Huszonkilenc szonett, tizenhat költő, hány olvasó?

A Csuhai István utószavával megjelent kötet (Mintakéve. Kalligram, 2004) Parti Nagy Lajos ötvenedik születésnapja alkalmából született. A Kalligram folyóirat akkori főszerkesztője, Hizsnyai Zoltán a lap 2003 októberi számát Parti Nagy Lajosnak szentelte, s ebben jelent meg az a — tizennégy kortárs költő által írt — szonettkoszorú, amely Parti Nagy mesterszonettjére íródott. A kötet tartalmazza Hizsnyai szonettkoszorúját is, amelynek darabjai mintegy „pótszonett”-ekként (Csuhai István kifejezése) jöttek létre, párhuzamosan az „eredeti” szonettkoszorúval.

Bár a borítón található szöveg szerint az „egységes egésszé összeálló iker-szonettkoszorú példátlan vállalkozásnak számít a kortárs irodalomban”, véleményem szerint éppenhogy nem az „egység”, hanem a tizenöt (illetve Parti Naggyal tizenhat) költő eltérő nyelvi világa, valamint a feladatnak való egyéni megfelelés mikéntje az, ami izgalmas. Hiszen egy adott időszak magyar költészetének — természetesen nem teljes — keresztmetszetét nyújtja. A feladat jelen esetben nem annyira a szonettforma kihívásaként jelent meg a költők számára, mint inkább a Parti Nagy-féle egyéni, asszimilálhatatlan költői nyelvhasználattal folytatott küzdelemként, a „hatásiszony” és a „termékeny félreértés” elől való kitérés lehetetlenségeként. Ebből a szempontból a kötet utolsó, a megírás tekintetében első szonettje, a „mesterszonett” értelme valóban kettős: a szonettkoszorú hangsúlyos darabjaként és „a mester szonettje”-ként egyaránt értelmeződik.

Az előbb vázolt helyzet értelmében nagyjából három pozíció foglalható el a kötetben: 1. amikor a helyzet többé-kevésbé teljes mellőzésével ír szonettet a költő; 2. amikor megmarad saját lírája megszólalásmintáin belül, de reagál a helyzetre; 3. amikor teljesen belehelyezkedik a helyzet által létrejött nyelvi térbe, és eltér a saját költészetére jellemző megszólalásformáktól. (Helyzet alatt a köszöntés, az ötvenedik születésnap, továbbá a Parti Nagy-líra sajátosságai értendők.)

Az első pozícióba sorolhatók Kukorelly Endre, Balla Zsófia, Peer Krisztián, Varró Dániel, Tóth Krisztina szonettjei, továbbá Hizsnyai Zoltán szonettkoszorújának néhány darabja (Hizsnyainak volt ideje a tizenhárom szonett során, hogy „saját” verset is írjon, szonettjeinek többsége azonban inkább a második csoportba sorolható). A Kukorelly-féle egyedi szövegalakítás még abban is megmutatkozik, hogy — egyedüliként a kötet költői közül — beavatkozik az adott Parti Nagy-sorba, módosítja, átírja azt: az „Immár magával ötven, mint a kéve” a Kukorelly-szonettben „Immár magával 50 mint (de persze nem) a kéve”. Hizsnyai Zoltán pedig egy-egy szonettjében újraírja legutóbbi kötetének darabjait, azon belül is a Nyár — Ősz — Tél (Sör — Bor — Pálinka) című triptichon szövegeit.

A második csoport költői reflektálnak a megírás feltételeire, bár eltérő mértékben. Néhány szonett csak egy-egy utalás erejéig: László Noémi „trombitaszó huszárrojt vattacirkusz” sora Parti Nagy szóleleményeire reagál, Kemény Istvánnál Sárbogárd épül be a szövegbe (lásd: Sárbogárdi Jolán). Máskor viszont, Mizser Attila és Orbán János Dénes esetében, a saját lírai megszólalás olyan sokat köszönhet a Parti Nagy-féle nyelvhasználatnak, hogy maga a lírai nyelv mint egész utal vissza a Parti Nagy-nyelvre: „én se tudhatom bár tudásom temérde” (Mizser), „S mikor időnként kattog át a MÁV, / Arra gondol: mily Herbsttagadhatatlan, / A lét csupán teányi kosztolove.” (Orbán János Dénes) Izgalmas az is, amikor egy, a Parti Nagy-féle költészetfelfogástól elütő líra folytat sokoldalú játékot Parti Naggyal: Térey János szonettje, amely a lírai alany fölényét demonstrálja, a megírás formai feltételein (a „tizennégy szál” a szonettformára történő utalás) keresztül számol le a hatásiszony rémével, végzi el a szimbolikus apagyilkosságot: „Kaporrá válik ékes kékszakálla, / S tizennégy szálát megragadhatom...” Kovács András Ferenc esetében éppen az ellenkezője az igaz: a Parti Nagy-költészettel mélyen játékos viszonyban álló (elég csak „Költőm és Korom” című, Parti Nagynak ajánlott versére gondolnunk) lírikus több utalást is elrejt szonettjébe. A „Nem tátja száját sült, pikírt galámbra —” a Hősöm tere galambjaira, az utána következő „Kalászattal pörg múltidők elé, ki” talán Kalász Mártonra, és rajta keresztül az ĺrószövetségből történő kilépésre, a Döbrentei-ügyre utal vissza, miközben a regény hangulatát a „múltidők” kapcsolja az utóbbi nevekhez. Vörös István utalásai közül a metrum a Hal éji éneke és a Kacat, bajazzó Parti Nagy-versekre, a „moll” pedig a Szívlapát híres „hazám, hazám, te Mol, te Shell” sorára utal. A legösszetettebb költői játékot a Parti Nagy-nyelvvel valószínűleg Borbély Szilárd folytatja szonettjében: a nyelvnek „felállványozott mondatok”-ként, „Építési terület.”-ként, „ház”-ként való felfogása a versolvasást mint befejezhetetlen feladatot mutatja be, s egyben a Parti Nagy-nyelv természetére, örök befejezetlenségére, önmagát újraíró folyamatszerűségére is utal. A „’Vérsajtra. Édes, s Netscaféra vágyol?’” a Se dobok, se trombiták és A hullámzó Balaton Vadhuss című prózáját, a „Talán szerelmi dráma lesz a vége...” sor Margittay Edina és Balajthy Dénes románcát olvastatja együtt a Borbély-szonettel.

A harmadik csoportba csak Jász Attila szonettje sorolható: a Jász Attila-i versnyelvtől elütő tizenkét sor éppúgy többszintű viszonyt épít ki a Parti Nagy-líra megszólalásformáival (rontott nyelv, szleng, rímjáték stb.) és a felkérés lehetőségével, mint Parti Nagy mesterszonettje. A mesterszonettben az ősz (mint a költő születésnapja — október 12. — és mint az életkor metaforája) a magyar lírával és azon keresztül saját költészetével (pl. „rőt lomb” — Arany: Családi kör, PNL: Rókatárgy alkonyatkor) létesített viszonyban egy széttartásában szép („szanaszép”) versnyelv teljesítményeire utal vissza. ĺgy válnak a Mintakéve szonettjei valódi lírai önértelmezéssé, az idegenség felől való újragondolás terepévé.

Németh Zoltán