Jancsó csak röhög rajtunk

VERES ISTVÁN

És igaza van. Hülyét csinált belőlünk egész életében, miért pont most hagyná abba? Dolga elvégezve, saját halála 15 éve leforgatva, hamvai lovak elé szórva, most meg jön valaki azzal, hogy Jancsó Miklóst, minden idők legismertebb és legnagyobb hatású magyar filmrendezőjét február 22-én búcsúztatják Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Nem irigylem azokat, akik ma elmennek Jancsó temetésére. Én nagyon hülyén érezném ott magam. Egy ilyen szertartás ugyanis elég direkt dolog: meghalt, méltatjuk, szomorkodunk egy kicsit, aztán kabát kigombol, cigi meggyújt, ismerősök sziasztok, és haza, szépen, ahogy kell. Jancsó viszont egész életében arra tanított minket, hogy az „ahogy kell” nem létezik, és ha mégis, legfeljebb arra jó, hogy tudjuk: nem úgy kell csinálni. Ami pedig a legelképesztőbb, hogy ez az ember 77 évesen teljesen megújította a formanyelvét, és elkezdett valami egész mást csinálni, mint a korábbi filmjeiben.

Még ma sem vehetjük a bátorságot, hogy kijelentsük: egyik vagy másik filmje erről vagy amarról szól. Miért lőtték halomra A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon című 1981-es munkájában a szereplőket a végén? Mit keres Ganxsta Zolee a Kerepesi temetőben? És Fekete Pákó a budai várban? És Palya Bea II. Lajos király ágyában? A 2004-es Mohácsi vészben Kapa és Pepe visszamegy az időbe megfordítani a mohácsi csatát, mert állítólag ott lett elrontva minden. De hiába vittek géppisztolyt, úgy is a törökök győztek, a végén pedig maga Szulejmán is azt mondja, hogy Fekete Pákó énekét szeretné hallani, aki később el is énekli a Hajmási Pétert. És ebből már tudjuk legalább azt, hogy nem Mohácsnál rontották el a dolgokat, sem később, a dolgokat ugyanis mi rontjuk el, a jelenben. Úgyhogy, miután ezt beláttuk, el is kezdhetünk röhögni ezen az egészen, de főleg magunkon. És azért nem tudunk Jancsóval mit kezdeni, mert bármennyire is úgy tűnik, hogy ezek a filmek tulajdonképpen sok pénzből leforgatott ökörködések a haverokkal, azt okádják vissza ránk a képernyőről, amit mi beleokádunk a társadalomba.

Jancsó Miklós meghalt. Mi pedig nem vele, meg a filmjeivel nem tudunk mit kezdeni, hanem magunkkal. De neki már jó, és ami a legjobb, hogy nem kell elolvasnia az ehhez hasonló érzelgős-fontoskodó búcsúszösszeneteket. Igyekszik, mert tudja, hogy zár az égbolt, eltűnik a füstben, a túlsó parton pedig odaballag állandó alkotótársához, a 2005-ben elhunyt Hernádi Gyulához, leül mellé a padra, mint a Lámpás-ban, beleiszik Gyula pezsgőjébe, hirtelen sugárban a földre köpi, majd azt mondja: „Édes. Ezt a szart iszod? Amerika…”