nem únta még az országút fáradságos énekét.” — kattantak be automatikusan Szabó Lőrinc 1921-ben papírra vetett, A vándor elindul című versének kezdősorai, miután végeztem Dušan Šimko Japán díván című könyvének „első olvasatával”. Šimko, aki a magyar irodalomkedvelő közönséget a Kassai maraton című elbeszéléskötetével és Esterházy lakája című regényével lepte meg, egy délután megdöntötte a kortárs irodalom és a halódó bogár közötti párhuzamról szóló fent elemzett elméletet, bizonyítva, hogy Márai után is van élet az irodalomban — legalábbis bizonyos műfaji határokon belül.

A Kassán született, jelenleg Bázelben élő szerzőről illik tudni, hogy 1968-ban emigrált Svájcba, majd befejezve földtani tanulmányait a világ számos szegletében megfordult. Kutatóként jutott el a Távol-Keletre, ahol az ásványtanon kívül főképp a világok együttélését tanulmányozta. Olyan világokét, melyek látszólag ugyan letűntek már, ám néhány helyen — így Hongkongban és a felkelő nap országában, Japánban — tovább élnek. Egészen pontosan: tovább éltetik őket, hiszen a több évszázados elszigeteltségben élő, abból kitörő és a világ harmadik gazdasági nagyhatalmává előlépő japánok továbbra is úgy ragaszkodnak hagyományaikhoz, mintha a jövőjük függne attól, hogy átmentik-e a tegnapot a holnapba. Meglehet, igazuk van; egész történelmük, filozófiájuk és életfelfogásuk a múlt iránti határtalan és feltétlen tiszteletre támaszkodik, s a történelem eddig őket igazolta…

Új perspektívával gazdagítja ezt a világok közötti utazást Dušan Šimko hőse, Jakab, a dekadens Nyugatról a rohamosan fejlődő Távol-Keletre vetődő vándor, aki a megismerés más útját választja; rácsodálkozásában ott a kétkedés, a készen kapott, megingathatatlan igazságok pedig kérdések megfogalmazására sarkallják. A Japánról alkotott kép így igazán élénk árnyalatokban elevenedik meg, néhol ki sem mondott, a sorok közt bujkáló társadalomkritikával kiegészítve. Mert a pikareszk már csak ilyen.

Ingatag és ingathatatlan

„Az első földrengést úgy várta, mint valami cirkuszi attrakciót — ehhez képest ideges remegésként érkezett el, majd vibrációvá fokozódott, a Tokiói Egyetem olvasótermének bádogasztalán meginogtak a stószba rakott könyvek, és ugrálni kezdtek a tollak meg a ceruzák. Jakab figyelte a kölcsönző alacsony pultja mögött ülő két könyvtárosnőt. Az egyik szó nélkül lehajolt, és odanyújtott kolléganőjének egy sárga védősisakot. A csillogó műanyag sisakon látszott, hogy még senki nem használta. Jakab radírja volt az egyetlen tárgy, amely mozdulatlan maradt: nyilván nem illetődött meg kellőképp a Japánt átszelő tektonikus császármetszéstől — a Fossa magnától —, az ismert védjegy feltartott ormányú elefántja volt rápecsételve, alatta a felirat: Made in Germany.”

A világ ingatag és megingathatatlan jelenségeinél maradva, Šimko keserűn tréfás korrajzának főhőse olyan metafizikai fogalmakon keresztül próbál bemutatni egy rohamosan változó világot, mint az állandóság és a mulandóság. Aki szereti az ez irányba kifuttatható gondolatsorokat, bizonyára élvezettel fogja olvasni Jakab töprengéseit, meglátásait arról, hány rész hazugságból és hány rész őszinteségből áll össze az a világ, melyben az elsődleges cél a tekintély kivívása és megőrzése, vagy éppen a ranglétra megmászása. Japán hétköznapjai és ünnepei egyaránt rítusokból állnak össze, melyekben minden rezdülésnek, mozdulatnak, ki nem ejtett szónak is óriási jelentősége van. Aki a semmittevés, nem-hatás filozófiájának gyakorlását választja életcéljául, óhatatlanul ellentmondásokba keveredik, melyek meghasonlásokhoz vezetnek, hiszen a szamurájok, gésák és vándor szerzetesek kora rég véget ért. S véget ért vele a nagy, pátosszal teli érzések kora is; amit oly görcsösen vigyáznak, egy régi világ karikatúrája, mely nem is külsőségeiben, mint inkább megélésének módozataiban volt érdekes, becses.

Keresd a nőt,

…s ha megtaláltad, felejtsd el — sarkítható Šimko művének másik fontos mozzanata, a szerző a társadalomrajz hátteréül ugyanis egy szerelmi történetet választott. Jakab és Szunkió szerelmét kis iróniával soha be nem teljesedő, ámde mindvégig reményteljes rügyfakadásnak is nevezhetném, de azzal, hogy a sors — vagy valamely felsőbb hatalom — játékot űz velük, a két szereplő mindvégig tisztában van. Bizonyos mértékig sablonos a történet, hiszen a két különböző világból jött, más-más értékrenddel, életszemlélettel felruházott szereplő esetében a kapcsolat csakis kudarccal végződhet — miképp az már az úrilányról és a szegénylegényről (vagy fordítva) szóló regényekben történni szokott. Mégis tanulságos végigkövetni ezt a szálat, mivel a szerző mestere a mesélésnek, s a látszólag jelentéktelen momentumokat is úgy jeleníti meg az olvasó előtt, hogy az már a lélektani regény határát súrolja. A világok összeférhetetlenségéről pedig csak ennyit:

„Jakab (halkan): — Ad maiorem Dei gloriam. Szabadon a furfangos kópé, Szent Ignác szerint, de erről te, Szanae, semmit sem tudsz, a college-ban nem tanultok latint, csak az ójapánnal gyötritek magatokat. Ha nem védett volna meg a mongoloktól a tájfunotok, és nem választott volna el a tenger meg a beláthatatlan távolság a falánk és sóvár Európától, hanem kannibálok lettetek volna — nyam-nyam, ma saját kargókultuszotok lenne, mint az Új-Hebridák lakóinak. Úgy ám, a Mitsubishi helyett rövid sortban állnátok a tengerparton, és várnátok, míg megjön John from America, ha-ha-ha. Persze kézen állva is lehet meditálni, és közben buddhista szutrákat mormolni.”

Mikor jó a vége?

Mindent egybevetve azonban nem állíthatom, hogy Dušan Šimko könyve a pesszimista, borúlátással, sőt depresszióval áthatott, egyre sokasodó alkotások sorát gyarapítaná. A feszültséggel teli téma feldolgozása könnyed — lehet, hogy az évekig Japánban vendégeskedő szerző a zen filozófiájából is magába szívott valamit. Elismeréssel kell nyilatkoznom a mű fordítója, F. Kováts Piroska munkájáról is, aki az írásom elején említett két másik Šimko-kötet magyar nyelvű megjelentetéséből is aktívan kivette részét; fordítói munkáját Madách-díjjal jutalmazták.

Japán hangulatánál és az 1921. évnél maradva, álljon itt Márai Sándor Japán kertjének egyik gondolata, mely szerintem Šimko művét, hozzáállását és könyvének hangulatát egyaránt hűen idézi: „Li visszament …, s nyugtalan írással írt egy anzikszet arról, hogy ott sem jó az élet. De a japán kert emlékét itt hagyta; s nekem különös örömöm telik benne, hogy hozzányúljak néha, mert előkelő játékosságával úgy hat reám, mint minden hiú földi lény egyetlen szimbóluma.”

Lőrincz Adrián