Hogyan süketült meg a bolha?

Stílusából ugyan nem derül ki egyértelműen, hogy ennek oka valamiféle sértődöttség, avagy a személyiségének egyéb furcsasága, de megjelent írásának lényegén (mint korábban június 9-én is és nem 10-én, mint arra zavarosan emlékszik sok egyéb mással egyetemben) ez nem változtat. Olyan összefüggéseket nélkülöző dolgokat csúsztat egymásba, amelyek után joggal tarthat igényt az ĺRÁSTUDÓK ÁRULÁSA kitüntetésre.

Leegyszerűsítve: olyan álságos mesterkedésről van itt szó, mint ama tudós kutató esetében, aki megtanította a bolhát parancsszóra ugorni, majd kitépte a bolha lábát, de az már nem ugrált többé sem parancsra, sem anélkül. A tudós feljegyezte: ha kitépjük a bolha lábát, akkor megsüketül.

Ennek csupán az az oka, hogy Duray a nemzeti és etnikai identitásról fogalmazott politológiai tanulmányában árulónak merte nevezni azt a liberális felfogást, mely a nemzeti identitástudat felszámolásán munkálkodik. Ugyanakkor megkérdőjelezte annak a rengeteg szemétnek a hitelességét is, amit a XX. századi érték- és identitászavar dobott felszínre a hitéből és tiszta világszemléletéből kiforgatott, magukat művésznek nevező és terméküket művészetnek neveztető söpredék által. Duray nem utasította el sem Vasarely, sem Kassák alkotásait, de Hushegyi agyrémképletében már ez is benne van! Duray véleményét „dohos, 19. századi művészetszemléletnek” nevezi, mintha a 19. század ilyen lett volna, csak azért, mert Michelangelo művészi nagyságához merte igazítani a követelmények mércéjét. (Amihez képest a XX. század képtárait ugyancsak ki kellene már takarítani!) Végül néhány montázsolt művészetelméleti megfogalmazásba csomagolt féligazsággal lavírozva odáig jut, hogy Durayt a kommunista és fasiszta ideológusokkal rokonítja, majd úgy akarja megvédeni a nemzeti identitásukat vállaló felvidéki magyar képzőművészeket, hogy Durayval állítja őket szembe. Ez éppen olyan agyrém, mintha azt mondanám, hogy Hushegyi épp akkor támadja Durayt, amikor Slota, ezért Hushegyi sem különb Slotánál. (Ezt nevezi az újságírói szakzsargon csúsztatásnak! Egyszerűbben aljas hazugságnak.) Ezek után csak azt tudom a szerzőnek javasolni, hogy maradjon a szakmájánál, és a favágást tartsa meg magának.

Egyébként, ha Duray is idézett volna néhány szerzőt, akkor vajon miként reagált volna a tisztelt nagyérdemű?!

Például Hamvas Bélát: „A modern művészet mintha semmi egyéb nem lenne, mint egy féreg létrehívása és apoteózisa. Idézi az örvényt, amelynek – úgy látszik – a legmélyebb fenekéről a legfélelmetesebb erőket kelti fel… ez a világ minden részéből elűzött és kitaszított söpredék, foszlány, lélekrongy (intelligencia, és érzés és önálló akarat nélkül) szégyentelen életmohóságának tehetetlen martaléka. Jóra, rosszra egyaránt tökéletesen érzéketlen. (…) Uralkodó állapota a szorongás és az alattomos kéjsóvárgás. Ha az ember nem védekezik ellene testi és lelki tisztasággal, befurakszik az ételekbe, a gondolatokba, a beszédbe, a szerelmesek csókjába, az anyatejbe, az imádságba. Belepiszkol az ember fantáziájába, feldúlja a harmonikus barátságokat és házasságokat, népeket egymásra uszít, gyűlölködést szít, pimaszul belemászik az álmodó képeibe és összerondítja a tiszta szándékokat. Mivel láthatatlan és ritka testű lény, és mivel nem ismer tiszteletet és szégyent, számára minden út szabad. Egyetlen módon lehet ellene védekezni: világossággal, ami napfény, értelem, erkölcs, derű, nyugalom, béke. Mindazzal, ami nincs.”

Avagy mondhatta volna Máraival is: „Az irodalom megtelt kétségbeesett, gyermekes és görcsös kísérletekkel, a kávéházakban, a vékony folyóiratokban és a színpadokon nyelvét öltögette az epileptikus, rángógörcsös kétségbeesés, amely már nem magyarázni akart, csak dadogni és visongni, mint a gyerek, mikor toporzékol. Volt dada és expresszionizmus, volt kubizmus és szürrealizmus. MINDENKI TUDTA, HOGY MINDEZ MASZLAG, DE SENKI NEM MERT KÖZBESZÓLNI. A bukás oly tökéletes volt, mint soha azelőtt… s ebben az időben, mikor az európai szellem kezdett tudatosan kozmopolita lenni, felfedeztem magamban azt a másik nemzeti érzést, melynek semmi köze nincsen politikához, egyszerűen a végzet és kötés érzését.”

Ezek után vagy Hamvas és Márai is kirekesztő, vagy Hushegyi akar bolondgombát etetni velünk.