Harminc doboz karácsony

Másnak van, mégsincs – mondogatta néma magányában az aszszony, a csipkézett szélű fotográfia felé intézve szavait.

Van, mégsincs. Mert amióta az új világ van, s nem él egy fedél alatt két-három nemzedék, a fiatalok új házat építenek, cseréptetőset minden komforttal, központival, lefolyóval és angolvécével felszereltet, a derékfájós, sarlóalakba görnyedt öregek pedig ottmaradnak magukra, gyerekek és unokák nélkül a roskatag meszelt falúban, amelybe azért két dróton már bejön a villany, így egyetlen csavarintással fényt lehet csinálni benne, nem kell hozzá se petróleum, se fagygyúgyertya. Ők, akik pár szem jószágukat járomkötélre kötve vezették be a téeszbe, s hagyták, hogy az éves megélhetésüket, lepedőnyi földjüket hozzácsapják a közöshöz, mert hiába fenyegetőztek vasvillával, nem lehetett ellenállni a parancsoló szólamokkal hirdetett néphatalmi rendszernek, pár év alatt mindenüket elvesztettek az új világban. Erkölcsöt, hitet, családot.

Karácsonyeste, már kora délutántól, miután a lopakodó sötét eltolta az égről a napot, a csikósparhelt mellett gubbasztva egyedül bóbiskoltak a pattogó akáchasábok melegénél, a parazsat tartó rostély résein kibuggyanó fénynél.

Másnak van gyereke, mégsincs, aki rányissa az ajtót se karácsonykor, se más ünnepen. Csak amikor tartós esőzés után a muharnak kell nekimenni a kapával, mert úgy elborította a tarkapaszullyal meg marharépával beültetett kukoricást, hogy belemenni nem lehet, akkor szólnak, hogy hallja-e, anyus, nem érne rá... – mondogatta az asszony, a csipkézett szélű fotográfia felé intézve szavait, mert mindent a fiával beszélt meg.

Az ő fia azonban vele van karácsony este is, meg amilyen hosszú az esztendő, mindig. Igaz, csak üveg alatt, napszítta nyersfa keretben, csipkézett szélű fotográfián, megsárgulva az előhívóoldattól.

„Istenem, miért hoztál ránk ilyen veszedelmet?” – kérdezte könnyek között, amikor regruta fiát elszólította tőle a haza védelmére.

„Mária, Krisztus urunk szent anyja, szeresd őt, mint tenfiadat, segítsd, hogy visszajöjjön az én egy szem gyerekem!” – fohászkodott rimánkodva az oldalhajó sötétjében virrasztó Mária-szobor előtt. De szent asszonyunk nem hallgatta meg a frontkatona fiát féltő anya kérését.

A fiú névtelen halottja lett a hazának: elpusztult a kemény orosz télben, a szibériai harcmezők valamelyikén, pedig még férfi se volt. Szerelmet nem érzett még, legfeljebb vágyat iránta. Fehérszemélyt nem érintett, a kéjről nem tudta, hogyan uralja a testet. Utódot nem nemzett, örököst nem hagyott hátra.

Az anya nem gyűlölködött fia elvesztése feletti bánatában. Nem hibáztatott senkit, sem a világ teremtőjét, sem a világ békéje ellen törő égi vagy földi erőket. Csak azt érezte, nincs az rendjén, ha egy emberpalánta, egy ifjú élet evilági léte nem teljesedhet ki.

De szíve tele volt megbocsájtó krisztusi szeretettel, lelke pedig egy derékba tört élet emlékeivel. Karácsony táján azzal a képpel, amint a sütéssel járó édes illattal megtelt konyhában fiát felültette a hokedlira, s az, inogva-billegve a támlátlan ülőkén, picike lábával szüntelen kalimpált, mert kicsi volt még, nem ért le a földre. Közben ő a langyos, cukros tejjel itatgatott kalácstésztát gyúrta, dagasztotta, olykor fehér foltot nyomva a fiú orrára, s csendes hangon tanította vele, újra és újra belekezdve, felénél abbahagyva, és nagyot nevetve, máskor végigmondva, hogy Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom...

A fiú eltűnése után is minden évben, minden szentestére kalácsot sütött. Olyat, amilyet a fia a legjobban szeretett: mézes almával kevert diósat. Jól kidolgozza a tésztát, hogy kidagadjon a tepsiből. Majd a Kiskarácsony dallamát és szövegét idézgetve, de csak úgy magában, hangtalanul, együttmondva-dúdolva a dalocskát a fiával, mint sok-sok évvel korábban, ő legalábbis úgy érezte, dobozba szeletelte a kalácsot.

A dobozt az ezüstpapírba göngyölített dióval és angyalhajjal felöltöztetett fenyő alá tette, mert minden évben állított fát, zokon vette volna a fia, ha egyszer is megfeledkezik róla. Ajándékát, a kaláccsal megrakott dobozt vízkeresztig a fenyő alatt hagyta. Csak akkor nyúlt hozzá, s a masnira kötött szalaggal áttekert skatulyát akkor tette a helyére, a többi közé.

***

Évekkel ezelőtt, mielőtt elbontották az elgazdátlanodott házat, kicipelték a szú lyuggatta, dögnehéz hármas szekrényt az udvarra, hogy rádobják az épületben talált retyerutyát emésztő lobogó máglyára. Az oldalra billentett szekrényből harminc cipőskatulya csusszant ki, és szóródott szét a vadporcséval befutott udvaron. Sorban kibontogatták, mindegyik tele volt kaláccsal. Kőkeménnyé szikkadt dióskaláccsal. Az egyik skatulya fedelén írást találtak: „Akárki találja meg ezeket a dobozokat, temesse mellém”.

Az üzenet későn érkezett.

De ők ketten, anya és fia, biztosan együtt vannak így is.

Karácsony este is, meg amilyen hosszú az esztendő, mindig.