Írni csakis belső meggyőződésből lehet

LAKATOS KRISZTINA

A pályád szlovák lapnál indult. Kétnyelvűnek születtél?

A családom magyar, tehát szlovákul meg kellett tanulnom, de ilyen szempontból más ez a vidék, mint mondjuk a Csallóköz. Nyitrán gyerekként sem lehetett úgy kimenni az utcára, hogy ne beszéltünk volna szlovákul. Az egyetem is szlovák volt, a társaság is, a többi automatikusan jött. Sőt, csodálkozva tapasztaltam, hogy amikor elkezdtem írogatni az Új Szónak, néha a magyar kifejezéseket kerestem. Mai napig emlékszem: kitört a sertéspestis, és fogalmam sem volt, mi lehet magyarul a štátny veterinárny lekár...

Az, hogy az újságírás a te utad, korán eldőlt?

Nyitracsehiben összevont kisiskolába jártam. Elsős voltam, de amikor a harmadikosok kisebb fogalmazásokat írtak, mindig füleltem. Otthon pedig kis füzetkékben próbálkoztam az első „írásokkal”. A szöveg, az írott szöveg számomra mindig csoda volt. Tíz lehettem, amikor a szüleim vettek egy Kincses kalendáriumot vagy valami hasonlót. Ebben olvastam az első beszélgetéseket, és megfogalmazódott bennem a gondolat: de jó lehet annak, akinek ez a munkája. A vágyam aztán végig kitartott.

Ahogy végignézünk a szakmán, elmondhatjuk: nem okvetlenül az egyetemeken teremnek a legjobb újságírók. Te viszont azon kevesek közé tartozol, akik a Komenský Egyetem zsurnalisztika szakára jártak, annak rendje s módja szerint el is végezted, megmaradtál a pályán... Jó volt, fontos volt az a négy év?

Ha a mai eszemmel mennék egyetemre, mást választanék. Talán valamilyen nyelvet. Akkor azt hittem, hogy az újságírónak újságírást kell végeznie, és nem volt, aki felvilágosítson a tévedésemről. 1989-ben kezdtem az egyetemet. Csupa olyan tantárgyunk volt, mint a szocialista újságírás alapjai, a kapitalista sajtó kritikája... A forradalom után mindezt megváltoztatták, visszajöttek azok a tanárok, akiket még 68-ban rúgtak ki, és maguk sem tudták, mit tanítsanak. Az volt a szerencsénk, hogy akkor még volt nemzetiségi kvóta, hárman voltunk magyarok, volt egy magyarországi vendégtanárunk, és ő elintézte, hogy egy évet eltölthessünk Budapesten és Szegeden. Azért nem voltak hiábavaló évek. Az ember elég sok mindent megtanulhatott, ha nagyon akart. Új lapok alakultak, a szerkesztőségek nyitottak voltak, bejárhattunk bárhova gyakorlatra, ha elintéztük magunknak. De maga az iskola nehezen mozduló valami volt, rengeteg elmélettel.

Pályaválasztás előtt álló fiatalokkal beszélgetve azt tapasztalom, nagy a vonzereje a médiának. Azon belül azonban mindennek nagyobb a presztízse, mint az írott, nyomtatott sajtónak. Soha nem csábított a tévé, a rádió vagy egy jó kis PR-os állás?

Soha nem gondoltam arra, hogy mást is csinálhatnék. Én írni szeretek. Intim műfajnak tartom. Kiadhatok mindent, a gondolataimat, a véleményemet. Úgy, hogy a saját személyemet közben szeretem háttérben tartani. Másrészt viszont nem vagyok grafomán: nem írok blogokat, nem vagyok jelen közösségi oldalakon. Még SMS-ezni sem szeretek. Fáraszt.

Szinte „tapinthatóan” jelen vagy minden írásodban, mégis, kifejezetten alanyi publicisztikát ritkán olvasunk tőled.

Az utóbbi időben valóban kevesebb volt. Nem okvetlenül kell mindig véleményt alkotni mindenről, illetve nem kell azt mindig rátukmálni másokra. Persze előfordul, hogy mégis muszáj. Most például Bezák érsek leváltásáról írtam egy elég kemény hangú írást a Vasárnapba, mert úgy éreztem, ezt ki kell mondanom. Katolikusként tudom, hogy az egyházban hierarchia van, bizonyos döntéseket egyszerűen el kell fogadni, de ez a helyzet különleges. Dühöt, kiábrándultságot szül.

Nem a „kötelezők” a te témáid. Interjúk, hírek, riportok; érdekes embereket, tanulságos vagy éppen abszurd történeteket mutatsz be. Mi az, ami megszólít?

Ha azt látom, hogy valakinek az ügye a bürokráciával, a hatalommal viaskodva nem tud elmozdulni a holtpontról. Nagyon megérint, ha azt látom, hogy kis emberek milyen nagy dolgokat visznek végbe. Segítenek, vagy a saját erejükből lettek valakivé. Más értelemben, de megszólít, ha azt látom, hogy mi, magyarok hogyan nyírjuk egymást, milyen piszlicsáré ügyeken morzsolódunk szét. A tizenvalahány év alatt azt tapasztaltam: a gondjainkról szinte mindig mi tehetünk. Személyes és hatalmi harcok áldozatai az iskoláink, a közösségeink.

Problémás témák gyakran eredményeznek feszült válaszokat. Vannak ebből személyes konfliktusaid?

Nem engedem magam belerángatni személyes konfliktusokba. Magamban megélem a dolgokat, de szigorúan szétválasztom a munkát és a magánszférát. Olyat szabad csak papírra vetni, amiről meggyőződtél, és minden körülménynek utánajártál. Írni csak belső meggyőződésből lehet. Ha ez megvan, a többi nem érdekel. Persze, megéri a negatív visszajelzéseken is elgondolkodni. Tudatosítani kell, hogy az írásainkban szereplők gyakran hétköznapi emberek, akik nincsenek hozzászokva, hogy a sajtó foglalkozik velük. Tudják, hogy újságíróval álltak szóba, tudják, milyen ügy szereplői. De próbálom szem előtt tartani, hogy nekik nehezebb elviselni a nem hízelgő képet magukról, mint nekem leírni.

Jó neked Nyitrán?

Itt vagyok otthon. Ezen nem elmélkedem. Nem tartom a várost annyira nacionalistának és élhetetlennek, amilyen – bizonyos szempontból joggal – a hírneve. A trükk az, hogy intelligens emberekkel kell érintkezni. Velem is megtörtént, hogy rám szóltak a buszon, miért telefonálok magyarul a barátnőmmel. Annyit mondtam: ha majd magával akarok beszélni, akkor szlovákul fogok.

Máshogy nézel a városra a Hedvig-ügy óta? Vagy máshogy néztél szét magad körül akkoriban, amikor az eset megtörtént?

Akkor igen. De hat évig nem lehet így élni. Nyitrának sokat ártott ez az ügy. Nemcsak az, hogy megtörtént, hanem az is, ahogy a rendőrség kezelte. Másrészt az egész messze nem csak Nyitráról szól.

2006. augusztus 25. Gondolom, csörgött a telefon.

Kocur Laci volt. Először őt hívta fel egy ismerőse az egyetemről. Annyit tudott, hogy megvertek egy diáklányt, nézzek utána. Rögtön hívtam a tanárokat, ők megerősítették a hírt. Azután rohantam a kórházba.

Mikor futott át az agyadon, hogy ebből az ügyből nem egy-két hír lesz, hanem egy „nagy történet”?

Két hétig vizsgálták az ügyet, addig nem nagyon történt semmi. Amikor elkezdtem sejteni, hogy ebből valami rettenetes dolog kerekedik, az szeptember 10-én, vasárnap volt. Akkor vitték be Hedviget a nyitrai rendőrségre, és hat órán át vallatták, azt akarták, ismerje be, hogy hazudott. Sándor Anna tanárnő az egyetemről még korábban megértette, mi folyik. Érett, tapasztalt nő. Rögtön a támadás után kihallgatta a tanárokat a rendőrség, de úgy, mintha ők lennének a bűnösök. Miért hívták a sajtót? Miért fényképeztek? Később elmondta: arról a kihallgatásról úgy jött el, hogy a legjobb eset lesz, ha nem vizsgálják ki az ügyet.

Végig hitted, hogy Hedvig oldalán az igazság?

A kórházban láttam először Hedviget. Éppen tolták ki egy hordágyon a vizsgálóból, falfehéren. Ez az előnyöm megvolt a többi kollégával szemben. Azok, akik csak Kaliňák bejelentését hallották, akár hihettek is neki. Én viszont ott voltam, láttam. Utóbb pedig megismertem: végtelenül intelligens, egyenes, jó humorú lány.

Hat év alatt, feltételezem, bizalmi viszony alakult ki közöttetek. Ahhoz, hogy a könyvben ilyen őszintén beszéljenek, ez elengedhetetlen.

A kezdetekkor idegenek voltunk. Hedviggel például csak a könyv megjelenése után kezdtünk tegeződni. Roman Kvasnica pedig végtelenül tartózkodó, gyanakvó ember. Először senkinek sem nyilatkozott. Sok munkával, korrektséggel lehetett a bizalmába férkőzni. Talán tesztelt is: mindig csak félinformációkat adott, a másik felének utána kellett járnom. Mintha arra lett volna kíváncsi, veszem-e a fáradságot.

A ti kapcsolatotok érdekelt valakit? Úgy értem, a „másik oldalról”.

Persze. Ez akkor jött elő, amikor a könyvön dolgoztam. Abban egyeztünk meg, hogy teljesen titokban készül. A szerkesztőségben is csak akkor szóltam, amikor kész volt. Nos, az óvintézkedések ellenére akkoriban kaptam vulgáris telefonhívásokat, e-maileket.

És néha zúgott a mobilod?

Néha zúgott. De nem akarok ezzel foglalkozni. Ügyelek rá, hogy telefonon kinek mit mondok. Kell az elővigyázatosság, de nem szabad a rabjává válni.

Most hogy látod, merre tart Malina Hedvig ügye?

Arra utalnak a jelek, hogy a hatalom is szeretne valahogy kihátrálni belőle. Pszichiáterhez, pszichológushoz küldözgetik Hedviget. Azok esetleg megállapíthatnák, hogy valami pszichés gondja van: hazudós, stresszhelyzetben rosszul reagál. Erre hivatkozva „ők” esetleg azt mondhatnák: ez szomorú, megbocsátunk. De Hedvignek nincs oka belemenni ilyen megoldásba. Persze, kiállni sem fog senki azzal, hogy elnézést kérünk, meghurcoltuk ezt a lányt ártatlanul. Ilyen értelemben tehát Hedvig nem fog elégtételt kapni. Másrészt: fejben már túl van az egészen. Különleges adománya a sorsnak, hogy nem vált a sérelme megszállottjává. Sok olyan esettel találkoztam, amikor valamilyen igazságtalanság vagy tragédia elszenvedői nem tudnak továbblépni.

Azt, hogy hol a te pozíciód ebben a történetben, valamikor nagyon végig kellett gondolni? A távolságot, a felelősséget...

A Kaliňák-féle információk után újságíróként átfutott az agyamon, hogy talán máshogy történtek a dolgok: attól, hogy megverték, még lehettek mások a körülmények. Utána azonban sorra derültek ki a hatalom hazugságai. A mai napig megírom mindkét fél lépéseit, de szilárd véleményem van. Ha az ember oknyomozó riportokon dolgozik, egy idő után eljut a cinizmusnak arra a fokára, amikor azt mondja: úgyis minden érdekből történik. Mindenki sáros egy kicsit. Az újságíró akkor objektív, ha mindenkitől távolságot tart. A Hedvig-ügy azt mondatja velem: van úgy, hogy az igazság egyértelműen az egyik oldalon van. És néha – nagyon ritkán – oda lehet állni arra az oldalra.