Hittételek prózai megjelenítése

A posztumusz mű hírszerzés odaátról. A „közös ősnyelv” és az ige ünnepe. A mostani alkalom mégsem ünnepi; a 102 oldalas kötetnek különös súlyt ad, hogy a kortárs magyar irodalom tehetséges, fiatal költője, írója, műfordítója és performere fél évvel ezelőtt adta fel a testet-lelket megnyomorító betegséggel folytatott küzdelmet. A szerző tavasszal megjelent második művének értelmezését ez a tény is meghatározza.

Nos, az olvasó, aki kezébe veszi és elolvassa Kantár Csaba Öntörvény(alkotás) című könyvét, kétszeresen is meglepődik. Először azért, mert nem azt kapta, amit várt, másodjára pedig azért, mert a kapott szöveg tartományrendszere maga a meglepetés. S most megkockáztatom, a kötetnek annyi ellendrukkere lesz, mint ahány szimpatizánsa. Ennek a Kantár-könyvnek már az alcíme is (Dogmáim prózában) meghökkentő és sokkoló. A szerző az egyén és a társadalom elfogadott/elfogadható dogmáiból öntörvényűen alkotja meg, gyúrja össze vagy hámozza ki „gyógyírnak” szánt politológiai szövegeit. A megboldogult Kantár Csaba (1978—2003) tudta és vallotta: „Észre kell venni, hogy az erő, az energia, a gyógyír ott rejlik abban az évezredes tudásban, amit megszereztek, ápoltak és gondosan elraktároztak az őseink.” Ez az egyetlen (kulcs)mondat is iskolapéldája lehet Kantár egyéni, a közösségből táplált, a közösséghez szigorú mércével igazodó és bátran vállalt magándogmatikájának.

De vajon mi is a dogma? Alföldy Jenő egy helyütt igen pontosan és tömören a következőképpen határozza meg: „vélemény. Hittétel, amelyet nem kell és rendszerint nem is kell bizonyítani. Kinyilatkoztatásként elfogadott tantétel, amelyben tilos kételkedni.” Szögezzük azonban rögvest le azt is, hogy a kötetből világosan kiolvasható kantári (magán)dogmatikát felerősíti, illetve árnyaltabbá teszi a szerző pozitív determinizmusa, mely jótékonyan szolgálja a szövegnek nemcsak tartalmi, hanem esztétikai értékét is. A gyökereket, a gyökértelenséget, a politikát, a politikumot, napjaink politikusait, a szlovákiai magyarságot és a magyarokat állítja a kötet középpontjába. A magán- és közélet (dokumentum)prózává lényegített eseményei (az egyetemi évek tanulságai vagy akár kiábrándultsága a „kanász nagyságok”-ból) ugyanazt a figyelmeztető üzenetet hordozzák: „Ott van minden jó forrása, mindené, ami nemesít, gazdagít, s eljuttat a tudás legmélyére, ahol nincs többé kétely, félelem és bizonytalanság, csak örökkévalóság és szeretet.”

Kantár Csaba egyes szám első személyben, élvezetes stílusban, szabatos anyanyelven, kitűnő mondat(lánc)szerkesztéssel, könyörtelen igazmondással és őszinteséggel mondja el az elmúlt bő tíz év történéseit, tapasztalatait, „megvilágosodásait”. A Szabó Dezső vagy Wass Albert örökségét is felvállaló Kantár felfigyeltető sorait pontosan behatárolható költői, politikusi, közéleti és politológusi véna táplálja. Szövegét/szövegeit — a Keresztút tizenkét stációját parafrazálva — tizenkét részbe, pontosabban tizenkét „bejelentkezés”-be ágyazza. A nyitott „ablakban ülve”, nem kiszól a könyvből, hanem befelé, a dolgok mélyére invitálja olvasóját. Önvallomásos prózájában rólunk és nekünk beszél — önmagát adva.

„Számomra ezen a ponton alapmunka Kantár Csaba prózai textúrája, amely arra vezet rá bennünket, hogy a megtörtént dolgokat a legszuggesztívebb magyarázkodásokkal sem lehet meg nem történtekké tenni” — írja a kötet értő méltatója, Soóky László költő. Ezért is indokolt azt mondanunk, hogy irodalmunknak megkerülhetetlenül fontos/izgalmas műve az Öntörvény(alkotás). (AB-ART, Pozsony 2003)

Vörös Péter