Hányások és hányattatások nélkül

Már meg sem lepődtünk azon, hogy vasárnap délután zárva találtuk a Hóhér bástyát, amelynek udvarán Rákóczi rodostói ebédlőházának másolata található, és a belső berendezése eredeti, Rodostóból való. Kárpótlásul betértünk egy Madam Tussaud-szerű, bár annál kevésbé élethű viaszbáb múzeumba a Kassai dóm szomszédságában. A bejáratnál Evlija Cselebi, a híres török utazó pipázott éppen, aki Kassát a XVII. század közepén virágzó városként írja le, bár a múzeumi tájékoztató szerint sohasem járt Kassán... II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen mellett még egy kutyát is megformáztak, de Mátyás király, Bethlen Gábor fejedelem és felesége, valamint Zsigmond király is viaszba van öntve a múzeumban. Azt eddig is tudtam, hogy a világon minden híresség magyar volt, de egy-két újdonsággal szolgált ez a kiállítóhely is. Nagy meglepetésemre a legfelső szinten Andy Warhol alakja tűnt fel, a pop art művészének szlovák (magyar?) volt a nagymamája, de hogy a másik főalaknak Abebe Bikilának nem szlovák nagymamája volt, arra mérget vettem volna! Nem is, ő azért került ide, mert részt vett a híres kassai maratonon... Már a pozsonyi várban is megütköztem a szlovák jégkorong hőseinek kiállításán, de ez még szerintem annál is jobb!

Visszatértünk Telkibányára, és másnap már egy ásványgyűjtő túrára jelentkeztünk be, ahová elkísért minket egy kedves hajdúnánási házaspár is a szállodából. A szimpatikus, őszes üstökű férj, lévén egykori focista és edző, Ronaldo feliratú pólóban járta végig az utat a kőbányáig. Amikor megpillantottuk az őszes urat a mezben, akkor derült ki, hogy előző nap már találkoztunk, csak akkor még Inzaghinak álcázta magát... A vezetőnkkel, a mindig segítőkész Józsival egyetértésben a rövidebb utat választottuk, így Zsófi lányom papucsban, és állapotos feleségem a tőlem kölcsönvett sportcipőben is teljesíteni tudta a távot. Útközben megálltunk az egykori aranybánya romjainál, de aranyrögöket nem találtunk, bár Józsi szerint van még arany ezekben a kövekben, de nem rögökben, hanem apró szemcsékben, amihez le kéne darálni a köveket, és egy újabb, költséges és természetromboló eljárással lehetne kinyerni belőlük az aranyat.

A kőbányánál nagyon sok csillogó kristályt találtunk, csak az ott heverő köveket kellett összetörni hozzá. Józsi vezetésével – akinek volt profi kalapácsa is –, lázas kincskeresés lett úrrá a kis csapaton. A leletek gyűltek a hátizsákokba, a családunk súlyos kincseit aztán én cipelhettem vissza az autónkhoz.

Másnap már az Alföld felé vitt az utunk, kisfiam rögtön el is döntötte, hogy ő egyszer majd itt szeretne élni. Talán a betyárokról szóló történet volt rá ilyen nagy hatással, akiknek könnyű volt eltűnni a pandúrok elől ezen a lapos tájékon, hiszen már kilométerekről megpillantották, ha közeledtek feléjük.

Egy olyan apartman házban szálltunk meg Tiszafüreden, amelyik kívülről nádtetős parasztház volt, belül pedig szépen felújított, tágas, modern vendégház. A kisfiam felkiáltott, amikor elfoglaltuk a szállást: Légycsapó is van! És légy is van hozzá!

Apropó legyek. Még a megérkezésünk előtt letértünk ebédelni egy kis étterembe, ahol nemcsak mi vártuk az ebédet, hanem a helybéli legyek is. Nagy küzdelmet folytattunk, de végül döntetlenben egyeztünk ki! Én életem legfinomabb birkapörköltjét ettem itt, tarhonyával. Annak ellenére, hogy részben disznóból vagy marhából készülhetett, viszont nem voltak benne csont darabok, de birkahús és belsőség bőven, és mindez sűrű szaftban. Tényleg jó volt, afféle sportos, „mindent bele” birkagulyás! Ezzel a módszerrel készülhetett a feleségem babgulyása is, neki azonban mócsing is jutott jócskán, így az ő esetében hiába való volt a szakácsok „Mindent bele!” igyekezete. Otthagytuk a legyeknek a maradékokat, de a szemtelen rovarokkal minden étteremben újra találkoztunk, akármerre is jártunk az Alföldön. (folytatjuk)