Habsburg Károly: Legfőképpen európainak vallom magam

A család ötvenhét éves feje az édesapjára, Habsburg Ottó trónörökösre úgy emlékezik, mint a legmeggyőződésesebb európaira, aki kiállt a keresztény értékek mellett. Károly az egység politikájában hisz, és nagyon büszke három gyerekére – mondta lapunknak adott exkluzív bécsi interjújában.

Nagyapja, IV. Károly több mint száz éve, 1918. november 11-én függesztette fel osztrák császári, majd 13-án magyar királyi jogkörének gyakorlását. Ha akkor a lemondást választja, a későbbiekben nem formálhatott volna igényt a visszatérésre – így vélekedik a legtöbb történész. Igazuk van?
Az, hogy többé ne legyen uralkodó, fel sem merült benne, mivel az volt a véleménye, hogy uralkodni annyi, mint eleget tenni egy kötelezettségnek, beteljesíteni egy funkciót, amit alapvetően Isten adott neki. Mélyen hívő katolikusként úgy látta, ha lemondott volna a trónról, azzal Isten akaratát bírálta volna, hiszen ha nem is a középkori módon, de úgy tartotta, Isten kegyelméből lett a Monarchia vezetője. Ugyanakkor a politikai államügyekben való részvételről lemondott, de a titulusról és a funkcióról soha. A nagyanyám (Bourbon-Pármai Zita osztrák császárné, magyar királyné – M. M.) a kilencvenedik születésnapját követően is ugyanazt a megközelítését adta a problémának: úgy tartotta, ha egy kolostorban él Svájcban, vagy ha bármi mást tesz a világ bármely pontján, továbbra is van egy titulusa, amelyről nem mond le. A nagyszüleim számára fel sem merült az, hogy egy uralkodó lemondhat. Kizárólag a politikai szerepvállalástól lehetett elzárkózni, 1918 novemberében ezen ügyek gyakorlásától vonult vissza a nagyapám. 

Lát reális esélyt abban az elképzelésben, hogy a nagyapja később folytathatta volna a regnálását? 
Nem különösebben szeretem a „mi lett volna, ha” jellegű kérdésfelvetéseket. Ez a szemlélet nem professzionális, az alternatíva mint olyan pedig kizárólag spekuláció. Említhetnék olyan meg nem valósult eseményeket, amelyek könnyűvé tehették volna számára a visszatérést, és hozhatnék olyan példákat is, amelyek akadályoztathatták volna abban, hogy újra elfoglalja a trónját. De ez az egész nagyon bonyolult, mivel a spekulációt sok esetben az egyén saját vágyai terelik egy bizonyos irányba, ennélfogva kiszolgáltatott az érzelmi háttérnek. 

IV. Károly számtalan, a béke megteremtését szolgáló tárgyalást folytatott az első világháborúban, ezek közül egyik sem volt sikeres. Számos történész gyenge politikusnak látja, akin azt kérik számon, hogy a békefelhívások helyett cselekednie kellett volna. Egyetért az ilyen vélekedéssel? 
A béketörekvései valóban sikertelenek voltak, ettől függetlenül realisztikusan kell látni és láttatni a személyét, a célkitűzéseit. Számomra egyetlen valóban fontos történelmi munka létezik róla, ezt Untergang oder Rettung der Donaumonarchie? címmel a boldoggá avatási eljárás során írta Elisabeth Kovács bécsi professzor, aki ebben a történelemtudományi műben visszatekint a karakterére, valamint mindarra, amit tett és mindarra, amit elmulasztott. Ha végigolvassa ezt a könyvet, látni fogja: egyértelműen nem volt gyenge ember. A probléma az, hogy a háború közepén tették ki egy nagy feladatnak, miközben nagy propaganda dolgozott ellene. Leginkább a németek mocskolták be, nem ok nélkül, hiszen velük szemben kiváltképpen gyanakodó volt. Egyébként a világháború összes hadviselő fele ki akarta ütni a nyeregből, sőt, miután a háborúnak vége lett, a propaganda üzenete nem tűnt el, ragadósnak bizonyult. A lakosság hinni kezdett abban, hogy a negatív kampány valóságból fakad. Azt hiszem, erre a nagyanyám esete a tipikus példa, ugyanis rá szinte mindenki szeretett ellenségként hivatkozni. Ujjal mutogattak rá, mint németre. Ha kellett, mint franciára. Ha úgy kívánta a politika, mint olaszra. Holott valamennyi rágalom érdekholt volt, hiszen a valóság annyi, hogy a nagyanyám a francia Bourbonok olasz ágának toszkániai szülötte volt, aki lánykorában sok időt töltött családja alsó-ausztriai nyári rezidenciájában, valamint egy bajorországi leányneveldében is. Ugyanakkor osztrák császárné volt, de erről azok, akik a rossz hírét keltették, kegyesen elfeledkeztek. Ma ez nevetségesnek hat, pedig nem is olyan régen így működött. Másrészről, ha IV. Károlyra, a valós személyre kívánunk tekinteni, jószerivel a boldoggá avatás keretrendszerében született munkákra kell hagyatkoznunk, legfőképpen azért, mert azok a legkomolyabb róla szóló írások. Kovács magnum opusa azért fontos, mert minden boldoggá avatási procedúrának vannak különböző területeket képviselő szakértői, és ő volt a Vatikán által megbízott történész, aki a történelmi keretet alkotta meg az éveket felölelő eljárásban. 

Ferenc pápa többször fogadta a Károly király imaliga a népek békéjéért nevű szervezet nemzetközi delegációit; a szentté avatás mellett érvelők úgy látják, a 2004-ben, II. János Pál pápa által végrehajtott boldoggá avatás után hamarosan megtörténhet a király kanonizációja is. Fontosnak tartja a szentté avatást?
Igen, a kanonizáció olyasmi, amit nagyon szeretnék, ha minél előbb megvalósulna. Létezik az imaliga, emellett van egy szervezet, amely a szentté avatási eljárásban működik közre, bennük bízom, de nem hiszem, hogy a család feladata lenne törődni az eljárással, mármint az általános szinten kívül. Szerintem jobb, ha az érzelmi körön kívül állók végzik el ezt a feladatot. Nem is mondhatok el egyetlen titkot sem, mivel magam sem tudok egyet sem a szentté avatással kapcsolatban.

Mégis érdekelne, van-e tudomása bármiféle csodáról, amely a nagyapja személyéhez, a földi maradványaihoz, a madeirai sírjához kötődik? 
Tudja, kell lennie valamiféle, a kanonizálandó személyhez fűződő csodának ahhoz, hogy valakit szentté nyilvánítson a római katolikus egyház. Manapság ennek nagyon jól bizonyított, orvosi csodának kell lennie, a nagyapám ügyében pedig néhány éppen bizonyítás alatt áll. 

Miként vélekedik arról, hogy sokan tapasztalatlannak látták IV. Károlyt? És tény, ami tény: huszonkilenc évesen úgy lett az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója, hogy arra az azt megelőző két évet leszámítva nem számíthatott. 
Amikor az ember Ferenc Ferdinándra, a korábbi trónörökösre tekint, azt látja, hogy volt egy olyan titkársága, amely a császár, Ferenc József jóváhagyásával tulajdonképpen árnyékkormányként működött. Ilyesmire Károlynak nem volt módja, hiszen huszonhét évesen lett a trón várományosa. Sokan utólagosan a szemére vetik, hogy nem kapott trónörökösi neveltetést, ami természetesen tényszerű, de az édesanyja, Mária Jozefa körültekintő oktatási rendszert írt elő neki, amely egyebek mellett az angol nyelv elsajátítását, a hitbéli ismeretekben történő alapos elmélyülést is jelentette. Egyébként Károlynak egészen jó kapcsolata volt Ferenc Ferdinánddal, így tudta azt is, hogy mik azok a politikai törekvések, amelyeknek kidolgozásán akkoriban dolgozott. Ennélfogva logikus volt, hogy addig, amíg Ferenc Ferdinánd élt, Károlyt olyasvalakiként használták, aki nagyon közel van a trónhoz, de lényegében csak reprezentációs feladatokkal bízták meg. Alapvetően katonai reprezentációról beszélünk: számtalan seregszemlén, hadszíntérbejáráson vett rész – ez a feladatkör rengeteg utazással járt. 

Tehát az államügyekkel csak érintőlegesen ismertették meg...
Pontosan, az államügyekkel értelemszerűen nem igazán vagy csak érintőlegesen kellett foglalkoznia. Nem szabad másfelől elfelejtenünk azt, hogy jogot tanult, az államügyeket illetően rendkívüli műveltségre tett szert. Viszont amikor Ferenc Ferdinándot megölték Szarajevóban, egyből kitört a háború, így azonnal új szerepe lett: ahelyett, hogy felépíthette volna a kabinetjét vagy bármi mást, adott szituációkra kellett viharos gyorsasággal reagálnia. Többen úgy látják, az olasz fronton harcoló osztrák–magyar csapatoknak felhatalmazást adott a mustárgáz bevetésére, de valójában nem tudta megtenni azt, hogy betiltsa a vegyi fegyverek használatát. Ugyanakkor relatív korai stádiumban felismerte, hogy az, ahogyan a háború akkoriban zajlott, a háborúkhoz képest is kártékony volt. Tisztán látta azt, hogy a győzelmi esélyeknek lőttek onnantól kezdve, hogy az USA hadba lépett. Direkt konfrontációt kezdett a német vezetőkkel, akik azt sulykolták, hogy megnyerik a háborút, de a nagyapám azt mondta, ezek csak nagy szavak, a dolog nem így működik. És volt-e tapasztalata? Abszolút tapasztalata volt, viszont nem volt lehetősége arra, hogy megvalósítsa az elképzeléseit, hiszen nem állt összeszokott, őt teljes jogú döntéshozóként elismerő minisztertanács a háta mögött, mint más világháborús vezetőknek.

1918. október 16-án Károly nyilatkozatot tett, amelyben meghirdette Ausztria átalakítását nemzetállamok szövetségi államává, de ez alól kitételt jelentett a magyar, a horvát, a szlovák és a román nemzet. Ez volt a válasza Woodrow Wilson tizennégy pontjára, de maga az amerikai elnök is megkésett lépésnek találta. Modern politikus vagy megkésett gondolkodó az, aki autonómiát kínál egy ilyen szituációban?
Az autonómianyilatkozat megkésett intézkedés volt, de ez volt Károly számára az első lehetőség arra, hogy meglépje ezt. Az osztrák–magyar államszervezet a németekkel állt szövetségben – sokkal nagyobb haderejük volt, mint nekünk, és az sem disputa tárgya, hogy sokkal több érdemes dolgot hajtottak végre a hadseregükkel, mint mi, hiszen Károly egyből a trónra kerülésekor átvette a hadsereg főparancsnokságát és leváltotta a vezérkari főnököt, így nem volt lojális, begyakorlott vezérkar mögötte. Másfelől a német haderő számtalan hülyeséget is végrehajtott, elég csak a korlátlan tengeralattjáró-háborút említeni, ami háborúba vezette az Egyesült Államokat. Károly pedig tudta, hogy nem tud katonailag elszakadni a németektől, az osztrák–magyar gárdával nem tud túlnőni a német haderőn – ezek felismerése vezetett ehhez az abszolút nagyon kései döntéshez. 

Azt mondja, ez „abszolút nagyon kései” döntés volt. Más jelzővel is tudná illetni az ország átalakítását célzó nyilatkozatot?
Igen, kétségbeesettnek. Károly felismerte, hogy a központi hatalmaknak nem volt tartalékuk, egy bizonyos ponton éhséggel kellett szembenézniük, mások viszont kizárólag a térképek alapján döntöttek. 

Az utolsó osztrák császár és magyar király belső harcairól, törekvéseiről a naplójából is bizonyosságot nyerhetünk. Hol őrzik manapság ezt a naplót?
Rengeteg dolgot nem tudok, mégsem hiszem, hogy írt volna naplót. De az biztos, hogy sokat írt, feljegyzésként. Viszont ezek az iratok nincsenek nálam, az egyedüli eshetőség az, hogy a bécsi Nemzeti Levéltár történelmi részlegében (Haus-, Hof- und Staatsarchiv) őrzik őket. 

Pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy a család tervezi-e a megjelentetését.
Erről csak az intézmény, amely őrzi, tudna érdemben nyilatkozni. Mi nem foglalkoztunk ezzel. 

Édesapja, Habsburg Ottó volt az utolsó osztrák–magyar trónörökös, aki trónigényéről 1961-ben mondott le. A kontinenst egyesíteni kívánó mozgalomnak, a Páneurópai Uniónak 1936-tól haláláig tagja volt (elnöke is volt a szervezetnek), a Bajor Keresztényszociális Unió mandátumával pedig az Európai Parlament képviselőjeként tevékenykedett. Gazdag élete végéig aktív és elkötelezett európai maradt. Mi az édesapa öröksége a legidősebb fiúgyermek számára?
Valószínűleg a legmeggyőződésesebb európai volt, aki valaha élt a földön. Történelmi perspektívából látta, miként működött a császárság intézménye, amely egyfajta szupranacionális, tehát államok feletti jogrenden alapult. Az Európai Unió rendszere ugyanígy működik, ez nyilvánvalóan a Monarchia öröksége, apám ezt a szemléletet következetesen képviselte. Apám, akinek tökéletes víziói voltak, képes volt nagyon távolra nézni: már évtizedekkel ezelőtt foglalkoztatta az, hogy Európának miként kell megvédenie magát a jövőben. Tehát nem mandátumnyi időben gondolkodott, hanem évtizedeket átölelő elképzelései voltak. Hogyan kell pozicionálnia magát száz év múlva az uniónak és a kontinensnek, alapjában véve mi a fontos érték, amit fel kell mutatnunk, ha számon kérik rajtunk az európaiságot, mit érdemes megőrizni a hagyományainkból, mindezek élénken foglalkoztatták. Azt vallotta, tulajdonképpen a keresztény hagyományokon nyugvó jogállamiság az örökség, amelyet tovább kell adnunk az utódainknak. 

Miért? 
Azért, mert Európa keresztény kontinens, ami keresztény társadalom által épült, fejlődött, gyarapodott az évezredek alatt. Ugyanakkor a kereszténység olyan szociális aspektusokkal jár, amelyek gátat szabnak annak, hogy egy ázsiai vagy afrikai kultúrából jövő teljesen integrálódjon a mi kontinensünk közegébe. Apám azt vallotta, az egység mindennél fontosabb, különben a jövő elképesztően más lesz.

Habsburg Ottó 1988-ban, hetven évvel a ház elűzetése után léphetett először magyar földre, ekkor egyik első útja – felesége, Regina szász-méningi hercegnő és lánya, Walburga társaságában – a Magyar Nemzeti Múzeumba vezetett, ahol a koronaékszereket tekintette meg. Beszélt az apjával arról, mit jelentett neki a történelmi látogatás?
Igen, de az apám hihetetlenül racionális volt, egyértelműen két lábbal állt a földön. Nem volt sem nagyzoló, sem önző. Amikor gyerek voltam, elsősorban a hidegháborút érintették a Magyarországgal kapcsolatos beszélgetéseink. Különleges kapcsolata volt Magyarországgal: szerette és imádta a nyelvet, egyúttal mindent, ami magyarnak számít. Innen nézve logikus, hogy rendkívüli erőfeszítéseket tett a hazájuk unióhoz való csatlakozásáért, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy számára természetes, mintsem kimagasló cselekedet volt az, hogy a magyar delegáció tagja volt. 

Elérzékenyült akkor, amikor először tért vissza Magyarországra?
Minden bizonnyal, de nem túlságosan látványosan; hatéves koráig és aztán is trónörökösi neveltetést kapott. Nem volt emocionális, csupán annyit mondott: fantasztikus, hogy a rendszer lehetővé teszi számára a beutazást, pedig fontos volt számára, hogy visszatérhetett önökhöz. És örült annak, hogy Magyarország végre nem olyan, mint a legtöbb kommunista ország. Egyébként minden európai párttal volt valamiféle kapcsolata, leginkább azért, mert soha nem volt pártpolitikus; persze, egy pártot képviselt a parlamentben, de számára az jelentéktelen volt, hiszen leginkább európai volt, aki egész Európát kívánta szolgálni. 

Az emigrációt követő második magyarországi látogatásán már ön is elkísérte. Miként emlékszik vissza arra a vizitre?
Akkor egyáltalán nem mentünk Budapestre, viszont a pannonhalmi utunk élénken él az emlékeimben, pedig harmincéves emlékről kérdez. Az apámnak nagyon különleges kapcsolata volt Pannonhalmával, gyermekkori tanárai közül több is onnan jött, már csak ezért is közel állt hozzá ez az általa kiváló szellemi műhelynek titulált apátsági közeg. A halála után ezért került a szívurnája Pannonhalmára. Máskülönben olyannyira a szívén viselte a magyarság sorsát, hogy kilencvenhat évesen még ellátogatott a Paksi Atomerőmű két új blokkjához. Amikor értesült arról, hogy megkezdődtek az előkészítési munkálatok, önmaga jelezte az erőmű vezetésének, hogy felkeresné Paksot, ahol sokan várták és ahol sajtótájékoztatót tartott. „Szerény véleményem szerint”, így fogalmazott a legtöbb magyar megszólalásában, de ez részéről nem egy formula volt, hanem felfogásbeli meggyőződés. 

Édesapját nagy tisztelet övezte az 1989 utáni Magyarországon, a rendszerváltozást követően az egyik magyar párt felkínálta neki a köztársasági elnöki jelöltséget; a temetésére számtalan magyar monarchista és tisztelő utazott Bécsbe. Egykoron ugyancsak érzelmi alapon tisztelték az ő dédnagybátyját, Ferenc József császár-királyt is. A család jelenlegi fejeként mit gondol, hol van a Habsburg monarchia leghosszabb ideig regnáló, sokakat megosztó uralkodójának a pozíciója? 
Szerintem felmérhetetlenül jelentős szerepe volt a nyugat-európai történelemben, már csak azért is, mert háromgenerációs uralkodója volt. Milliók születtek és csináltak karriert az uralkodása alatt, és milliók haltak meg úgy, hogy kizárólag az uralma alatt éltek. Az uralkodása, amely úgy tűnt, soha nem ér véget, egyértelműen identifikációs pontja volt a Monarchia népeinek. Így már nem hat meglepően, hogy a halála – habár nyolcvanhat éves volt – valamennyire meglepő volt akkoriban. A Monarchia népei jogosan kérdezhették, hogyan mert meghalni a császáruk, akinek a jelenléte végigkísérte az életüket. És valóban, Ferenc József képmása minden közintézményben, a legutolsó vidéki postafiókban is kint volt, rajta volt a bélyegeken és a pénzérméken, bankjegyeken. De azt elfelejtik, hogy emberi lény volt, gyarlóságokkal és erényekkel. 

Milyen hibákra gondol?
Nem tárgyalom a hibáit, így is sok az őt célkeresztbe állító negatív propaganda. A jelen történészeinek könnyű hibát találniuk benne, de elfelejtik azt, hogy tizennyolc évesen került a trónra, azt hogy elvesztette a feleségét, azt, hogy a fia igazi gazember lehetett, hiszen szembeszállt a saját édesapjával. 

És mik azok az erények?  
Összességében nagyon lassú, de jelentős változások indultak az uralma alatt. Ausztriában soha nem voltak forradalmi léptékű változások, de a választási rendszer átalakítása, az ipari fejlődés elérése a korszak eredménye. A háború gátat szabott a fejlődésnek, hiszen 1916 nyarától a háborúra kellett a pénz. Egyébként, ha már előbb érintettem a magánéletét, nem szabad szó nélkül elmenni amellett, hogy a legfontosabb jelző, amivel Ferenc Józsefet illetni lehetne, a lojalitás. A kapcsolatai a lojalitáson alapultak, ezt a képet „csak” a fiával való kapcsolata téríti el. Ferenc Ferdinánddal például azért volt nagyon jó emberi és munkakapcsolata, mert rendkívüli módon tisztelték egymást. A császár tudta, hogy az unokaöccse száz százalékig lojális hozzá. Tudta azt is, hogy akkor, ha majd ő ül a trónra, eltérő politikai irányelveket fog követni, de ezt elfogadta, hiszen maga is ezt tette, amikor a nagybátyja, V. Ferdinánd örökébe lépett. Másrészről azért volt fontos, hogy teljes körű megbízhatóságra találjon a trónörökösben, mert az előző abszolút nem bizonyult hűségesnek. 

Öccsének, a Sóskúton élő Habsburg Györgynek a legidősebb gyermeke, Zsófia volt az első Habsburg, aki több mint ötven év elteltével Magyarországon született, mellesleg fél évszázada nem volt példa magyarországi Habsburg-keresztelőre. Györgyről köztudott, hogy erős szálak fűzik Magyarországhoz, viszont arról nincsen tudomásunk, hogy ön mennyire érzi magát magyarnak.
Legfőképpen európainak vallom magamat, mivel Közép-Európában szinte mindenütt otthon érzem magam. Úgy érzem, ez a régió nem államokból, hanem egyfajta közös európai tudatból fakad. Történelmileg együtt fejlődtünk, együtt nőttünk fel. 
 

Van olyan város, ahol különösen otthon érzi magát?
Nincs. Salzburgban lakom, de például 2017-ben mindössze hét napot töltöttem otthon, mivel folyamatosan utazom a munkámmal. Néha két-három napot Bécsben vagyok, most azért, mert az Aranygyapjas rend ünnepe lesz; ez egy hatszáz éve rögzített időpont, ha akarnék, sem tudnék kibújni alóla. Mindhárom gyermekem felnőtt, igazából nem indokolt, hogy Salzburgban horgonyozzak le.

A fia, Habsburg Ferdinánd autóversenyző, aki hosszú ideig magyar csapatban, a Kálmán Motorsportban rótta a köröket, magyar bajnoki címet is szerzett. Büszke a sztárság útjára tizenévesen rálépett fiára? 
Hogyne lennék büszke rá, hiszen már évekkel ezelőtt professzionális autóversenyző volt! Hatéves korában pontosan tudta, mivel szeretne foglalkozni, nyolcévesen kezdett gokartozni, három évvel később már versenyzői karrierje volt. És ez idő alatt soha nem bizonytalanodott el. Egyébként nemrég jött vissza a Forma–3-as autós gyorsasági világbajnokság évzáró Makaói Nagydíjáról, ahova elkísértem. Ott újfent láthattam, milyen kiváló versenyző. Tiszteletre méltó az elhivatottsága, a tudatossága; tizennyolc-húsz évesen én egészen más voltam. Számtalan rajongói levelet kap a postán és a közösségi médián keresztül, mégsem szállt fejébe a dicsőség. Néhány éve elkezdtem reprezentációs feladatokkal is megbízni, s azt látom, a család leendő fejeként nagyon becsülendő munkát fog végezni, már azért is, mert őszintén és fesztelenül ad interjút a médiának. 

Nem félti őt?
Nem, őszintén nem. „Örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik” – tarja a szállóige, amelyet átfordíthatok a saját helyzetemre. Ha teljesen megrémülnék az esőáztatta pályától, akkor sem tudnék meggátolni egy lehetséges balesetet.

Két lánya, Eleonóra és Glória jelen van az Instagram közösségi felületén, de nem sokat tudunk róluk. Mivel foglalkoznak? 
A legfiatalabb lányom, Glória arabot tanul Londonban, ezt tökéletes választásnak tartom. Mellesleg, hiába huszonegy éves, már most sokat dolgozik az arab világban, rendszeresen kísér el a térségbeli útjaimra. A huszonnégy éves Eleonóra befejezte az üzleti jogi tanulmányait a brit fővárosban, nemrég volt néhány konkrét munkája Kolumbiában, jelenleg Franciaországban él és ott látja el munkáját. 

Úgy tűnik, gyermekei korán felismerték azt, hogy miben jók, ön azonban tizenkét éven keresztül tanult jogot, vezetett tévéműsort az osztrák közszolgálati csatornán, gyermekek megsegítésére szakosodott alapítvány munkájában is közreműködött. Jelenleg a Habsburg-ház feje, a Kék Pajzs kulturális örökségvédő szervezet európai elnöke. Melyik jelenkori vagy korábbi tisztségét tekinti a legfontosabbnak?
Mindennek a kompozícióját, bár kétségkívül a legtöbb időt a kulturális örökségvédelemre fordítom. 

Nagymesterként vezeti az Aranygyapjas rendet, a világ egyik legrégebbi, Jó Fülöp burgundi herceg által, 1429-ben alapított lovagrendjét. Mi a történelmi múlt jelentősége?
Ez egy régimódi kitüntetés, amelyet Jó Fülöp, Burgundia hercege a keresztény hit védelmére, erények és erkölcsök növelésére alapított 1429-ben, amikor oltár elé vezette harmadik feleségét, a portugál infánsnőt, Izabellát. Burgundia akkoriban bonyolult területiségű állam volt, amelyet két masszív blokk – a Német-római Birodalom és Franciaország – fogott közre. A gazdag principátusnak nem volt állandó székhelye, ezért a herceg gyakran azt sem tehette meg, hogy az egyik városból a másikba utazik, mert azzal eltérő fennhatóságú területeken kellett volna átvágnia. Egyebek mellett ezért döntött úgy, hogy adminisztratív reformokat kezdeményez, az Aranygyapjas rend tagjainak pedig meghívta a szomszédos országok uralkodóit, ezzel adott jogot nekik a háborút és békét érintő kérdések megvitatására. Jó Fülöp elképzeléseiből sok van az Európai Unióban, ami nem csoda, hiszen modern politikus volt. Engem az öröksége izgat, így a rendben befolyásos és izgalmas emberekkel vagyok körülvéve, akikkel a legkomolyabb politikai ügyekről értekezek. 

Az Aranygyapjas rend nagymesteri méltósága a 15. században a Habsburg-házra szállt, a spanyol Aranygyapjas rendet, amelynek vezetője a mindenkori spanyol uralkodó, nem ismerik el. Mi a különbség az egy tőről fakadó két rend között? 
Két Aranygyapjas rend van, az egyik az öreg rend, amit én vezetek; a másik a legrangosabb spanyol állami kitüntetés, amit a mindenkori spanyol uralkodó nyújthat át az arra érdemeseknek – de azt nem tartom rendnek. A mi rendünknek számtalan lovagja van, a spanyol kitüntetésnek – azt legutóbb talán Leonóra trónörökös vehette át az apjától, IV. Fülöp jelenlegi spanyol királytól – alig egy tucat. 

Milyen kapcsolatot ápol egyéb dinasztiavezetőkkel, koronás főkkel?
Ez sokban függ attól, hogy milyen jellegű az ismeretségünk. A britekkel például szinte semmilyen jellegű kapcsolatom sincsen, de a luxemburgi, a belga, a liechtensteini uralkodócsaláddal nagyon közeli. És persze a spanyolokkal is. Ezek leginkább személyes kapcsolatok. Ugyanakkor erős kötelékek fűznek az arab világ uralkodóihoz; az apám kiváló barátságot ápolt II. Hasszán marokkói királlyal, így akkoriban lehetőségem volt huzamosabb időt eltölteni a marokkói uralkodócsalád körében, V. Mohamedet, a jelenlegi uralkodót ezért ismerem jól. De az ománi szultánt is említhetném…

Miből áll a Habsburg-család fejeként végzett tevékenysége? 
Egyrészt adminisztrációs munka, amire, bevallom, nem én vagyok a legalkalmasabb. Másrészről, kollaborálnom kell ezzel a kiterjedt családdal, mert bizonyos kérdésekre azonos választ kell adnunk. Ha valaki a háború centenáriuma kapcsán az egyik Habsburgnak szegezi a kérdést, hogy mit szól ahhoz, hogy az egyik nem túl távoli őse, Ferenc Ferdinánd robbantotta ki az első világháborút, valamit mondania kell. De nem mindegy, hogy mit! Nincs szükségünk diplomáciai perpatvarra. A feladatom ezenfelül reprezentációs, bár a temetésekért, esküvőkért nem vagyok különösebben oda. Más családtagok, köztük a Budán élő Habsburg Mihály, segédkeznek számtalan kötelezettségem ellátásában, máskülönben idén olyan sok felkérés érkezett hozzám, hogy többüknek nem tudtam eleget tenni.