Ha én...

Ha én megint gyerek lehetnék, nem kérnék Tőled semmit, Jézuska. Szerintem már így sem győzöd azt a számtalan megrendelést, amit levélben, e-mailen, meg isten tudja, milyen módon Rád halmoztak. Hát nem veszik észre, hogy Te még kicsi vagy? Hát nem látják, hogy egy egész világ terhe van máris a nyakadon? Én csak annyit látok, ugyancsak hideg van abban a sivataghoz közeli éjszakában. Azt látom, aggódik fölötted az ács, mit is ad Rád holnap reggel, mivel táplálja szüléstől meggyengült asszonyát, hová tegye magában ezt az egész isteni elrendelést. Azt látom, gyenge vállad fölé barmok hajolnak, leheletük melenget, s valami csillag süvít át az éjszakán, megrettennek a pásztorok, megfordulnak a három királyok és imára borul a nép. Pedig még nem is tudják igazán ki is vagy Te. Kisded még, s majdan férfi leszel, s halálra nevelnek, arra tartogat Téged a Mindenható, arra a rendelésre, hogy vedd le az én bűnös lelkem minden mocskát és töröld el a fájdalmat. Hát lehet ettől többet kérni? Kérjek tán helyette DVD-t, vagy önjáró műkutyát? Vásároljak csupa anyagot, szemetet, lehúzó vackokat, csillogó semmit? Mondd, ha Te embergyerek lennél, mit rendelnél magadtól? Ha én gyerek lennék most, már nem várnám annyira az ajándékot. Már mást várnék. A békédet várnám, a melegségedet óhajtanám. Most sem kérek már semmit sem Tőled. Csak adj magadból egy szikrányi fényt, az kitölt engem. Templomokba készülök már napok óta. Valahogy soha nem talállak ott. Emberek nyüzsögnek mindenütt, díszítenek, megy a cicoma Vatikántól Piripócsig. Villanyégők füzérének ívén vitatkoznak a díszítők, meg hogy esetleg odább kéne tenni valami padokat, hogy jobban mutasson az egész díszítés. De látod-e Te ezt a cicomázást? Kell-e ez Neked? Miért hagyod butaságunkat idáig nőni, hogy külsőségeken vitatkozunk és nem lényed isteni csodáján gondolkodunk. Sötét középkorról beszélünk. Most túl sok a műfény és nagyobb a tömör sötét és a hiteltelen hit, a megéletlen istenfiú várás pedig roncsol. Ez most a lélek középkora! Bugyuta tűzijáték és színpadi előadás lett a születésed napjából. Anyagi profit, mocskos pénzhajhászás, részletre vásárolt boldogságnak hitt előre kész érzések láncreakciója, ami felrobban egyszer a felismerés napján és lelketlen ünnep. Ki gondol a nyomorgókra? Néhány elszánt és bolondnak tartott ember, akik egy tál meleg ételt adnak hajléktalanoknak, teát meg ruhát, hogy legalább azok is érezzék, ilyenkor nincsenek egyedül. De szabad lenne-e egy normális társadalomban valakinek is nyomorognia? Hiszen nem arra tanítottál-e minket, hogy adjunk, hogy kaphassunk, hogy nyissuk meg a szívünket és osszuk szét e világi vagyonunkat? Mert könynyebb a tevének a tű fokán átjutni, mint az aranytól nehéz zsebű, gazdagnak bejutni a Te országodba. Ha pedig erre tanítottál, akkor miért kérünk Tőled anyagot? Ha én gyerek lennék, odamennék Hozzád, faragnák Neked egy kis csör-gőt, meg csendesebben járkálnék a közeledben, hogy Te csak nyugodtan alhass. Nem lennék irigy a testvéremre, megosztanám vele a csokimat. Rendesen viselkednék. Nem lehetek már soha gyermek. Téged mégis úgy látlak ilyenkor, mint egy törékeny liliomot, ahogy fekszel a jászolban és csillogó szemmel nevetsz, miközben egy univerzum súlya ott van a válladon.