Hányások és hányattatások nélkül

Hortobágyi kirándulás volt a másnapi program, mivel a gyerekeink még sohasem jártak ott. A Tiszafüred és Debrecen közti 33-as út még ma is a kilenclyukú hídon vezet keresztül, ami Rózsa Sándorék idejében talán még tágasnak számított, mára azonban a meglehet#sen sz?k, figyelembe véve a forgalmat. Ráadásul a gyalogosok is csak itt kelhetnek át a Hortobágy folyón...

Egy pödrött bajuszú, nyugdíjas csikós-forma úrnál lehetett jegyet venni a „Hortobágy-szafarira”, ami gumikerekes szekérkaravánból állt, és minden nevezetességhez elvitt a pusztába. Kisbabát váró feleségemnek azonban inkább nem javasolták a zötykölődést.

A lovakat a jegyet vásárlók létszáma alapján fogták be a megfelelő számú kocsi elé, majd nekivágtunk. Zsófi lányom mindenáron a kocsi végébe akart ülni, de amikor közöltem vele, hogy a betyárok erről a helyről rabolják el a turistákat, nyomban beült középre. A várakozás ellenére zsiványokkal nem találkoztunk, de így is sok látnivaló volt. Megnéztük a szürke marha gulyát, a rackajuh nyájat, a mangalica disznócsordát és a ménest is. Az ökröket járomba fogták a kedvünkért, itt nem is lehetett leszállni a kocsiról, mert a hegyes szarvak veszélyesek lehettek volna. Ránézésre nekem inkább a költő sorai jutottak eszembe az ősi magyar marhákról: „csendesen kérődzik, igen jámbor fajta”.

A ménest is csak tisztes távolból láttuk, de a csikósok bemutatóját már egész közelről szemléltük. A három lovas leültette, majd elfektette a lovait előttünk, ezután megcsattogtatták karikás-ostoraikat. Csak nagy rábeszélés árán menekültünk meg attól, hogy Ábel fiamnak vegyünk egy ilyet. A bemutató legnagyobb attrakciója az volt, amikor egy csikós öt lovat hajtott egyszerre úgy, hogy a hátsó kettő farán állt, miközben a másik három előttük volt befogva. Pusztaötös, azt hiszem így hívják a produkciót, a lovak először csak ügettek, de aztán vágtában kerültek meg minket. A csikós valódi akrobataként egyensúlyozott a vágtató lovak hátsóján. A túra vége felé a kocsisok egy gémeskúthoz hajtottak velünk, szépen besoroltak kocsival együtt úgy, hogy a lovak elérjék az itatóvályút és megitatták a szomjas állatokat.

A híres Hortobágyi Csárdában igazi nagyüzem zajlott ebéd tájékán. Az előző napi útszéli csárdában megtapasztalt mócsingok után a feleségem csak igényes étterembe volt hajlandó beülni, a Hortobágyi Csárdát azonban én sem akartam kihagyni. Úttörő koromban jártam már itt egy őrsvezető találkozón, arra emlékszem, hogy nagyon éhesek voltunk és rengeteg idő telt el, mire megkaptuk a gulyást, aztán a levest már rég el is felejtettük, amikor váratlanul megérkezett a túrós csusza.

Nádfedeles, fehérre meszelt falú épület a Hortobágyi Csárda, szerencsére cseppet sem változott azóta, amióta utoljára láttam. Sajnos rólam ugyanez már nem mondható el. Az úttörőnyakkendőmet rég elvesztettem, a fehér ingemet se tudnám begombolni, még így ebéd eőtt sem...

A pincérek, lévén ebédidő, nagy rohanásban voltak, alig találtunk ülőhelyet. Az étlap viszont megváltozott, hiszen a pusztában megcsodált ősmagyar állatokból kínálnak ennivalókat, kiegészülve néhány gyöngytyúkkal, amiket nem láttunk a lovas kocsis kiránduláson. Csupa különlegesség, és nem is annyira magas árakon. A gyöngytyúklevest a feleségem és a gyerekeim tesztelték: kitűnő minősítést kapott, az én kondás levesem is nagyon ízletes volt. Soha nem ettem még, így rendeltem slambucot (hagymás, krumplis, sült tészta) is, amiről szintén csak a legnagyobb elismeréssel írhatok, mert kitűnő volt. Persze ugyanúgy jártunk, mint én huszonöt éve, úttörőként: a második fogás sehogy sem akart megérkezni...