Három dimenzió pozitívumai

A Dunaszerdahelyen élő Németh Ilonának „másfél évtizedes pályafutása alatt sikerült elérnie azt, amit 1918-tól 1989-ig senkinek sem sikerült a Csehszlovákiában élő magyar képzőművészek közül — a 90-es években előbb országos szinten, majd a nemzetközi művészeti porondon is kivívta magának a helyét” — írja Hushegyi Gábor a Kalligram Kiadónál megjelent Németh Ilona-monográfia bevezetőjében. S a cseh/szlovákiai magyar olvasó elégedetten bólint az egészre: igen.

Igen, a Dunaszerdahelyen élő Németh Ilonának sikerült az, ami senkinek mifelénk, de igenlő jóváhagyásunk mellett fölsorakozik bennünk egy sereg más, a fenti állítással nem mindenben egyező gondolat. Először is az, hogy csak cseh/szlovák viszonylatokról beszéljünk-e az adott korszakot illetően. Másodszor: csak a képzőművészekről, avagy tágítsuk a kört, és soroljuk-e ide a jelzett időszakban élt, tőlünk ugyan elszármazott, ám itt született s itt gyökerező Kassák Lajost is például. Halála óta Kassákot egyre gyakrabban méltatják, igaz, inkább világszerte, mint mifelénk, s mint képzőművészt — sőt, elsősorban mint képzőművészt. Az állítást az irodalomra is kiterjesztve Máraihoz juthatunk, vagy az épp friss Kossuth-díjas Tőzsérhez. A Németh Ilona elérte méta voltaképpen az eperjesi-pozsonyi Hamvas Béla megfogalmazta Öt géniusz északi ágáról, a felvidékiség létezéséről és folyamatosságáról szóló tételt bizonyítja. Azt, hogy a Németh Ilonák nem a semmiből jönnek, hanem évszázados, évezredes gyökereik vannak, hiszen, hogy csak a képzőművészetnél maradjunk, vajon nem előzménye-e Németh Ilonának Ferenczy és Fadrusz, Szinyei és Mednyánszky, Csontváry — és megint csak Kassák...

A tényen persze nem változtat, hogy — amiként Hushegyi írja — „Németh Ilona művészete szerencsés csillagzat alatt fejlődhetett, s az 1989/90-es rendszerváltozás éveiben kitáruló nagy lehetőségek bátor és következetes kihasználásával olyan teret biztosított magának, amellyel egy évtized alatt Szlovákia meghatározó művészszemélyiségeinek egyikévé vált. Magyar nemzetisége révén pedig felzárkózott Jakoby, Bartusz és Rónai mellé. Hazai és nemzetközi sikerei titka nemcsak az 1989 utáni társadalmi változásokban, a szabad utazási lehetőségben kereshető, hanem elsősorban tudatosan irányított cseh/szlovákiai és magyarországi művészeti jelenlétében.”

ĺgy igaz, bólinthatunk rá erre is, legföljebb a pályatársak névsorát tarthatjuk rövidnek. Hushegyi ugyanis csak az említett három művészt állítja Németh Ilona mellé, mondván, hogy ők tartoznak „minden vitán felül az országos formátumú alkotók közé”, noha művészetük nem felelt meg a korabeli kultúrpolitikai elvárásoknak. Ami e három (Németh Ilonával együtt négy) művész jelentőségét illeti, azzal persze egyetérthetünk Hushegyivel. Más kérdés, hogy csak ők voltak-e igazán jelentősek (hát Weiner-Kráľ, Dúdor István vagy Lipcsey György?). Aligha egy ilyen röpke könyvrecenzió feladata e súlyos kérdések megválaszolása, de ha már a tétel fölállítatott, nem hagyhatjuk említés nélkül. S ezzel még csak azt sem állítjuk, hogy a monográfusnak nincs igaza. Mert egy esetben legalábbis mindenképpen igaza van: Németh Ilona esetében.

Forgassuk hát e pompás kivitelezésben, 2001-ben megjelent monográfiát, Hushegyi Gábor munkáját. Mert egy művész értékeléséhez természetesen ez is hozzátartozik — az sem akárkinek adatik meg, hogy nem egész negyvenéves korára ilyen átfogó monográfia szintetizálja eddigi munkásságát.

A Hushegyi-monográfia pozitívumai három dimenzióban láthatók. Az első természetesen a nagyméretű, színes reprodukciók. Hisz még klasszikus mesterek munkáit is csak nagyrészt kicsi, fekete-fehér reprodukciókban élvezhetjük — ellentétben ennek a könyvnek a kivitelezésével. A második dimenzió: a szinte enciklopédikus részletesség. Lépésről lépésre, alkotásról alkotásra kísérhetjük Hushegyi jóvoltából a művésznő munkásságát, s érthetjük meg mi, laikusok is képeinek, installációinak értelmét — hiszen a modern képzőművészet korántsem pihentető szórakozás természetesen. S ez a monográfia harmadik dimenziója. A Németh Ilona-kortárs művészettörténész, Hushegyi Gábor tisztában van a modern képzőművészet legújabb irányzataival, s e nézőpontból értékeli és mutatja be monográfiája tárgyát.

S még egy ráadás: a könyv margóján sorakozó idézetek a Németh Ilonáról és művészetéről szóló hazai és nemzetközi kritikákból, tanulmányokból. Ez maga fölér az előbbi három dimenzió pozitívumaival. Mindent összevetve: nemcsak kiváló, nemzetközileg is jegyzett szlovákiai magyar művészt ismerhetünk meg e könyvből, hanem pompás művészeti albummal is gazdagíthatjuk könyvtárunkat.

Cselényi László