Ismét magyar filmben játszik

Már a világrajöttét is dráma kísérte, s később is volt pár sötétebb fejezet az életében. Udo Kier, a német filmek sztárja, a hollywoodi szuper-produkciók kultikus alakja ma már szórakozik mindezen. Még azokon a történetein is, amelyek egykor megviselték vagy kiborították.

Születése után egy órával bombatámadás érte a kölni kórházat. 1944. október 14-ét mutat a naptár, dőlnek a falak. Az ügyeletes nővér, azzal, hogy föléjük hajol, a testével ment meg néhány csecsemőt. Udo Kier édesanyja a szoba sarkában, ágyában fekve éli meg az angolszász bombázásokat, újszülött csecsemőjét egyik kezével magához szorítja, a másikkal lyukat fúr a rádőlt falon, és kidugott ujjaival jelzi, hogy a törmelékek alatt fekszik segítségre várva.

Ez volt Udo Kier életének első napja, s tizenhét éves kora óta, amikor megismerkedett Rainer Werner Fassbinderrel, a német film egykori polgárpukkasztó zsenijével, rengeteg hasonló, rendkívüli élményben volt része. Egyrészt nála (Lili Marleen), később Bódy Gábornál (Nárcisz és Psyché), majd Gus van Santnél (Otthonom, Idaho), Lars von Triernél (Hullámtörés), Paul Morrisseynél (Frankenstein, Drakula) és másoknál. Delejes tekintetével pillanatok alatt megbűvöli még a macskát is, meséli, persze csak azután, hogy már véresre karmolászta az arcát. Filmjeiben is szoros kapcsolatban áll a vérrel. A vele készült horrorokban többször játszott már vámpírt, a szüzek vére pedig ma is üdítő ital számára, jelzi riasztó kacaj kíséretében.

Nemes Gyula új filmjében, a Zéróban is egy őrült fazont alakít, mint szerepei túlnyomó részében. Egy mobilcég igazgatójaként telefontornyokkal árasztja el a világot, miközben a tévében – nyomás alatt – azt hirdeti: hozzák vissza a postagalambokat, azok sokkal megbízhatóbbak, mint bármelyik típusú mobil. Extra filmszerepei mellett Udo Kier ma arra is büszke, hogy ihatott Madonna cipőjéből, benézhetett Uma Thurman szoknyája alá, megsimogathatta Pamela Anderson kebleit, és csókot nyomhatott Liz Taylor arcára.

„Udo született tréfamester, de igazi provokátor is, aki sokszor úgy viselkedik, mint egy eszement kamasz, bár azt is elképesztően intelligensen teszi – hallgatom Nemes Gyulát, miután pofáncsapósan anarchista filmjét, a Zérót bemutatták Karlovy Varyban. – Csak egy példa a forgatásról: az egyik jelenetben túlságosan sokat mozgott. Szóltam neki, hogy Udo, ne játssz, ez nem színház! Mire a díszletben átvonulva odajött hozzám, az orrát az én orromhoz nyomta, és csak annyit mondott: »Hazamegyek!« Azzal megfordult, egy jót nevetett, majd visszaállt a helyére, és megcsinálta, amit kértem. Udo egyébként eltiporhatatlan, megsemmisíthetetlen. Vele még ezer méh sem tudna végezni. Ha a villám csapna bele, feltöltené. Nincsenek üres pillanatai. Örökké vibrál. Ha beáll egy kis csend, vagy ha senki sem mozdul, ő azonnal beindul. A Zéró a méhek veszélyeztetettségéről is szól. Van egy jelenet a filmben, amikor Udo lánya mézben szeretkezik a barátjával. Egy közönségtalálkozón bemondta, hogy ő is imádja a mézszexet, próbálja ki, aki tudja, mert nagyon izgató. Valósággal bebolondította a nézőket. Ha megjelenik egy partin, akkor az ő esetében nem az történik, hogy négy biztonsági őr gyűrűjében autogramot oszt, hanem odalép egy emberhez, belenéz az arcába, s azt mondja: »Udo vagyok!« S kimozdítja őt a nyugalmi állapotából. Olyankor egyszerre férfi is, nő is. Villog a szeme, s az az energia fűti, amelyet másoktól kap azzal, hogy nézik. Nagyon figyelmes ember, nem játssza meg a sztárt. A Zéróban két hétig forgatott. Egyszer elvittem őt a Király fürdőbe, ami a nyolcvanas években kultikus hely volt. Borzalmasan fáradtak voltunk, gondoltam, ott majd ő is lazít egy nagyot. Bementünk a nedves gőzbe, s a tikkadtan ülő embereket látva egyszer csak elkezdett kiabálni, hogy: »Energia, energia!« Minden belefér az arcába. A jó, a rossz, az extra, bármilyen figura. Ő mindig önmagát játssza. Mivel rá írják a szerepet, kaméleonnak hiszik, közben minden filmjében Udo. Nekem ő nagy álmom volt. Nevetségesnek is éreztem egy ideig, hogy vele akarok dolgozni. Hogy jövök én, Gyula, ahhoz, hogy egy ekkora embert Budapestre hozzak? De odaraktam az arcképét a forgatókönyvbe, mert azt akartam, hogy ő legyen az apa, illetve a világ ura. Elérhetetlen vágyam volt, ami végül mégis megvalósult. Karlovy Vary fesztiválja előtt a Berlinalén találkoztunk idén, ahol speciális elismerést kapott. Azt hittem, életműdíjat, mert azt is megérdemelné, hiszen rengeteg filmet forgatott, és hetvenéves. De nem, nem az volt. Azért díjazták, mert zseniálisan formál meg nőket, melegeket, travesztitákat. Tíz napig ünnepelte, hogy kitüntették. Közben panaszkodott, hogy újabb és újabb, számára ismeretlen rendezők hívják, de ő már csak azokkal szeretne dolgozni, akikkel dolgozott. Gus van Santtel, Lars von Trierrel – és velem. Ez engem nagyon boldoggá tett. Kapok is tőle egészen szürreális e-maileket. Felét angolul, felét németül írja a leveleknek, pont, vessző, nagybetű sehol. Csak árad a szöveg. Hogy mi történt vele, mire készül, mivel telnek a napjai… Palm Springsben él, a rancsán. Lova van, kutyája. Velük érzi jól magát.”

Mi kellett ahhoz, hogy igent mondjon Nemes Gyula hívására? – kérdezem tőle a Zérót követő Pupp szállóbeli fogadáson, amikor saját bevallása szerint már az ötödik pezsgőt itta. – A rendezőt nem ismerte, a szerep nem túl nagy, a partnereiről sosem hallott.

Érdekelt a téma, a méhek szenvedélyes élete. Sokan nem tudnak róla, mekkora veszély fenyegeti őket. Ha kihalnak, a természettudósok állítása szerint, négy éven belül az emberiség is kipusztul. Ugyanis nem lesz mit enni. Természetesen az is imponált, hogy ellenséges pasit játszhatok, aki telefonantennákat telepít, a méhek pedig nem szeretik a belőlük jövő hangot, a szüntelen búgást. Fontos szempont volt az is, hogy szoros kapcsolat fűz a magyar filmhez. Elsőként Bódy Gábor hívott forgatni Budapestre.

Tehát eljött a nosztalgia ideje.

El. De nincs ebben semmi fájdalmas. Nagyon szép emlékeket őrzök Gáborról. Fassbinderrel ültünk a mannheimi fesztiválon, ő már akkor jó barátom volt, több filmjében is játszottam, s nem örült, ha azzal dicsekedtem, hogy kik szeretnének dolgozni velem. Ki akart sajátítani. Annak örült volna, ha egyedül az ő színésze vagyok. S akkor ott, Mannheimben elárultam neki, hogy most egy magyar rendezővel fogok dolgozni. „Ugyan már, egy magyar rendező!” – legyintett. Egyszer csak bemondták Bódy Gábor nevét, hogy az Amerikai anzixszal ő nyerte a fődíjat. Na, ő az, ő az, lelkendeztem, ő hívott meg, méghozzá főszerepre! Egyébként Huszárik Zoltánnak is az eszébe jutottam, amikor a Csontváry címszerepére keresett megfelelő arcot. Engem is elhívott a castingra, aztán másvalakit választott. Bódy Gáborral akkor nem találkozhattam Budapesten, elkerültük egymást. Két nappal azután érkezett haza, hogy visszarepültem Berlinbe. Nagyon lesújtott a halálhíre.

Fassbinderrel hol, milyen helyzetben találkozott legelőször?

Mindketten Kölnben éltünk, én már betöltöttem a tizenhatot, ő fél évvel fiatalabb volt nálam. De ami ennél sokkal lényegesebb: értem rajongtak a lányok, mert helyes fiú voltam, érte meg nem annyira, mert úgy nézett ki, mint egy… megpróbálok finoman fogalmazni… mint egy szörnyeteg! Egy bárban ismerkedtünk meg, ahová főleg kamionsofőrök, titkárnők és Köln első travesztitái jártak. Ha bajba keveredett valaki, örülhetett, ha megúszta egy arcába löttyintett sörrel. Rosszabb esetben véresre verték. Rainer még iskolás volt akkoriban, én már dolgoztam. Sok évvel később láttam egy fotóját Angliában valamilyen újságban. A cikk címe az volt: Zseni és alkoholista. Én ezt a fickót ismerem, futott át az agyamon, de tovább nem foglalkoztam vele. Aztán Münchenben találkoztunk, ahol elég undokul viselkedett, mert ahogy később elmondta, a kölni éveit juttattam eszébe. Először a Bolwieserben játszottam nála, 1977-ben, de akkor már barátok voltunk. Wim Wendersnél és Werner Herzognál azonban csak azután vállalhattam szerepet, hogy Rainer meghalt. Addig nem. Egyszerűen nem engedte. Vagy ők, vagy én, mondta. Sakkban tartott. És szerelemben. Rainer szerelmi foglya voltam. Jól hangzik, nem? De tényleg együtt éltünk!

Lars von Trierrel hogyan került kapcsolatba? Az is egy véletlenszerű találkozásból indult?

A nyolcvanas évek közepén játszottam egy rövidfilmben, amelyet beválogattak a mannheimi fesztivál programjába. Ott láttam A bűn lélektanát, amelyet ő rendezett. Annyira tetszett a film, hogy megkerestem a fesztivál igazgatóját, mutasson be Larsnak. Fel voltam készülve, hogy ő is olyan őrült fickó lesz, mint Rainer, jön majd tetőtől talpig kopott feketében. Erre megjelent egy jól öltözött, egyetemista küllemű srác, és azonnal megkedveltük egymást. 1987-es filmjében, a Médeában már főszerepet játszottam. Három hétig nem mosakodhattam, mert Lars ápolatlan külsőt kért a figurának. Az ő szájából hallottam először azt is, hogy: „Ne játssz!” Ez a módszere. Amikor babát várt a felesége, megkérdezte tőlem, lennék-e a gyereke keresztapja. Hát hogyne, feleltem. Azóta többször dolgoztunk már együtt. A Dogville-ben, a Melankóliában, a Nimfomániásban…

Csupa véletlenszerű találkozások, amelyekből aztán elmélyült munkakapcsolatok lettek.

Hadd meséljem el akkor még azt is, hogy Rómába repültem, amikor egy mellettem ülő amerikai, még mielőtt bemutatkozott volna, a how do you do? után azt kérdezte, mivel foglalkozom. Színész vagyok, de még nem futottam be, feleltem, mire ő: „Milyen érdekes! Megadnád a telefonszámodat?” És ahogy diktáltam neki, láttam, hogy az útlevelébe írta. És te ki vagy, faggatóztam. „Paul Morrissey – mondta –, Andy Warholnál dolgozom.” Két hónappal később jelentkezett, hogy Carlo Ponti felkérésére Frankenstein-filmet rendez, és rám gondolt, eljátszanám-e a címszerepet. Már forgattuk a filmet Rómában, Fellini is épp akkor dolgozott a Cinecittában, a büfében csupa nagykeblű nő, és egy egész csapatnyi sovány férfi. „A Drakula-történetet is filmre viszem – mondta Morrissey –, eljátszanád őt is?” Húsz kilót fogytam a szerephez úgy, hogy egy hétig csak salátalevelet ettem. Ezért ültem tolószékben. Nem maradt annyi erőm sem, hogy fel tudjak állni. Szűz lányok vérét kellett innom, hogy felépüljek.

Amerikai színész melyik filmjével lett?

Az Otthonom, Idahóval. Gus van Sant Berlinben keresett meg az ajánlatával. Szemmel láthatóan nagyon magányosnak érezte magát, így jó nagyot beszélgettünk. Keanu Reeves és River Phoenix már tudták, hogy benne lesznek a filmben, én nem is ismertem őket, amikor megkaptam a szerepet. A barátaim nagyon megörültek, amikor elmondtam nekik, hogy ezzel a két sráccal fogok dolgozni. Tőlük tudtam meg, hogy mindketten elképesztően tehetségesek. Nagyon sajnálom, hogy River Phoenix a halálba drogozta magát. Tényleg zseniális színész volt. Ha nem dolgoztunk, akkor is örökké rajtam lógott. Megszeretett. És élvezte, hogy mindent én fizetek. De már ennek is huszonöt éve. A film amerikai bemutatója után többen is azt kérdezték tőlem, miért akarok visszamenni Berlinbe, ha olyan jól érzem magam Kaliforniában. S mivel nem tudtam pontos választ adni, addig itattak, míg ki nem mondtam, hogy maradok. Azóta ott élek, és már nem is szeretnék hazaköltözni Németországba.

A filmezés mellett, úgy tudom, van egy másik szenvedélye is. A műgyűjtés.

Nem szeretek múzeumokba járni, a képeket viszont imádom. Palm Springs-i otthonom falát Robert Longo, David Hockney és Robert Mapplethorpe fotói díszítik. Mindegyiken az áll: „Udónak, szeretettel.” Naponta gyönyörködöm bennük. De két magyar festő művét is nézegetem otthon. Mednyánszky László és Czóbel Gyula alkotásait Budapesten vásároltam meg. Igen, az egykori háborús gyerek, aki krumplilevesen nőtt fel, ilyen sokra vitte. Megállítanak a nők egy-egy vetítés után, és azt kérdezik, hogy tudtam olyan gonosz lenni a filmben. Közben látom rajtuk, mennyire élvezték a történetet. Hogy megélték az orgazmust a sötétben. Hát álmodhatnék nagyobb sikerről?