Gólszerző: Esterházy

Beszéljünk először is arról az embertípusról, amelynek különös ismertetőjegye, hogy szombat délutánonként a lelátón ácsorog (ha tehetné, minden áldott nap ott ácsorogna). Ő a futballfüggő, aki évekre (évtizedekre) visszamenően fel tudja sorolni a kezdőcsapatokat, a cserékkel együtt, s akinél elvonási tünetek jelentkeznek a bajnokság vége és a bajnokság rajtja közötti nyári holtszezonban (találó kifejezés).

Beszéljünk hát erről az „élő, gyakorló őrültről” (hogy már a bemelegítésnél Esterházyt idézzem), akit nem hoz lázba holmi foci-vb. Színház ez, futballgiccs — mondja és legyint (anorákján Notts County FC Till I Die felirat). Ilyenkor átengedi a terepet a futball birodalmán csak átutazó turistáknak és a futballklisékkel felvértezett, nyüzsgő dilettánsoknak.

Azt azonban ő is tudja, hogy a világbajnokság szükséges rossz, amit azért kell kitenni a kirakatba, hogy legitimálja a függőséget, s ennek köszönhetően nem kell attól tartania szezon közben, hogy a társadalom krómnikkel ragyogású intézetbe száműzi.

A jégkorong hidegen hagyja, a tenisz úri passzió, az olimpiát pedig szimpla szemfényvesztésnek tartja („rizsa á la Coubertin”, mondaná Esterházy), a gyógyíthatatlan futballfüggő életében a legnyomasztóbb élmény mégis a világbajnokság. Amikor kerülgetni kell a kibicek csoportjait, amikor mindenki hozzáértőként viselkedik. Akárha egyszer csak mindenki azzal jönne, hogy ért a költészethez vagy — szemléletesebb példával élve — a szívsebészethez. Lám, nem is olyan bagatell dolog ez.

Az ilyen hidegleléses napokon a hasadt tudatú futballfüggő (mert hát ambivalens érzelmekkel viseltetik a labda irányába, szereti is meg gyűlöli is) visszavonul az elfelejtett, üres tribünökre a jegenyefák és a rozoga büfésbódék közé, és előre lejátssza magában mondjuk a Nottingham —Millwall angol harmadik ligás meccset (kezdőrúgás november 25-én délután háromkor, Greenwich Mean Time). Vagy olvas.

Utóbbi esetben nehéz dolga van: a futballirodalom meglehetősen egyenetlen színvonalú. A svájci Tages-Anzeiger közlése szerint csak idén tavasszal közel 700 futballtematikájú könyv jelent meg a német könyvpiacon, de a dömping ellenére az irodalomból eddig csak Nick Hornby önterápiás célzattal íródott könyve (Fociláz) és Mándy Iván regénye (A pálya szélén) volt említhető.

Eddig.

Első félidő

Albert Camus futballkapus volt Algírban, Vladimir Nabokov Cambridge-ben védett (az érdeklődők kedvéért: 1-es számú, Nabokov vagy Camus feliratú kapusmez a philosophyfootball.com oldalon rendelhető), Salman Rushdie élt-halt a Lineker-féle Tottenhamért, és emlékezhetünk Jerzy Dudek „bizalmas értesüléseire”, aki vatikáni lengyel forrásokra hivatkozva azt állította, II. János Pál pápa számára „nem volt közömbös” az FC Liverpool.

Esterházy Péter negyedik ligás futballista volt. Hogy mit jelent negyedik ligásnak lenni, azt az tudja igazán, aki maga is focizott. Negyedik ligás futballistának lenni majdnem ugyanaz, mint élvonalbeli futballistának lenni. A különbség árnyalatnyi.

Árnyalatnyi a különbség a győzelem és a vereség között is, olykor csak egyetlen potyagólnyi; a (futball)történelmet mégis a győztesek írják: az Utazás a tizenhatos mélyére című, először németül megjelenő könyvében Esterházy ízekre szedi az 1954-es berni világbajnoki döntőt. A laikusok kedvéért: Magyarország 2:0-ás vezetés után 3:2-re kikapott attól a nyugatnémet csapattól, amelyet két héttel korábban 8:3-ra megvert (de nem is megvert, sokkal inkább lemosott, szétszedett, megalázott).

„Ez a mérkőzés a teremtés szégyene, botrányos lyuk az igazság firmamentumán” — így Esterházy, aki előbb nagyvonalú gesztussal felajánl egy döntetlent, egy dicsőséges döntetlent a németeknek, majd Az Atyaúristen margináliái, avagy bevezetés a teremtésbe című fejezetben frappánsan újraírja a történelmet. Az Atyaúristen ugyanis úgy dönt, helyreállítja a világ rendjét, ezért az ominózus fináléban 2:2-es állásnál beavatkozik a mérkőzésbe, s Griffiths partjelzőnek így nem marad ideje lesre hivatkozva érvényteleníteni Puskás szabályos gólját, mert összeesik.

Innentől kezdve az események lavinaszerűen követték egymást. „Liebrich vallási őrült lett, ez a tizenhatoson belül nem elfogadható, azonnal kivettem az élők sorából, mire Fritz Walter, az egyetlen érző lélek abból az igazán közepes csapatból szörnyethalt. A bíró le akarta fújni a meccset, erre ő is (nem volt más választásom). Pánik a nézőtéren, egymást taposták halálra, evvel akkor nem volt dolgom, de nem akartam, hogy a maradék rossz híremet keltse, úgyhogy ott mindenki meghalt. Kedvenceimmel, kiket tenyeremen hordtam, a magyarokkal sem tehettem kivételt. (...) Minthogy a kiismerhetetlen mozgású Czibor kifutott a stadionból, így pusztulnia kellett a városnak is, és ezért akkor befellegzett az egész Tell Vilmos-bagázsnak. (...) Sírásra nem maradt idő (és ember sem), kicsit furcsa volt a csönd, mindenesetre a magyarok vezettek 3:2-re.”

Szünet (kitekintés az angol tribünökre)

Esterházy téved, amikor azt írja: a valódi drukker tudja, hogy a futball a győzteseké. Vagy nem téved, csak következetlen: néhány oldallal korábban még költőinek nevezi a szurkolói létet. A költői léttel viszont összeegyeztethetetlen a győzelemhez való görcsös ragaszkodás.

A futball lényege nem a győzelem, hanem a győzelem lehetősége. A hit abban, hogy a futball csodákra képes. Van Nick Hornbynak egy novellája (The Abbey Habit), amiben a Cambridge United 1983/84-es lidérces szezonjáról ír: zsinórban 31 meccs győzelem nélkül. A csapat súlyos letargiája akkor ért véget, amikor biztossá vált, hogy kiesnek: évadzáróként megverték a sokkal jobb erőkből álló Newcastle-t, a közönség pedig őrjöngve ünnepelt, ünnepelte a csapatot, amely hét hónapnyi böjt után győzelemmel ajándékozta meg őket.

Vajon akkor is ugyanolyan intenzitással tomboltak volna azok a meglett férfiak és pocakos családapák, ha előtte zsinórban 31 meccset nyernek? Nem csömörlöttek volna meg attól az érzéstől, hogy minden egyes hétvégén elégedetten, mosolyogva hagyják el a stadiont?

Stephen Foster hivatásos Stoke City-drukker írja az Ott állt nevetve (She Stood There Laughing) című könyvében, hogy 2003 januárjában, amikor az outsider Stoke egymás után két bajnokit megnyert, aztán bónuszként legyőzte a kupában a Wigant is, napokig nem találta a helyét. Nem volt kellemetlen érzés, egy csöppet sem volt az (pillanatnyi felvillanása annak, milyen lehet egy nagycsapatnak szurkolni), de valahogy furcsa volt, idegen, ismeretlen. „Mintha a vattacukor mellé gyümölcspoharat és pudingot rendelnénk — nem émelyítő egy kicsit?” Hát hol marad a kín, a fájdalom, a kétségbeesés?

Második félidő

A futballfüggők nem csupán javíthatatlan álmodozók (Álmok álmodói és a német futballromantika), hanem tényfetisiszták is. A futball ugyanis nem élet-halál kérdése, mondotta volt egyszer Bill Shankly (van-e, ki e nevet nem ismeri?), hanem sokkal, de sokkal fontosabb.

„1985-ben megmutattam a fiamnak a brazilokat... Hideg március volt” — írja Esterházy (18. o.). Márciusnak március volt, de nem 1985, hanem 1986 márciusa: Magyarország a Népstadionban 3:0-ra legyőzte Brazíliát (ne hallgassuk el: Esterházy Márton nagyszerűen játszott).

1985-ben is volt egy emlékezetes „Esterházy-meccs”; szeptemberben az UEFA-kupa első fordulójában az AEK Athén 1:0-ra megverte a Real Madridot, Esterházy Márton góljával. „Az öcsémet a Michel fogta, ha még emlékeznek rá, siralmasan” — írja Esterházy (8. o.). Nem emlékszünk. Michel jobb oldali középpályás volt, aligha hihető, hogy emberfogást játszott volna azon a mecscsen, amikor ott volt Chendo, Sanchís, Maceda és Camacho is. „Butrageno folyamatosan vigasztalta.” Emilio Butraguenóról, a Keselyűről van szó.

„Lehet-e egy futballpálya négyzet alakú? Sehol nem olvastam arról, hogy tiltva volna, viszont a megengedett méretek 50—100 yard x 100—130 yard... Lehet-e és van-e a világon 100 x 100 yardos focipálya? Ezt a problémát szeretném a világ közvéleménye elé tárni.” (26. o.) Meglepő felvetés a matematikus végzettségű Esterházy részéről.

Megnyugtathatjuk: a probléma — Wittgensteinnel szólva — nem létezik; ha egy kérdést fel lehet tenni, meg is lehet válaszolni azt. A futballpályák méreteit illetően ajánlott szakirodalom a FIFA vonatkozó kiadványa (Laws of the Game, FIFA, Zürich, 2006), amelyből megtudható (4. o.), hogy a futballpálya megengedett mérete valóban 50—100 yard x 100—130 yard, azzal a kikötéssel, hogy az oldalvonalnak hosszabbnak kell lennie az alapvonalnál.

Megfejtés: a futballpálya nem lehet négyzet alakú.

Tiszteletkör helyett

„Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista. Én az voltam.”

Esterházy esetében a múlt idő használata indokolt, főleg akkor, ha a „futballista” alatt nem csupán a „labdarúgást űző sportolót” értjük, hanem az „élő, gyakorló őrültet”, akinek már a meccsre gondolva felgyorsul a pulzusa. Ha valamit hiányolhatunk Esterházy könyvéből, az az Ich-erzähler megszállottsága (ami, futballkönyvről lévén szó, alapkövetelmény: lásd Csempe-Pempe alias Vidor Gyulát Mándy esszenciális futballkönyvében).

Persze, Esterházy fölényes technikai tudása elvitathatatlan: „mindent tud a labdával”; leheletfinoman cselez, ívelései mértani pontosságúak, nevetve képes kiosztani néhány kötényt oda-vissza (á la coltán várgá), így aztán a német kultúrtörténeti tiszteletköröket sem érezzük ballasztnak (Esterházy a német Süddeutsche Zeitung felkérésére írta könyvét).

Zsonglőrködés és higgadt elegancia, mint mindig: de mintha az Utazás... írása közben „nem izzadta volna át a dresszt”.

Gazdag József

Puskásról

„Puskás a futball utolsó személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok vannak...”

A kapusról

„Minden kapus őrült. Hangyás, flúgja van, nincs ki a négy kereke. Aki nem őrült, az nem is kapus, az csak »valaki, aki a kapuban áll«”.

Az olasz fociról

„Például az olasz foci olyan, mint az olasz regény: nem minden olasz regény jó, de nagyon rossz nem tud lenni. (Itt az olasz vélemények nem mérvadók!) Egy olasz futballista, az is mindent tud. ĺgy születik. Sose csetlik-botlik, legfeljebb a második félidőre elfárad.”

Egy félpályáról lőtt góljáról

„...hogy láttam-e, hogy a kapus túlságosan kint áll, és ezért cselekedtem gyorsan és leleményesen, vagy mindezt nem láttam, és a hülyék istene, a szerencse kísérte lövésemet, be is ment, nem lévén értelemszerűen szemüveg rajtam, nem láttam azonnal, hogy tényleg gól-e, néztem csak előrefele, nézett, bazmeg, előrefele, állt a kezdőkörben egyedül, és csodálkozott, mért ugrik rá egyszerre az egész csapat.”

Beckhamről

„Szellemi horizontom Beckhamtől Balzacig terjed.”

A meccsnézésről

„Úgy meccset nézni, mintha a siralomházban néznéd az utolsó mecscset, melyet még engedélyezett celládban a porkoláb. Életre-halálra meccset nézni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember néz meccset.”